Bár az Eurosporton csak a múlt hét végén fejezték be a júliusi versenysorozat, a Nagoya Basho küzdelmeinek közvetítését, bizton állíthatjuk, hogy a java még hátravan. Az évadból hátralévő két próbatétel (Aki Basho, szeptember 9-24., Tokió; Kyushu Basho, november 11- 25., Fukuoka) alaposan felforgathat mindent, hiszen a sportág pillanatnyilag (khm, már 2003 óta) legnagyobb alakját, Asashoryut a Szumó Tanács eltiltotta e viadaloktól. Yokozunát ("nagy bajnokot") pedig nem szokás csak úgy szíre-szóra leparancsolni a küzdőtérről (dohyo).
Nos, könnyen belátható, mindeme közlés laikusok számára nem mond túl sokat, a koneszőröknek meg a kisujjukban is több van. Pedig célunk, higgyék el, nemes: rádumálni akarunk - ugyanakkor eszünk ágában sincsen odáig viszszamenni, hogy milyen ősi és tradicionális e sport a távoli Japánban, lévén a szumó mára a mondott ország egyik legfontosabb kulturális (de ha még csak pusztán szórakoztatóipari) exportcikke, nem utolsósorban épp a tévéközvetítések miatt. A műfaj kétségkívül kilépett a szimpla egzotikum mezejéről, megszűnt japáni belügynek, messziről nézve csupán "kisfurcsának" lenni. Azzal a nyilvánvalóan elhamarkodott megítéléssel is egyre ritkábban találkozni, miszerint "két hájas disznó toszigatja egymást, s az egyik hamarosan kiterül". S e szemléletváltozáshoz aligha lehetett volna elégséges az illetékes istenek és császárok (tudjuk, évszázak óta) folyamatos jelenléte, nézői, védnöki, akármilyen szerepvállalása - ehhez kellett a tévé, de elsősorban a közvetlen érintettek rugalmassága. A sportág élmezőnye mára tele lett "idegenekkel", mondjuk a feltűnően magas mongol jelenléten (van vagy öt-hat csúcsversenyzőjük) kevésbé csodálkozhat bárki, de igazán komoly esélyekkel lép fel már egy csomó európai dolgozó is a szumó legmagasabb (makunouchi) osztályában. Kapásból: két orosz, egy grúz, egy észt atléta jut az eszembe. A legmagasabbra egy bolgár fiú keveredett: Kotooshu már ozeki, amitől magasabb rang csak a yokozunáé - persze az angol és nyugatnémet próbálkozókra még egy ideig várhatunk, de például Franciaországban nemrég is kabinetkérdés volt, hogy Chirac mennyire odavan a szumóért, Sarkozy meg mennyire nem. Kicsit lejjebb a legfelsőbb regiszterektől már tudunk pédául brazil vendégmunkásról, nota bene, ha még nem is egészen a csúcson, de a profik közt már egy magyar versenyzőt számon tartanak, Tóth Attila, alias Masutoo személyében (megmondhatná valaki Sarkozynek). A szumó momentán Japán nyitottságának transzparense.
Szemben a hájtömegekről (a jó átlagos versenysúly a makunouchi osztályban 148 kilogramm) alkotható - mondtuk, hamari - vélekedéssel, a szumó gyorsaságot, hihetetlen erőt, végtelen kitartást és adott esetben körültekintő rafinériát igénylő elfoglaltság - mindennek belátásához gyakorlatilag elég egy versenyt mérsékelten megkülönböztetett figyelemmel végignézni a tévén. Persze a nézőnek is kell némi kitartás, hisz a spiccen 15 napig tart egy verseny (egy-egy versenyző naponta egyszer lép a dohyóba), nagy a hajtás: hat ilyen alkalom van egy évben (a menőknek ez ugye kilencven meccs). Nemcsak kitartás, de pénz is: jegyek méregdrágán vagy öröklődés útján szerezhetők.
Mindazonáltal, ha kicsit is világossá akarjuk tenni a bevezetőben felvetett sztorit, ki kell jelentenünk, hogy a helyiek nyitottsága ugyan kétségtelen, de a szigor mit sem változott a történelmi idők óta (az első írásos szumóemlék 700 körüli, addig nem is nagyon írogattak állítólag arrafelé), úgyszólván kőbe vésett szabályrendszer és megkérdőjelezhetetlen hierarchia uralkodik - az ősi japáni módi szerint. Ennek szellemében vár eltiltás most az egyik "nagy bajnok"-ra.
Az is ritkaság eleve, hogy ez idő szerint két ilyen is van, de az meg egyenesen nonszensz, hogy egyik sem japán; a másik, Hakuho is mongol. Történt ugyanis, hogy a 2003 óta kábé mindenkit ripityára verő Asashoryu (volt olyan, hogy hét versenyt nyert zsinórban) az említett Nagoya Basho megnyerése után lemondott egy - a ranglista tekintetében mit sem számító - nyári turnét sérülésre hivatkozva, ám hazatérvén lábadozni Mongóliába, nem tudott ellenállni egy jótékonysági focimeccsnek, ahol még gólt is szerzett (bár másfél mázsa, de gyorsaságát figyelembe véve nyilván simán férne be a világbajnokot verő honi tizenegybe). Nos, ezt semmiképpen nem kellett volna, mert a pompás gólt leadta a japán tévéhíradó is. A helyi erők amúgy is visszafogott jókedvvel figyelik a nagy férfi cselekedeteit, hisz az legtöbbször azért csak abból áll, hogy odakeni a hazai kedvenceket; most eljött hát a megfelelő alkalom. Bár eddig is próbálkoztak vele szorgalmasan, de a dopping- és bundavádakat úgy rázta le magáról, mint macska az esőt. De a szent nyári haknit kamu ürüggyel elsunnyogni, az megbocsáthatatlan. Hogy menynyire volt persze ürügy a sérülés, erősen vitatható, hisz Asashoryu az utóbbi időszakban egy versenytől is kénytelen volt visszalépni elhúzódó sérülése miatt, így nyitván utat az új yokozuna színreléptének. Lássuk be, más kondi kell gólt vágni a lekvárzsibbasztóknak, mint megállni Chiyotaikai tzupparijainak (egy ozeki pofonjainak) viharában. Mégis, ez már sok volt a japán atyáknak.
Persze, hogy a döntéssel menynyire vannak beljebb, minimum kérdéses. Asashoryu nélkül a másik yokozuna esélyei nőttek elsősorban, de attól sem hiszem, hogy boldogabbak lennének a tokiói és fukuokai szurkolók, ha a bolgár monstrum futna be. Ugyan a helyi élversenyzők bármikor képesek beleszólni egy basho végső kimenetelébe, s mindig van köztük, akitől tömegek várják el, hogy végre viszszaszerezze a trónt, de mi jelenleg nem látunk olyat, akiből annyira sütne az ehhez szükséges többletenergia, de nevezzük nevén: spiritusz, mint Asashoryu egyetlen szemevillanásából. ' a legnagyobb király, na! Hozzávetőlegesen a kezdetek óta.
De legjobban teszik, ha maguk járnak utána a dolognak, az elején megjelölt sportcsatorna, ha decens spéttel is, de leadja majd mindkét hátralévő versenyt - s ilyet ritkán mondunk sportközvetítésekről: imponáló felkészültségű és kellőképpen szórakoztató magyar kommentárral.
