Jól is néznénk ki, ha egy hét is eltelne országúti kerékpárosok doppingcécói nélkül, ha lenne egy olyan hónap, amikor nem bukik le egy-egy élő legenda - mindez már-már a sportág körüli marketing szerves része, de ezt a mostanit, leginkább nagyságrendi okokból, aligha lehet szimpla (és szokásban lévő) vállrándítással ("na, ja, ez egy ilyen sport", "müzliszelettel nem lehet felkapaszkodni az Alpok tetejire" stb.) elintézni.
200 élversenyző
érintettségéről, komplett élcsapatok várható megszűnéséről, világsztárok besározódásáról szólnak a hírek - mindez kétségkívül csak a sportág (ne legyünk szemérmesek: az egyetemes sporttörténet) legnagyobb (vagyis eddig legnagyobbnak tartott) doppingskandalumához, a múlt század végi Festina-ügyhöz fogható (lásd A Festina-affér című keretes írásunkat).
A történet múlt kedden rondított bele a sportág híreibe, a kerékpársport kedvelőinek kellemes szórakozásába, az addig békésen, ám távolról sem izgalommentesen folydogáló Giro d'Italia (lásd Giro 2006 című keretes írásunkat) munkás hétköznapjaiba. Mondjuk nem vagy alig is volt olyan esztendő már jó ideje, amikor a Giro időszakára ne jutott volna valami zaftos kis doppingügy, de a szokottnak mondható kép a csendőrök által körülvett szállodák ablakaiból záporesőként hulló fecskendőkről, fiolákról szólt. Ráadásul most voltaképpen csak időbeli egyezésről van szó, a fergeteg Spanyolországban támadt - a verseny, amelyen ugyan részt vett az ügy legfőbb érintettjének számító csapat, a Liberty Seguros (az egykori ONCE) is tiszta volt (legalábbis lapzártánkig, tehát a célba érés utáni napig nem derült ki semmi). Ugyanakkor többfelől is hallani a verseny győztesének, Ivan Bassónak a nevét a mostani főbűnösökével összefüggésbe hozó hangokat, de pillanatnyi tudásunk szerint ezeket nem vehetjük komolyan (ha más nyert volna, mást kevernek bele, a tabloid műfaj már csak ilyen, zörgeti a harasztot).
A horror egy kávézóban, illetve a mondott spanyol csúcscsapat, a Liberty Seguros házi laboratóriumában kezdődött - naná, hatósági intézkedéssel. A vendéglátóiparáról méltán híres Spanyolország momentán (legalábbis a világsajtó által) legfelkapottabb madridi üzemegységében Manolo Sainzót, a nevezett egyesület igazgatóját sikerült tetten érni a csendőrség (Guarda Civil) nyomozóinak; nos, nem azért, mert fizetés nélkül távozott. Ellenkezőleg, fizetett, mint a katonatiszt, 60 000 eurót hagyott hátra, és egy vérkészítményekkel teli hűtőtáskával készült távozni, mikor lecsaptak rá. Nyilván feldobták, persze, de ez egyfelől találgatás, másfelől mit sem változtat a tényeken. Mindazonáltal felmerültek e téren olyan szempontok is, melyek finoman szólva az egész szcéna mérhetetlen romlottságát feltételezik. Ezek szerint a profi kerékpársport magyarországi híveinek körében (ezek halmaza kis trehánysággal az Eurosport biciklisadásainak figyelmes követőivel azonosítható) is nagy becsben tartott sportvezető (a csatornán használatos epiteton ornansa Venga bácsi) a jelenlegi kiírás, az ún. Pro Tour versenysorozat (a profi versenyzők szerveze-tének vezetőjeként) legmagasabb rangú opponensének számított, s így a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) nem feltétlenül tekintette őt a legjobb barátjának - ám ez ma még az összeesküvés-elméletek terepe. De most talán bízhatunk abban, hogy ez nem lesz mindig így, és igenis kiderül minden feketén-fehéren, hisz a spanyol hivatalos szervek meglehetősen eltökéltnek tűnnek. Jaime Lissavetzky sportminiszter szombati nyilatkozata feltétlenül ebbe az irányba mutat: "Senkire és semmire nem leszünk tekintettel, nem számít a múlt, az eredménylista, egyetlen törvénysértő sem maradhat tovább a spanyol sportélet berkeiben." Joan Mesquida, az eljáró csendőrség főnöke szerint még "újabb ismert nevek kerülnek napvilágra".
A vérükben van
Távolról sem Manolo Saiz került egyedül csendőrkézre. Sort kerítettek gyorsan két helyettesére, Ignacio Labarta és Alberto León urakra is. A hatóság Operacion Puerto fedőnevű akciója során ellátogatott a Liberty orvosi laboratóriumába, illetve házkutatást tartott a csapat orvosánál is. S ami előkerült, minden képzeletet felülmúl: kétszáz tasak vérkészítményt és a doppingoláshoz szükséges egyéb eszközöket foglaltak le. Hogy ne mondjuk, névvel, címmel, rendszámmal, ugyanis a vérkonzerveket kódszámokkal jelölték, s így a szakértőkre vár a feladat, hogy ezek alapján azonosítsák a versenyzőket. Ennek eredménye persze még kétséges. A vérdopping pofonegyszerű találmány, nagy vonalakban úgy néz ki, hogy leveszik a sportoló vérit, ilyen-olyan mesterséges anyagokkal felturbózzák kicsit, oszt' mehet is vissza a szervezetbe, a csávó meg úgy teker fel a hegyre, mintha lefele jönne. Aztán nincs az a doppingtesztje a világnak, ami kimutatná az efféle transzfúziót. (Amennyire hihetünk a híresztelések tömegének, a művelet be is van árazva, 10-15 ezer eurót kóstál páciensenként.)
A házkutatások közvetlen következményeként egy időre rács mögé került José Luis Merino (az ő hematológiai klinikáján zajlottak az aktusok) és Eufemiano Fuentes, csapatorvos, az egész ügy kulcsfigurája, momentán az első számú spanyol közellenség. Szó, ami szó, a derék orvosdoktort alighanem keresztnevén szólíthatta az előállítására érkező közeg, hisz messze nem ez az első doppingügye, inkább az n + 1. Számtalanszor érte őt már doppingvád, de - s azért ez is roppant jellemző - eddig még semmit sem sikerült rábizonyítani (egy tilos parkolásból is kidumálta magát, ám ezt a hírt nem ellenőriztük).
Ha már vér, legyen kövér
A történet maga nagyjából ennyi, a múlt heti kipattanása óta csak az vehető biztosra, hogy a spanyol illetékesek nagy erőkkel fáradnak a felgöngyölítésén. S ahogy ilyenkor lenni szokott, a mendemondáknak se szeri, se száma. A kapitális házkutatási leletből arra következtet például a spanyol sajtó, hogy az ügyeskedés túlnő a kerékpársport határain, s elér akár az atlétákig, akár a közeli németországi világbajnokságra készülő labdarúgó-válogatottig, illettve a sportágon belül maradva más országbéli klaszszisokat is érinthet, minek következtében döntő befolyással lehet a kerékpársport júliusban esedékes legnagyobb versenyére, a Tour de France-ra is. Hisz az már száz százalék, hogy azon Liberty Seguros nevű csapat nem indul, lévén a csapat nevét adó főszponzor (egy biztosítótársaság) már a botrány kirobbanásának másnapján megvonta tőlük a névhasználati jogot. Az üggyel hírbe hozott világklasszisok neve is a közelgő Tour fényében értelmezendő. Lance Armstrong idénre elárvult trónjának valamennyi lehetséges örököse szóba jött ugyanis. A már említett Giro-nyertes Ivan Basso közülük az első, de megkapta a magáét a másik esélyes, a német Jan Ullrich is, aki a botrány másnapján adta fel a Girót, persze hátfájásra hivatkozva (ő különben csak a Tourra való edzésnek tekintette az olasz körversenyt, ám azt alaposan teljesítette is: időfutamot nyert). Még cifrább helyzetben találta magát a harmadik nagy esélyes, a kazah Alekszander Vinokurov, aki erre a szezonra éppen azért igazolt a nagyon erős csapatnak számító Liberty Seguroshoz a T-Mobile-ból, hogy Jan Ullrich árnyékának (legfőbb segítőjének) szerepéből kilépve végre reális sansza legyen a francia körverseny megnyerésére - hát jól beleválasztott. Mindhárman nyilatkozatban cáfolták érintett-ségüket - mit is tehettek volna, mindazonáltal nincs miért kételkednünk közlésükben. Hacsak azért nem, amiért jó ideje "máshogy" nézzük már a kerékpárversenyeket. A szakág ugyanis annyira összeforrott már a napi gyakoriságú doppingügyekkel, hogy az érdeklődő ezzel a tudattal kénytelen feléje fordulni. Ja, ott doppingolnak, doppingol mindenki, a kezdő amatőrtől a legnagyobb bajnokig, és kész.
Ha valamire jó lehet a Liberty Seguros világra szóló botránya, akkor talán arra, hogy ekkora balhétól csak betelik végre a pohár, és megindul egy tisztázási folyamat. Ami persze nyilván keserves lesz, de az az több százezer néző, aki alkalmanként a pálya szélén szurkol kedvenceinek, s az a több tízmillió, aki a tévék előtt, kétségkívül megérdemelné.
A magunk részéről azonban aligha merészkednénk túl a halvány reményen. Az előbb említett tömeges érdeklődés ugyanis azt hozta magával, hogy a kerékpársport mára óriási üzletté, világméretű show-biznisszé vált. Annyi a pénz benne, mint a pelyva. S akik beleraknak, ki is akarnak venni belőle, s eddigi tapasztalataink szerint nem túl finnyásak az eszkö-zeikreÉ
Kerekes-Kovács János
A Festina-affér
az 1998-as Tour de France-on esett. Egyszerű vámvizsgálatnak vagy határ-ellenőrzési szőrözésnek indult a belga-francia átkelésnél. Bizonyos Willy Voet, a Festina csapat, mit mondjunk, "hadtáposa" (soigneur) a társulat teljes háromheti doppingellátmányával (meg némi saját használatra szánt anyaggal) igyekezett a verseny dublini rajtjának színhelyére. Volt ott minden, kedvencünk a "belga lövés" (amfetamin, heroin, koffein, kokain és fájdalomcsillapítók - keverve, nem rázva). A nagyszerű férfit menten letartóztatták (konkrétan kábítószer-csempészésért), s a belga rendőrök módszereinek hála (gondoljunk Hercule Poirot-ra), Willy, a veréb szinte azonnal megtört és kipakolt. Mindazonáltal hat napnak kellett eltelnie a versenyből, míg a csapatot végre kizárták. Akkor azonban letartóztatták a menedzsert meg az orvost is. A Festina hegyimenője, Richard Virenque egy trafik hátsó szobájában köny-nyeivel küszködve sajtótájékoztatón bizonygatta ártatlanságát, de a feltáró vallomások özönét már nem lehetett megállítani. A versenyzők kivétel nélkül mind bűnrészesek voltak. Már Lille-ben járt a verseny, amikor a három főbűnös bírósági szembesítésére sor került. De volt akkor már mindenféle nyalánkság, a rendőrség a szállodában tartóztatta le egymás után a versenyzőket, nem kis felzúdulást okozva a többiek közt, minek következménye sztrájk lett, a későbbi győztes Marco Pantani például eldobta a rajtszámát menet közben, a nézők meg átkozódtak az út szélén. Máig, ha a kerékpársportban a "szégyen" kifejezés szóba jön, mindenki a Festina-afférra gondol. Máig. Ma már a Liberty Segurosra is. Szinte semmi nem választ el attól, hogy már a sportág említésekor ez a fogalom ugorjon be. Az efféle szinte semmiségek közé sorolható az idei Giro, meg ha lesz egy tényleg alapos kivizsgálás.
Giro 2006
Az idei versenyt persze beárnyékolta a spanyol doppingdráma, de önmagában semmi okot nem szolgáltatott a panaszra. Sőt, nagyon jó volt. Kétségkívül végig fenntartotta a rajongói érdeklődést, s a háromhetes folyam rászoktató, beetető versenynek sem volt utolsó, amin azt értjük, hogy a sportággal esetleg most ismerkedőknek is kijutott annak szépségeiből, izgalmaiból. Hogy mást ne mondjunk, az idén Belgiumból induló mezőny csodálatos tájakon vágott keresztül, és számos alkalommal villantotta fel mindazokat az elemeket, melyekért szeretni lehet e műfajt (és a sportot úgy egyáltalán). A változatos időjárási körülmények fokozta izgalmak közül például bízvást kiemelendők az utolsó napok, noha ekkorra már többé-kevésbé biztosak lehettünk a végső győztes személyében. A 21 szakaszból álló verseny 17. szakaszát például a Dolomitok csúcsain tomboló hóvihar miatt jócskán rövidíteni kellett. A 18.-at Schumacher nyerte, ami azért mégiscsak túlzás. Viszont a 19. hajrájában szem nem maradt szárazon, amikor a hegyek során szökésben lévő párosból kicsivel a cél előtt az egyik (Jens Voigt) rácsapott a másik (Juan Manuel Garate) vállára, hogy na, barátom, menjél (át a célszalagon elsőként), végig segítettél, s neked van esélyed tízbe kerülni a végelszámolásnál, az meg ment, ám a célvonal előtt, ahol már mindenki ünnepelni szokta magát, visszafordult a nyeregben, s társára mutatott, hogy övé a dicsőség. A 20. (ugyancsak dögnehéz hegyi szakaszt) pedig úgy nyerte meg a rózsaszín trikós Ivan Basso, ahogy az a Maglia Rosa legnagyobb viselőihez illik, imponáló fölénnyel, mint az egészet.
Végeredmény:
1. Ivan Basso, CSC (csapat), 91:33:36 (óra, perc, másodperc)
2. José E. Gutierrez Catalu–a,
Phonak, 91:42:54, 9:18 (hátrány)
3. Gilberto Simoni, Saunier Duval, 91:45:35, 11:59
(A Liberty Seguros legjobb versenyzője a 12. helyen végzett Giampaolo Caruso lett 28:17-es hátránnyal, a csapat 10. lett az összesítésben.)
