"Rálövöd, kipattan, ott a haverod, belövi" - Ladányi Balázs jégkorongozó

  • Simon Andrea
  • 2009.05.14 00:00

Sport

A dunaújvárosi "pampákon" sajátította el az alapokat - akkoriban, amikor a magyar hoki inkább vadromantikus körülmények közt zajló meccsei miatt volt népszerű, és csupán pár fanatikus hitt abban, hogy innen is el lehet jutni a legjobbak közé. Ladányi Balázsnak és a magyar válogatottnak sikerült.
A dunaújvárosi "pampákon" sajátította el az alapokat - akkoriban, amikor a magyar hoki inkább vadromantikus körülmények közt zajló meccsei miatt volt népszerű, és csupán pár fanatikus hitt abban, hogy innen is el lehet jutni a legjobbak közé. Ladányi Balázsnak és a magyar válogatottnak sikerült.

Magyar Narancs: Miért épp a jégkorongot választottad?

Ladányi Balázs: Tízévesen négy osztálytársam, Szélig Viktor, Holló István, Erdősi Péter és Berényi Norbi (mindannyian a válogatottságig jutottak - S. A.) rángatott el egy edzésre. Õk már jégkorongoztak, én azt sem tudtam, hova megyek. Nyár volt, jég sehol, a mai napig nem tudom megmondani, mi marasztalt. Talán a mester, Kercsó Árpád fanatizmusa befolyásolta pozitív irányba a pályafutásunkat. Ha kellett, locsolt, hogy legyen jég, ha kellett, lelapátolta a havat a pályáról, 24 órát dolgozott azért, hogy másfél órát edzhessünk, és azt hiszem, hogy az ő maximalizmusa jelentkezik a neveltjeiben is. Felnéztünk rá, ő volt az isten, mindent megcsináltunk, amit kért, ha azt mondta, ötszáz guggolás, akkor ötszázat, ha azt mondta, ötezer, akkor ötezret. Előfordult, hogy valaki az edzésen nem megfelelően teljesített vagy elkésett az induláskor, és akkor Pesttől Dunaújvárosig guggolt. Nehéz is neki farmert venni, mert ami a derekára jó, az combban nem.

MN: Kercsó azt mondta nekem, hogy az első két évben a hangodat nem hallotta...

LB: Szerintem nem csak az első két évben. Én tizenhat éves koromig csak hőmérőztem.

MN: Az mit jelent?

LB: Ülsz a cserepadon, és méred, hogy hány fok van. Nem sokat játszol. Egyszer Szlovákiába indultunk, a buszon Kercsó szólt, hogy mindenki nézze meg, itt van-e az útlevele, mert most még vissza tudunk menni érte. Az enyém hiányzott. "Ladányi? Jól van, akkor szállj le, kisfiam!" Az első dunaújvárosi kijárónál kitettek. Ez negatívum vele kapcsolatban, de tudom, hogy a mostani fejével nem küldene haza. Akkor viszont tudta, hogy mivel egy percet sem fogok játszani, jobb, ha nem raboljuk egymás idejét. Tizenöt és fél évesen visszavittem neki a szerelésemet. A fater eljött velem, letettük elé. Elmondtuk, hogy mivel úgysem lát bennem fantáziát, bizonyítani pedig nem tudok a pályán, inkább tanulok edzés helyett. Akkor megígérte, hogy ad lehetőséget. Kimentünk Nyitrára, ahol végigjátszottam életem első felnőtt-tornáját, nem is ment rosszul, de az utolsó meccsen, az utolsó harmadban eltört a bokám. Kercsó vitt be a kórházba, és érdekes módon ott indultam el fölfelé. Két hónapot hagytam ki, azalatt csak kondiztam, és olyan erőnlétet szereztem a többiekkel szemben, hogy a bajnokságba ötmeccses hátránnyal szálltam be, mégis gólkirály lettem. Majd az azt követő két évben megint. Utána fölkerültünk a felnőttbe, és kétszer lettünk úgy bronzérmesek, hogy a többség csak 18-19 éves volt. Pedig akkoriban nem úgy bántak a fiatalokkal, ahogy most mi.

MN: Ezt hogy érted?

LB: Ha fiatal voltál, akkor kaptál. Ha felhívtad magadra a figyelmet a játéktudásoddal, akkor azt az idősek dotálták.

MN: Hogyan?

LB: Hasba szúrás, kézre ütés, nyakra bodicsek. Bármi.

MN: Kaptál?

LB: Persze, ebben edződtünk. Akkoriban jobban engedték az alattomos durvaságokat, pláne Európának ezen a felén vagy tőlünk még keletebbre. A románoknál még két évvel ezelőtt is vértócsa volt a pályán, mert bottal verekedtek.

MN: Hogyan festett akkoriban a hokishierarchia?

LB: Gyerekfejjel az számított, hogy hányadik soros vagy, a felnőttben viszont az életkor. Teljesen mindegy, hányadik sorban játszol, ha idősebb vagy, te szedsz előbb a levesből, és biztosan nem te szeded edzésen a korongot. Horváth Baluval 15 éve vagyunk szobatársak, de mivel ő tavasszal született, én pedig januárban, amikor elfoglaljuk a szobánkat, azt várja, hogy rámutassak, melyik ágy kell. Amikor azt mondják, hogy az öt legfiatalabb játékos segítsen becuccolni, kezdődik a számolgatás, napokra lebontva. Ma már nem kardozunk érte annyira, de azért néha előfordul. Amikor Hudák, Miletics, Ancsin adták a válogatottat, az avatás is más volt.

MN: Milyen?

LB: Állj föl a székre, és ugorj a fölfele fordított söröskupakokra. Papuccsal elverték a seggedet, vagy kaptál egy szappant, hogy harapj rá, mert fogmintát vesznek. És ami bement, az ki már nem jöhetett. Amikor fölkerültünk, karton söröket vittünk az öregeknek. Viszont amikor mi lettünk 25-27 évesek, és a Dunaferrbe följöttek a fiatalok, befizettük a kuplerájba őket.

MN: Fiatalon ki akartál lenni?

LB: Egy ideig Ancsin Jani. Rengeteget tanultam tőle, rengeteget segített. Amikor idejött Dunaújvárosba, az első edzések egyikén azt mondta: "Jól van, Kicsi, fogd meg az egyik kapunál a korongot, nézzél föl a másik kapunál lévő plexi tetejére, és úgy vidd végig a pakkot, hogy nem nézel le!" Biztos, hogy emiatt nézem ma is elég keveset a korongot. És ez hatalmas segítség a meccsen! Ha nézed, hogy mi van körülötted, akkor tudod, hol van a társad, honnan kaphatod a pofont. Benk Andris például azért sérült meg (a játékosnak két helyen törött el a kulcscsontja a Kanada elleni meccsen - S. A.), mert lent volt a feje. Nézd meg például a finn Nummelint! A meccs elején fölemeli a fejét, és még akkor se néz le, amikor lekezeli a korongot. 38 éves, és annyit korizik, amennyit én 18 évesen se tudtam. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy milyen lett volna finnek születni.

MN: Mi volt a célod így, hogy ide születtél?

LB: Azt, hogy lehet belőlünk valaki, soha nem gondoltuk. Mindenki tervezgette, hogy majd a felnőttválogatottban fog játszani, mégis úgy nőttünk föl, hogy észre sem vettük: komolyra fordult a dolog. Kercsónál mindig a maximumot kellett nyújtani, különben leüvöltötte a hajad. De amikor kikerültem Franciaországba, a Briancon HC-hez, akkor érzékelhettem, hogy mekkora különbség van maximum és maximum között. Itthon akkor is le tudtam kezelni a korongot, és akkor is pontosan passzoltam, ha lazsáltam az edzésen. Kint viszont minden edzésen is úgy kell menni, mintha tétmeccset játszanál. Ott jöttem rá, hogy ha nem a meccs tempóját hozod edzésen, akkor a meccsen sem lesz meg a kellő gyorsaságod se a koronggal, se a korcsolyával.

MN: Lehet, hogy erre előbb is rájöhettél volna. Például ha elmész a Zvolenhez vagy a Slovan Bratislavához.

LB: A Zvolenhez nem mentem, mert hülye voltam. Egy hónapot töltöttem az edzőtáborukban, Jan Jasko edző szerint nyolcvan százalék esélyem volt, hogy bekerüljek a csapatba, és szerződést kapjak. Teltek a napok, az első, második sorban játszottam, a hét edzőmeccsen én voltam a legeredményesebb. De aztán nem olyan öszszeget mondtak, mint amire számítottam - csak kicsivel többet az itthoninál -, így azt mondtam, ennyiért nem maradok. Szóval, elb*sztam. Plusz öt évet adtam volna magamnak... A Slovanról viszont nem tehetek. Kétszer kerestek, először a Dunaferr, másodszor pedig az Újpest nem engedett. Talán ezért is mondtam Kóger Daninak kint, a vb-n, hogy nem tudom, hol fog játszani jövőre, de ha olyan jó helyen, mint tavaly (a Red Bull Salzburgban - S. A.), akkor becsülje meg, mert nekünk nem adatott meg annak idején, hogy korcsolyázógépen gyakoroljunk, vagy lövéstechnika-edzésünk legyen. Kercsó azt mondta, lőjél, fiam, és akkor lőttél. És nézd meg, mekkora különbség van Kóger Daniék és a mi lövési technikánk között. Ezek olyan pluszalapok, hogy egy kis odafigyeléssel, alázattal lenne keresnivalójuk a nemzetközi hokiéletben. Sokkal többre hivatottak, mint mi, és ha végre fejben is odatennék magukat, csodákra lennének képesek.

MN: Ti miben tudtatok előrébb lépni az előző generációhoz képest?

LB: Sebességben tudtuk megverni az öregeket. Kimentünk a vb-re, és a középmezőnybe kerültünk abban a C csoportban, amelyben ők a kiesés ellen küzdöttek. Akikkel addig harakiri meccseket játszottak, azokat legtöbbször simán vertük. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Ancsin Jani például úgy játszott Dunaújvárosban, hogy elindult hajnalban Pestről, melózott egész nap, a melóból jött edzeni, és aztán ment haza. Meccsnapon is. És ugyanez áll a többiekre: mindenkinek volt civil foglalkozása, csak utána ért rá hokizni. Õk nem kaptak érte fizetést, vagy ha igen, akkor az a sörre volt elég, vagy a cigire.

MN: Milyen ez a mostani csapat?

LB: Egy 25 fős család, amelyben szinte mindenki tizenvalahány éve küzd ugyanazért. Cortina a fater (Pat Cortina szövetségi kapitány - S. A.), a fej, de mindenki egyenlő.

MN: És mi a "fater" legfontosabb szerepe?

LB: A mentális felkészítésben nagyon jó. Ha kell, eljátssza a hattyú halálát a mérkőzés előtti megbeszélésen, és a csapat 99 százalékának le kell szorítania a szája szélét, hogy ne mosolyogjon. A maradék egy meg vagy nem érti, amit mond, vagy süket, mint a Peterdi, és nem hallja. Az osztrák meccs után (Ausztria-Magyarország 6-0 - S. A.) volt egy megbeszélésünk. Elkezdett kúszni-mászni a földön, majd fölállt, és azt mondta: "B*átok meg, ha a meccs után így mentetek volna ki a buszhoz, mert annyira elfáradtatok, ölbe vittelek volna föl titeket!" És az ilyesmi megfogja az embert, bármennyire is mosolygunk rajta. Benne marad az agyunkban, amit mondani szeretett volna. Fegyelmet tanultunk tőle, és ő hozta be a rövid passzos kanadai hokit. Ha a palánknál vagy, rápöckölöd, a következő érkezik, és elmegy vele. 'k ezt az egyszerűbb, de eredményesebb játékot erőltetik, szemben a szlovákkal, amit a Cortina előtti tizenvalahány évben mi is próbáltunk követni. A szlovák ide kanyarodik, oda kanyarodik, ad még három passzt, a kanadai meg belövöldözi a sarokba, megy utána, háromból egyet megszerez, és ott van a kapu közelében. A szlovák meg, ha a háromból egyszer be tud menni a harmadba, akkor még mindig csak a harmadban van. Eleinte szokatlan volt, mi magunk között csak buta hokinak hívjuk. De tudjuk, hogy mindenhol ezt játsszák, ahol eredményt akarnak elérni.

MN: Tudatos volt a gólpasszod Peterdinek a fehéroroszok ellen?

LB: Persze. Ezért fontos, amit korábban mondtam, hogy fent legyen a fej, mert így tudod, hol vannak a cimborák. Rám ritkán érkezik panasz a sorból, hogy nem adtam, amikor kellett volna. Viszont ha egy klubcsapatban ilyen helyzetben elrontom a passzt, az ellenfél pedig közbe tud nyúlni és kivágja, akkor engem biztosan leszúrnak, hogy miért nem lőttem inkább kapura. De hát ez az én "betegségem", a legjobb helyzetben is a passzt keresem. Ezt eddig minden edzőmtől megkaptam, teljes joggal. És a kanadai stílusba sem fér ez bele: ők az alapvonalról is kapura lőnek, mert a kapus áll a kapufánál, takarja a szöget, de nyúlkálni nem tud, rálövöd, kipattan, ott a haverod, üres kapu, belövi. Ez az erőhoki, a buta hoki. Lősz, akár a félpályáról is, mert lehet, hogy a kapus nem látja jól, és mellényúl.

MN: És nem a góllövés a legjobb?

LB: De, az is jó. Csak tudod, ha azt a helyzetet belőttem volna, akkor jönnek a többiek, és megveregetik a vállam. Így meg a Peterdi hálálkodik, hogy "b*meg, ezt az öreganyám is belőtte volna!". Nem a gól miatt dicsérnek meg, hanem hogy olyan helyzetbe hoztad, hogy ki se tudta hagyni. Ez fordítva is igaz. A szlovákok ellen olyan passzt kapott, hogy tenyérnyi helye volt csak a felső saroknál. És bevágta fonákkal. Ez mondjuk tízből egyszer sikerült neki addig. Ilyenkor én hálálkodom.

MN: És Ocskay Gábor ki volt ebben az egészben?

LB: A csapat egyik vezére. Játéktudásban, csapatszellemben, minden szinten előkelő helyen volt. Õ volt az, aki még buzdítani is tudott. Napra pontosan egy hónappal a vb előtt halt meg, épp a névnapján... Nem nagyon tudjuk felfogni, de amíg mi vagyunk, addig ő is ott van az öltözőben. A felkészülés során szabadon hagytuk a helyét az Astra Zenecában, pedig többen voltunk, mint amennyien elfértünk. Mindannyian tudjuk, hogy pótolhatatlan. Kivették az agyat abból a sorból. És ezzel a problémával nem nagyon tud mit kezdeni a magyar jégkorong, legalábbis addig a négy-öt évig, amíg játszhatott volna.

MN: Hogyan futottatok neki a vb-nek - nélküle?

LB: Úgy mentünk ki, hogy úszszuk meg minél kisebb zakóval. Hangsúlyozom, mindannyian nagyon szerettünk volna bent maradni, de lehet, hogy hosszú távon a jégkorongnak még haszna is lesz abból, hogy kiestünk, az utánunk jövő generációknak is végig kell járniuk ugyanazt az utat, amit nekünk kellett. És ha pár éven belül ezt újra meg bírjuk velük csinálni, az azt fogja jelenteni, hogy ők sokkal előbb meg tudták szerezni azt a rutint, ami belőlünk most hiányzott. Persze, a Kanada elleni 9-0 után volt egy letargikus, "abbahagyom" hangulatom, mert láttam, hol vagyunk még az elittől. És nehéz elfogadni, hogy melózol egy életen át, vagy a Kiscsicsóra (Ocskay beceneve - S. A.) visszatérve, a végsőkig, és látod, hogy az semmire nem elég. Menjél be Tysonnal a ringbe, és üsd meg! Esélyed sincs! Hiába tekersz ezerrel, jön a kanadai, rád mosolyog, és elmegy... Jó, mosoly azért nem volt. Ez a hatalmas különbség a szlovákokkal szemben is megvolt, de ott legalább tudtunk kompenzálni, hogy amíg játszották a szép szlovák hokit, mi visszaértünk a kapunkhoz. De ahogy az elején belekezdtek! Leültem a padra, törölgettem a homlokom, hogy mi lesz itt! Ha valaki akkor azt mondja, hogy most lefújjuk a meccset 4-3-mal, simán aláírom. Utólag persze dühöngök, hogy miért kaptunk 13 másodperccel a vége előtt gólt. Ha eljutunk a büntetőkig, bármi megtörténhetett volna, talán ki sem esünk. De közben tudom, hogy ez nem lett volna reális, és lehet, hogy jövőre sokkal nagyobb pofonba szaladunk bele. Így viszont ott voltunk, megmutattuk, hogy vagyunk, eloszlattuk a nemzetközi szövetség kételyeit, hogy "kik azok a magyarok, és hogy kerültek ide?". Tizenöt évet kínlódtunk azért, hogy föllépkedjünk ezen a létrán, itt vagyunk a Divízió I-ben 2002 óta, azóta nem estünk vissza a C csoportba. Ahogy a német meccs után (2-1 oda) az edzőjük mondta: gratulálunk a magyar csapatnak, reméljük, nem 2079-ben találkozunk legközelebb!

Neked ajánljuk