Dorinne: A nagyságos asszonynak elviselhetetlen migrénje volt tegnapelőtt. Belázasodott.
Orgon: És Tartuffe?
(Petri György fordítása)
A Tour de France utolsó napja emberemlékezet óta azonos koreográfia szerint zajlik. Elindul a mezőny vasárnap dél körül, kb. 150-180 km a penzum, az út gyakorlatilag lapos, s egészen a Champs-Élysées sugárútig nem történik semmi. Nem illik szökni, nem illik tempót diktálni, nem illik megkérdőjelezni a győztes teljesítményét, nem illik feltűnősködni, mert ennek az ordas, sokszor öldöklő médiaroadshow-nak is vannak íratlan szabályai. Például az is, hogy a televíziós közvetítés a győztesre fókuszál. Idén azonban a kamerák nem Alberto Contadort, a győztest fürkészték, hanem Lance Armstrongot, aki most csak a harmadik helyig jutott.
Pedig a hétszeres győztes és a francia publikum viszonya nem volt mindig problémamentes. Hiába győzött Armstrong hétszer egymás után, ami egyedi és talán utolérhetetlen, hiába győzött hollywoodi hősként a versenyen és a magánéletben egyaránt (legyőzte a rákot is), az idei versenyig Franciaországban nem szerették. Érzelmek nélküli (kávédaráló) gépnek nevezték, különleges bánásmódban részesülő piperkőcnek, éveken keresztül próbálták doppingügyben ráhúzni a vizes lepedőt, de mindhiába. Armstrong sorra nyerte a Tourokat, és soha senki nem tudott vele szemben bármit is bizonyítani. Pedig a léc több alkalommal is rezgett.
Armstrong 2005-ben (a lehető legjobb időpontban) visszavonult, s ahogy illik, még a hiánya is rányomta a bélyegét a Tour-ra. 2006 és 2008 között a versenyek majdnem botrányba fúltak, a doppingvád gyakorlatilag a legnagyobbakat is utolérte (Ullrich, Floyd Landis, Rasmussen, Vinokurov etc...). A Tour önmaga paródiájává vált, komoly szponzorok léptek vissza, csapatok szűntek meg, a média is fanyalgott. S eljött a pillanat, amikor a francia kormány is kiállt a Tour mint nemzeti közintézmény mellett. És Armstrong?
Õ ezalatt derűs nyugalommal figyelte a kínlódást. Jól tudta, hogy momentán nélküle nem Tour a Tour. Armstrong nem egyszerűen versenyző, nemzeti hős, de olyan ikon, aki ma is százmilliók szívét dobogtatja meg. Lehet imádni, lehet gyűlölni, ha ő elindul a Touron, 179 versenyzőnek bizsereg a térde. 2008-ban, amikor bejelentette visszatérését, a Tour szervezői és a szponzorok is megnyugodhattak. Ráadásul a Mester igen jó taktikai érzékkel olyan csapatba tért vissza (Astana) amelyiknek már volt egy bajnokaspiránsa (Contador). A Tour egyszerre csapat- és egyéni verseny, a fizikai túlélésen túl mindenkire konkrét feladatok hárulnak. Senki ne gondolja, hogy ezek a vékonyka fiúk ész nélkül hajtják magukat széjjel! Más a feladata a favoritnak - neki a versenyt kell megnyernie -, más a vízhordóknak, akik a leader kívánságait teljesítik. Például úgy, hogy elöl mennek, amíg tudnak, hogy kifogják a szelet. A csapatfőnök, aki személygépkocsival halad mögöttük, walkie-talkie-n osztja az észt folyamatosan, kinek mikor mit kell tennie az előre egyeztetett feladatokon túl. Ezért okozott adrenalinemelkedést, amikor kiderült, hogy a favorit szerepkörre két jelölt is akadt az Astanánál. Már indulás előtt minden arról szólt, hogy a két gigász hogyan jön ki egymással. Hát, sehogy se.
Amikor Armstrong vízhordónak szegődött Contador mellé, mindenki úgy gondolta, blöfföl. És Armstrong? Talán még ő sem tudta, mire képes 3 év kihagyás után, ezért egyszerre követte saját jól felfogott érdekeit és a csapat utasításait. Az egész Tour alatt látványosan soha nem kérdőjelezte meg Contador vezető szerepét, s amikor megérezte, hogy a spanyol jelenleg jobb erőben van, mindent látványosan a csapatérdeknek rendelt alá. Dicsérte Contadort, nagy versenyzőnek nevezte, s vállalta, hogy győzelemre segíti. Armstrong mint alázatos csapattárs ezáltal új szerepkörben írta be nevét a Tour történetébe. S tényleg: az Alpok gyilkos szakaszain valóban Contadort védte, azzal, hogy lefogta az üldözőket, s a szökésekben nem ment vele, pedig tudott volna. Soha nem használta ki Contador gyengéit, bár lehet, hogy ilyenek nem is voltak. Armstrong az új szerepkörben is megállta a helyét, eleganciával tudott veszíteni is. És Contador?
A csapat taktikáját jobbára nem követte, kizárólag a saját győzelme érdekelte. A csapatszakaszon nem törte magát, a Col de la Colombiére (1818 m) 10 százalékos emelkedőjén látványosan alázta csapattársát, Klodent (aki ekkor szorult le a dobogóról), s vissza is csak azért nézegetett, mert a csapatfőnök Johan Bruyneel állítólag fél órán keresztül üvöltött vele folyamatosan emiatt. Hogy pontosan mi történhetett az Astanán belül, talán nem is tartozik ránk. Kétségtelen azonban, hogy a csapategység megbomlott, s Contador egyre jobban elszigetelődött. Persze egyszer úriemberként ő is engedte győzni az egyik Schleck fivért (az említett szakaszon), aki persze nem astanás volt, hanem Saxo Bank-os, de ettől még Contador parvenü maradt Armstrong herceg mellett.
A Tour 2009 utolsó napján Armstrong sokáig vezette a mezőnyt, a plebsz a Mester elé járult, akinek mindenkihez volt egy jó szava, gratulált a konkurenseknek, a pletykák szerint már a jövő évi csapatába hívott meg egyeseket. A francia televíziósok Armstrongról készített bejátszásokkal rótták le tiszteletüket a kortárs kerékpársport talán legnagyobb hatású versenyzője előtt. S ahogyan közeledtek Párizshoz, Armstrong visszatért az övéihez, s együtt fejezte be a versenyt a csapattal.
Harmadik helyével történelmet írt.
És Contador? Õ is befutott a bollyal, és megnyerte a versenyt.
