"Újabb vágyad teljesült" - röhögök magamon kínomban, mikor már legalább fél perce küzdök egy helyben, a medence falától pár méterre. A lábaimmal egyre kétségbeesettebben csapkodok, mégsem jutok előre egy centit sem. A medence szélén Zoli, az úszóoktató közönyös arccal szemléli a vergődésemet.
*
"Elég jó a vízfekvésed és az egyensúlyod is, nem lesz ezzel semmi baj" - próbál lelket önteni belém, miután szégyenszemre másodszor is visszaúszom hozzá. A pánikkal és a vádlimba költözött görcscsel küzdve épp a határán vagyok, hogy belássam: késő, 37 évesen már nem fogok megtanulni háton úszni. Pedig jó ötletnek tűnt, amikor pár nappal korábban az egyik barátom szólt, hogy a Csasziban felnőtteknek is van úszásoktatás. Most meg itt vagyok, kezem a szivacspárnát markolja, hogy kizárólag a gyötrelmes, krallozó lábtempóval jussak el a 25-ös medence távolba vesző túlsó végéig - és nem megy.
Persze már akkor sejthetném, hogy a dolog nem lesz diadalmenet, amikor a bemutatkozáskor Zoli megkérdezi, hogy tudok-e úszni. (Az úszásoktatás alapszinttől a versenyzők technikai finomításáig terjed.) "Persze, csak hátúszni szeretnék megtanulni." "Tényleg nem süllyedsz el, és látszik, hogy sokáig bírod erővel, de ezt, amit előadtál, úszásnak nevezni azért kicsit túlzás" - mondja kedvesen a bemutató után. Próbálok visszamosolyogni, aztán megbeszéljük, a háttal kezdjük, utána meglátjuk, hogyan tovább.
Zolinak később eszébe jut, hogy talán segíthet a lábtempó elsajátításában, ha hason próbálkozom, de így az eddigi gyötrelmekhez heveny, fulladásos kísérőjelenségek társulnak, maradunk az eredeti verziónál. Közben azért fejlődöm: minél jobban elrúgom magam induláskor a medence falától, annál távolabb állapodok meg egy helyben. Oktatóm jó pszichológiai érzékkel belátja, hogy ha nem akar teljes reményvesztettségbe és öngyűlöletbe taszítani, muszáj lesz engednie, hogy karral is rásegítsek a dologra. A különböző kivárásos, aszimmetrikus és váltott tempójú kartechnikák gyakorlása közben lassan a lábtempóm is javulhatott, mert az egyórás szeánsz végén levezetésképpen megint kipróbálom, és végre sikerül átrugdalni magam a túlpartra.
Az első igazi sikerélmény úgy a harmadik-negyedik alkalommal ér, amikor a folyamatos tempózás közben néha már azokra a fontos részletekre is figyelni tudok, hogy a kisujjam hagyja el először a vizet, és a vállamat a kartempó közben az arcomhoz közelítsem. Egyszer csak mintha meglódulnának mellettem a sávokat elválasztó kötél addig csak lassan mozgó, színes műanyagjai. "Ez már hátúszás volt" - dicsér meg váratlanul az időközben megismert másik oktató, szintén Zoli. Az élmény hatására a rá következő héten kétszer is elmegyek a Sportba.
Legközelebb érzem, hogy jobban megy. A színes műanyagok már-már egybefolynak, gyanakodni kezdek, hogy kései felfedezés előtt álló úszófenomén vagyok. De a sávon egy 15 év körüli, a vízben kicsit túlsúlyosnak tűnő lánnyal osztozom. Egy idő után aztán arra leszek figyelmes, hogy míg én az új, nagyszerűen begyakorolt technikámmal egyszer elegánsan oda- és visszaúszom, ő kétszer, két és félszer is megteszi ugyanezt, mellen és háton váltva. Gyorsban háromszor gyorsabb. "Versenyző, ugye?" - kérdezem kicsit később, csak úgy mellékesen Zolitól, miközben a lány a bukófordulóból feljőve épp tovapillangózik. "Dehogyis, annyira nem úszik jól - válaszolta, nem is sejtve, mit tett épp az önbecsülésemmel. - Te viszont próbálj messzebbre kinyúlni és gyorsabban krallozni, hogy kevesebb tempóból érj át!" "Mégis, menynyi lenne az a kevesebb?" - kérdezem óvatosan, miután viharos krallozással, hosszúakat nyújtózva egy-egy 25-ös hosszt sikerül 32 karcsapással teljesíteni. "Jó lenne levinni 26-27-re" - mondta Zoli. "És neked mennyi kell 25-ön?" "Hát, ha belehúzok, úgy 17-18".
Az úszástanulás felnőttként nemcsak az új kihívások miatt érdekes. Este hétkor az uszoda már nincs nyitva a nagyközönségnek, rajtam kívül csak amatőr és profi sportolók vannak itt. Ilyenkor visszacsöppenek a hetvenes évek végébe, amikor először hoztak a szüleim ugyanide. A macsó közeg, az úszók és a pólósok arcába beleordító edzők, majd az öltözőben egymással kakaskodó fiúk csapkodása és hangoskodása rögtön felidézi, hogy gyerekként miért kezdtem pánikszerűen bojkottálni ezt a helyet. Szerencsére a medencében azonnal elmúlik a nyomasztó hangulat: a két Zoli mindig kedves és barátságos, ott már csak a vízzel és magammal kell megküzdenem.
"Figyelj, a hátúszás már elég jól megy, nem akarsz megtanulni gyorsúszni is?" - kérdezte néhány hete váratlanul Zoli. "Dehogynem - válaszoltam, hirtelen támadt határtalan önbizalommal -, akkor legközelebb hozok szemüveget." Azt egyből megéreztem, hogy az úszószemüveg pontos beállítása egy élethosszig tartó küzdelem lesz, amiben legfeljebb részsikereket lehet elérni, de néhány perccel később rá kellett hogy ébredjek: a gyorsúszással nagyjából a lehetetlenre vállalkoztam.
Vajon mi a titka, hogy az ember a tüdejéből egészen ki bírja fújni a levegőt a vízbe? - töprengek, miután rájöttem, hogy a rendelkezésre álló rövid idő csak a beszívásra elég, és a rossz levegővétel miatt kell megállnom háromtempónként egy-egy percre, hogy meg ne fulladjak. Úgy negyedóra alatt járom meg a 25-ös medencét oda-vissza, és kétségbeesetten evickélek vissza Zolihoz. Épp mondanám, hogy a magam részéről örülök, hogy kipróbálhattam a gyorsúszást, ám megelőz: "A levegővételt gyakorolni kell, könnyen bele fogsz jönni, teljesen jók a tempóid." Fogalmam sincs, miről beszél, és kivel kever össze, de késő: hirtelen meglátom magam, amint hasítom a habot a Balatonban, úgyhogy visszafordulok még egy körre.
Szabó Joe úszóiskola a Császár-Komjádi uszodában, hétköznap, este 7-8 között. Az oktatás az uszodai belépővel együtt 1500 Ft.
