Spanyol foci: Pablo kalandjai

  • 2003. június 26.

Sport

Két meccset játszott egymás után Madridban a Real Madrid focicsapata. Az elsőn a proli tesót, az Atleticót verte le, aztán egy hét múlva a Bernabeuban a Bilbaót - és ezzel 29-edszer nyerte meg a spanyol bajnokságot. Játékosai, a milliárdos zsenik tűzijátékkal és dizsivel ünnepeltek. De hogy mulatott eközben a madridi nép?

Két meccset játszott egymás után Madridban a Real Madrid focicsapata. Az elsőn a proli tesót, az Atleticót verte le, aztán egy hét múlva a Bernabeuban a Bilbaót - és ezzel 29-edszer nyerte meg a spanyol bajnokságot. Játékosai, a milliárdos zsenik tűzijátékkal és dizsivel ünnepeltek. De hogy mulatott eközben a madridi nép?Pedig alaposan felkészülök: mielőtt otthonról, a panzióból megindulnék az Estadio Vicente Calderon felé, félmeztelenre vetkőzöm a tükör előtt, mérges arcot vágok, és biztos, ami biztos, egyszer eléneklem a "Mocskos békávé, sálálálá" kezdetű és végű dalt. Aztán valahogy felöltözöm, zsebre dugom ökölbe szorított kezem, és lemegyek a metróba, hogy izé... szétszedjem.

De nem kell.

Vasárnap este a spanyol bajnokság utolsó előtti fordulója Madridban. Éppen fradidózsát rendeznek: az Atletico és a Real játszik egymás ellen. Az Atleticónak már mindegy, tizedik helyen áll, a Real viszont egy ponttal lemaradva a Sociedad mögött, a másodikon.

A metró szinte csendes, pedig tele van piros-kékre festett madrile–óval, most igazán zúzhatnának a 11 metrójárat egyikén, de nem üt senki, nem ugrál senki, és szerelvényt sem küld senki sehova. Utóbbi hülyén is venné ki magát ebben a városban, amit a meccs előtti nap délutánján naturisták bicikliztek körbe (ó, igen, a sárhányó volt az egyetlen ruhadarabjuk), este a város találkozóhelyén, a Plaza del Solon a melegek tartottak mulatós-szerelmeskedős fesztivált, és a bennfentek még azt is tudták: a jövő hét végén a drag queenek készülnek valami irdatlanra a madridi... Tabánban, a La Latina negyedben.

Az Atletico-stadion

a város déli részén, a Manzanares folyó partján áll. Mindenki atleticós mezben, csak én virítok fehér pólómban, le is öntöm egy dobozos gazpachóval - nem tudom már, hogy azért-e, mert meglöktek, vagy csak nem akarom, hogy Real-szurkolónak tűnjek. Hirtelen szélvihar támad, az árusok kék-piros lufijaikat és sáljaikat próbálják visszahozni az égből, az apák a gyerekeiket, végül mindenki rohanni kezd a menedéket nyújtó estadio felé. Öreg párok, félrészeg lánycsapatok, keménycsávók - melósok és volt melósok, akik külvárosban alszanak, és más estéken neonfényes, papírrózsás bingószalonokban szidják a szerencsét, vagy a Museo del Jamonoknak (sonkamúzeum) nevezett talponállókban dicsérik kurjongatva a dél-amerikai csaposlányt.

A meccsre persze már évekkel ezelőtt az összes bérlet, jegy elkelt, és tudom én, hogy itt már a keresztelőjükre Atletico-Real belépőt kapnak a kölkek, mégis bízom a foci istennőjében, és sodródom az egyik kapu felé. A névre szóló beléptetőrendszer eszén egy magyar szurkoló hogyan is tudna túljárni, kint rekedek, mint a szar. Eljátszom a turistát: kétségbeesett arccal somfordálok föl-alá, míg oda nem lép hozzám egy amatőr jegyüzér - aki szívesen bevinne barátja bérletével, 100 euróért. Nem beszélek jól spanyolul, ezért csak nevetéssel válaszolok. "Pedig ez a meccs legalább ennyit ér" - mondja inkább sértetten, mint az elszalasztott üzletet sajnálva. ("", ha tudnád, hogy nekem egy Haladás-Bük is ér legalább ennyit.") Aztán, hogy a stadion felől jövő ezer fütty közül egy biztosan a kezdést jelentette, meg a békesség is jobb, megegyezünk 30 euróban. Ezentúl Pablo leszek, mutatja bérletemen, és kézzel-lábbal magyarázza, hogy meg ne szólaljak. Bólintok, bejutok, magamra hagy.

Pablo a stadion alsó karéjának tetején köt ki, ahol a felső rész véd az esőtől, viszont a hátsó sorokban nem látni tőle a pályát. Ide vannak csapva a focimacsók csajai, akik lelkes tekintettel nézik - más nem lévén - embereiket. Utóbbiak éppen harmadszor kezdenek bele önkívületben az Atletico himnuszába, és egy kis kék széken szorítanak helyet barátjuknak, Pablónak is.

Az első gólt a Real rúgja. "Les volt" - ordítja Pablónak a szomszédja, amire Pablo előbb el akarná magyarázni, hogy kevesebbet ért a focihoz, mint Dávid Ibolya, de aztán bölcs marad, és határozottan csak annyit mond: "Sí." A második gólt is a Real rúgja ("Les volt! - Sí."), mire több százan ugranak fel és indulnak haza, majd a szünet előtt jön a harmadik (Les, sí), és ezer ember el.

A második félidő szomorú. Megrúgja negyedikjét a Real, és az eső is elered. Az emberek menekülőre fogják - most már el a stadionból, csak mi tartunk ki, perem alatti barátaimmal meg hátravetett csajaikkal. Kiáltozunk, duzzogunk, vizespalackokkal megdobáljuk Figót, ha szögletet rúg. Próbálnak beszélgetni velem, de Pablo csak azt feleli: "No hablo espa–ol", mire barátai értetlen szemeket meresztenek. Aztán zavarukban ordítva, egyre boldogabban eléneklik az összes himnuszt és indulót oda-vissza, míg egyszer csak ráébrednek: az utolsó hazai meccsüknek már rég vége, kikaptak négy-nullra, a játékosok is hazamentek - és szomorúan leülnek a székükre, némán bámulva maguk elé. "Most csendben itt hagyom őket" - gondolja Pablo, de észreveszik. Kicsit tűnődnek, aztán egyikük odakiáltja: "Merci!" - és végre megint van min röhögni egy kis ideig.

H

"Real Madrid: mierda" (R. M.: szar) - jegyzeteli nekem szalvétára Conrad, az alkoholista biztonsági őr

a Bernabeu stadion

mellett egy kocsmában a következő vasárnapon. Pedig a mierda Madrid a bajnokság megnyerésére készül: az előző héten a Sociedad kikapott, így most csak meg kell verni este a Bilbaót, hogy bajnok legyen.

Miután túl vagyunk Puskáson és Kubalán (én megpróbálkozom egy Détárival is, de semmi esélyem), elpanaszolom Conradnak, hogy nem tudok bejutni a meccsre, 250 euróért adják a jegyet az üzérek. "Bisca Barca!" (Hajrá, Barcelona!), írja Conrad, és mutatja: ha ezt mondom az üzéreknek, megkapom a jegyet 150-ért. Conrad aztán még sokszor beletörli a tollát a szalvétába, meghív néhány sörre, de mivel a meccs már biztosan elkezdődött, zsebre gyűröm cetlijeit és forrón kubalázva elválok tőle.

A Bernabeu bezárt kapui előtt több száz szomorú, halványlilába öltözött szurkoló álldogál. Észreveszek köztük egy nagydarab férfit, akiből kinézem, hogy öt perc múlva a Real kispadján fog ülni, Bosque edző mellett. A megérzés majdnem jó: követve nagydarabot egy parkolóházba jutok, melynek átjárója van a stadion vipesebb része felé, de az utolsó kapunál lebukunk: két fogdmeg ciccegve visszatessékel minket.

Közben vége az első félidőnek, özönlik kifelé a nép, csak hogy mindenki bevigyen még egy embert (de tényleg). Mázlim van, engem egy tizenéves srác csempész be haverja bérletével - nesztek a húsz euró fagyipénz.

Odabent egy-két-há-négy... nyolcvanezer ember, és kettő-egy a Madrid javára. A közönség itt fényképezőgéppel, kamerával a kezében szurkol, a hangulat - talán a sok fehér ruhás játékos és szurkoló miatt is - wimbledoni, az úgynevezett kemény mag (kb. kétezer ember) az Atletico-szózatokhoz képest lágy, elomló dalocskákat dúdol - nem nagy kitartással. Izgalom persze nincs is, Ronaldo rúg egy harmadikat, aztán már csak cserék jönnek-mennek: lefárad Zidane is és Ronaldo is, mi pedig ünnepélyesen felállunk és búcsúzunk tőlük. Hülyén is érzem magam, még sohasem tapsoltam milliárdosoknak. Aztán

a bíró fúj,

és a közönség rutinosan ünnepelni kezdi a 29-edszer megnyert bajnoki címet. Elénekeljük jó sokszor a "Campiones, campiones"-t, megtekintjük a tűzijátékot, majd a Mini autó harsány hirdetését a nagy kivetítőn. Gyúlnak a fények, jelzik: ideje kotródnunk. Az első sorban végig, a pálya körül leültetett mozgássérült, Madrid-mezes szurkolókat kitolják segítőik, mi pedig elismerő arccal megtapsoljuk a kerekes székes Figókat és Raulokat, aztán elhagyjuk a stadiont.

A kijelölt kotródási útvonal a Paseo de la Castellana, a széles sugárút, melynek cifra palotáit Franco építtette a seggnyalóinak. Ahogy végigmegyünk a jó 5 kilométeren, még sokszor azt mondjuk: "Campiones, campiones", sőt néha még egy kis "No time for losers"-re is vetemedünk, hogy az utunkba eső óriási szökőkutakba ugorván kívülről tisztuljon a fejünk. Az ünnepség vége és a búcsú a milliárdosoktól a sugárút végén, a Cibeles nevű körtéren jön el. A tér közepén felállított emelvényt jó tíz méter holttér, majd kordonok választják el a tömegtől, ide érkezik meg a csapat éjféltájban, körbeintegetnek, mint a miniszterek, kapunk még egy kis tűzijátékot, majd csendben mindenki hazahúz.

Én a Sol felé húzok, megnézem, mi van a közeli Joy diszkó körül, ami állítólag a focisták kedvenc helye. ", igen, a középhátvéd küllemű kidobólegények már fontoskodó arccal sürgölődnek, és a luxusautókból előtüremkedik egy-két luxusnő is.

Panzióm felé a Calle de la Monterán át vezet az utam, ez már a nem luxus bérhölgyek terepe. A kurvák errefelé cuppognak a kuncsaft után. Ha behunyom a szemem, mintha csak tücskök ciripelnének (de ravasz Pablo tudja, hogy nem is tücskök ők, hanem pillangók). Ha pedig kinyitom a szemem, azt látom: egy külföldi szurkoló épp a péniszére mutat, majd a lány szájára. "Ha már kurvázni jöttél Madridba, legalább a szopást megtanulhattad volna spanyolul" - gondolom, aztán mérgemben beülök még egy Museo del Jamonba. Előszedegetem zsebemből Conrad cetlijeit. Az egyikre, most látom, ezt írta: "Espa–ol. Not: futból, toros. Mas: personalidad." Aztán kérek egy Tinto de veranót. Az itt a fröccs.

Nagy Sebestyén

Madrid, 2003. június 15-23.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.