Két meccset játszott egymás után Madridban a Real Madrid focicsapata. Az elsőn a proli tesót, az Atleticót verte le, aztán egy hét múlva a Bernabeuban a Bilbaót - és ezzel 29-edszer nyerte meg a spanyol bajnokságot. Játékosai, a milliárdos zsenik tűzijátékkal és dizsivel ünnepeltek. De hogy mulatott eközben a madridi nép?Pedig alaposan felkészülök: mielőtt otthonról, a panzióból megindulnék az Estadio Vicente Calderon felé, félmeztelenre vetkőzöm a tükör előtt, mérges arcot vágok, és biztos, ami biztos, egyszer eléneklem a "Mocskos békávé, sálálálá" kezdetű és végű dalt. Aztán valahogy felöltözöm, zsebre dugom ökölbe szorított kezem, és lemegyek a metróba, hogy izé... szétszedjem.
De nem kell.
Vasárnap este a spanyol bajnokság utolsó előtti fordulója Madridban. Éppen fradidózsát rendeznek: az Atletico és a Real játszik egymás ellen. Az Atleticónak már mindegy, tizedik helyen áll, a Real viszont egy ponttal lemaradva a Sociedad mögött, a másodikon.
A metró szinte csendes, pedig tele van piros-kékre festett madrile–óval, most igazán zúzhatnának a 11 metrójárat egyikén, de nem üt senki, nem ugrál senki, és szerelvényt sem küld senki sehova. Utóbbi hülyén is venné ki magát ebben a városban, amit a meccs előtti nap délutánján naturisták bicikliztek körbe (ó, igen, a sárhányó volt az egyetlen ruhadarabjuk), este a város találkozóhelyén, a Plaza del Solon a melegek tartottak mulatós-szerelmeskedős fesztivált, és a bennfentek még azt is tudták: a jövő hét végén a drag queenek készülnek valami irdatlanra a madridi... Tabánban, a La Latina negyedben.
Az Atletico-stadion
a város déli részén, a Manzanares folyó partján áll. Mindenki atleticós mezben, csak én virítok fehér pólómban, le is öntöm egy dobozos gazpachóval - nem tudom már, hogy azért-e, mert meglöktek, vagy csak nem akarom, hogy Real-szurkolónak tűnjek. Hirtelen szélvihar támad, az árusok kék-piros lufijaikat és sáljaikat próbálják visszahozni az égből, az apák a gyerekeiket, végül mindenki rohanni kezd a menedéket nyújtó estadio felé. Öreg párok, félrészeg lánycsapatok, keménycsávók - melósok és volt melósok, akik külvárosban alszanak, és más estéken neonfényes, papírrózsás bingószalonokban szidják a szerencsét, vagy a Museo del Jamonoknak (sonkamúzeum) nevezett talponállókban dicsérik kurjongatva a dél-amerikai csaposlányt.
A meccsre persze már évekkel ezelőtt az összes bérlet, jegy elkelt, és tudom én, hogy itt már a keresztelőjükre Atletico-Real belépőt kapnak a kölkek, mégis bízom a foci istennőjében, és sodródom az egyik kapu felé. A névre szóló beléptetőrendszer eszén egy magyar szurkoló hogyan is tudna túljárni, kint rekedek, mint a szar. Eljátszom a turistát: kétségbeesett arccal somfordálok föl-alá, míg oda nem lép hozzám egy amatőr jegyüzér - aki szívesen bevinne barátja bérletével, 100 euróért. Nem beszélek jól spanyolul, ezért csak nevetéssel válaszolok. "Pedig ez a meccs legalább ennyit ér" - mondja inkább sértetten, mint az elszalasztott üzletet sajnálva. ("", ha tudnád, hogy nekem egy Haladás-Bük is ér legalább ennyit.") Aztán, hogy a stadion felől jövő ezer fütty közül egy biztosan a kezdést jelentette, meg a békesség is jobb, megegyezünk 30 euróban. Ezentúl Pablo leszek, mutatja bérletemen, és kézzel-lábbal magyarázza, hogy meg ne szólaljak. Bólintok, bejutok, magamra hagy.
Pablo a stadion alsó karéjának tetején köt ki, ahol a felső rész véd az esőtől, viszont a hátsó sorokban nem látni tőle a pályát. Ide vannak csapva a focimacsók csajai, akik lelkes tekintettel nézik - más nem lévén - embereiket. Utóbbiak éppen harmadszor kezdenek bele önkívületben az Atletico himnuszába, és egy kis kék széken szorítanak helyet barátjuknak, Pablónak is.
Az első gólt a Real rúgja. "Les volt" - ordítja Pablónak a szomszédja, amire Pablo előbb el akarná magyarázni, hogy kevesebbet ért a focihoz, mint Dávid Ibolya, de aztán bölcs marad, és határozottan csak annyit mond: "Sí." A második gólt is a Real rúgja ("Les volt! - Sí."), mire több százan ugranak fel és indulnak haza, majd a szünet előtt jön a harmadik (Les, sí), és ezer ember el.
A második félidő szomorú. Megrúgja negyedikjét a Real, és az eső is elered. Az emberek menekülőre fogják - most már el a stadionból, csak mi tartunk ki, perem alatti barátaimmal meg hátravetett csajaikkal. Kiáltozunk, duzzogunk, vizespalackokkal megdobáljuk Figót, ha szögletet rúg. Próbálnak beszélgetni velem, de Pablo csak azt feleli: "No hablo espa–ol", mire barátai értetlen szemeket meresztenek. Aztán zavarukban ordítva, egyre boldogabban eléneklik az összes himnuszt és indulót oda-vissza, míg egyszer csak ráébrednek: az utolsó hazai meccsüknek már rég vége, kikaptak négy-nullra, a játékosok is hazamentek - és szomorúan leülnek a székükre, némán bámulva maguk elé. "Most csendben itt hagyom őket" - gondolja Pablo, de észreveszik. Kicsit tűnődnek, aztán egyikük odakiáltja: "Merci!" - és végre megint van min röhögni egy kis ideig.
H
"Real Madrid: mierda" (R. M.: szar) - jegyzeteli nekem szalvétára Conrad, az alkoholista biztonsági őr
a Bernabeu stadion
mellett egy kocsmában a következő vasárnapon. Pedig a mierda Madrid a bajnokság megnyerésére készül: az előző héten a Sociedad kikapott, így most csak meg kell verni este a Bilbaót, hogy bajnok legyen.
Miután túl vagyunk Puskáson és Kubalán (én megpróbálkozom egy Détárival is, de semmi esélyem), elpanaszolom Conradnak, hogy nem tudok bejutni a meccsre, 250 euróért adják a jegyet az üzérek. "Bisca Barca!" (Hajrá, Barcelona!), írja Conrad, és mutatja: ha ezt mondom az üzéreknek, megkapom a jegyet 150-ért. Conrad aztán még sokszor beletörli a tollát a szalvétába, meghív néhány sörre, de mivel a meccs már biztosan elkezdődött, zsebre gyűröm cetlijeit és forrón kubalázva elválok tőle.
A Bernabeu bezárt kapui előtt több száz szomorú, halványlilába öltözött szurkoló álldogál. Észreveszek köztük egy nagydarab férfit, akiből kinézem, hogy öt perc múlva a Real kispadján fog ülni, Bosque edző mellett. A megérzés majdnem jó: követve nagydarabot egy parkolóházba jutok, melynek átjárója van a stadion vipesebb része felé, de az utolsó kapunál lebukunk: két fogdmeg ciccegve visszatessékel minket.
Közben vége az első félidőnek, özönlik kifelé a nép, csak hogy mindenki bevigyen még egy embert (de tényleg). Mázlim van, engem egy tizenéves srác csempész be haverja bérletével - nesztek a húsz euró fagyipénz.
Odabent egy-két-há-négy... nyolcvanezer ember, és kettő-egy a Madrid javára. A közönség itt fényképezőgéppel, kamerával a kezében szurkol, a hangulat - talán a sok fehér ruhás játékos és szurkoló miatt is - wimbledoni, az úgynevezett kemény mag (kb. kétezer ember) az Atletico-szózatokhoz képest lágy, elomló dalocskákat dúdol - nem nagy kitartással. Izgalom persze nincs is, Ronaldo rúg egy harmadikat, aztán már csak cserék jönnek-mennek: lefárad Zidane is és Ronaldo is, mi pedig ünnepélyesen felállunk és búcsúzunk tőlük. Hülyén is érzem magam, még sohasem tapsoltam milliárdosoknak. Aztán
a bíró fúj,
és a közönség rutinosan ünnepelni kezdi a 29-edszer megnyert bajnoki címet. Elénekeljük jó sokszor a "Campiones, campiones"-t, megtekintjük a tűzijátékot, majd a Mini autó harsány hirdetését a nagy kivetítőn. Gyúlnak a fények, jelzik: ideje kotródnunk. Az első sorban végig, a pálya körül leültetett mozgássérült, Madrid-mezes szurkolókat kitolják segítőik, mi pedig elismerő arccal megtapsoljuk a kerekes székes Figókat és Raulokat, aztán elhagyjuk a stadiont.
A kijelölt kotródási útvonal a Paseo de la Castellana, a széles sugárút, melynek cifra palotáit Franco építtette a seggnyalóinak. Ahogy végigmegyünk a jó 5 kilométeren, még sokszor azt mondjuk: "Campiones, campiones", sőt néha még egy kis "No time for losers"-re is vetemedünk, hogy az utunkba eső óriási szökőkutakba ugorván kívülről tisztuljon a fejünk. Az ünnepség vége és a búcsú a milliárdosoktól a sugárút végén, a Cibeles nevű körtéren jön el. A tér közepén felállított emelvényt jó tíz méter holttér, majd kordonok választják el a tömegtől, ide érkezik meg a csapat éjféltájban, körbeintegetnek, mint a miniszterek, kapunk még egy kis tűzijátékot, majd csendben mindenki hazahúz.
Én a Sol felé húzok, megnézem, mi van a közeli Joy diszkó körül, ami állítólag a focisták kedvenc helye. ", igen, a középhátvéd küllemű kidobólegények már fontoskodó arccal sürgölődnek, és a luxusautókból előtüremkedik egy-két luxusnő is.
Panzióm felé a Calle de la Monterán át vezet az utam, ez már a nem luxus bérhölgyek terepe. A kurvák errefelé cuppognak a kuncsaft után. Ha behunyom a szemem, mintha csak tücskök ciripelnének (de ravasz Pablo tudja, hogy nem is tücskök ők, hanem pillangók). Ha pedig kinyitom a szemem, azt látom: egy külföldi szurkoló épp a péniszére mutat, majd a lány szájára. "Ha már kurvázni jöttél Madridba, legalább a szopást megtanulhattad volna spanyolul" - gondolom, aztán mérgemben beülök még egy Museo del Jamonba. Előszedegetem zsebemből Conrad cetlijeit. Az egyikre, most látom, ezt írta: "Espa–ol. Not: futból, toros. Mas: personalidad." Aztán kérek egy Tinto de veranót. Az itt a fröccs.
Nagy Sebestyén
Madrid, 2003. június 15-23.
