Ott hagytuk el múlt heti szerkesztőségi cikkünkben (Mély víz, csak úszóknak!), hogy menjen szépen haza, aki nem az olimpiára való. De hazaküldhetjük-e azokat a szervezőket, pályamunkásokat, akik miatt a női sífutás sprintszámának egyik fő favoritja, a szám tavalyi világkupa-sorozatának győztese, a szlovén Petra Majdic - a tréningen - egy rosszul bevett kanyar után úgy eltűnt egy gödörben a szemünk elől, mintha ott sem lett volna? Ki felel ezért?
Persze azért sport a sport, mert Petra Majdic kisvártatva - négy törött bordával és beszakadt mellhártyával - előkászálódott abból a gödörből, és amikor eljött az ideje, végigfutotta a távot. Nem is egyszer, hisz a női sprint a sífutásban kieséses rendszerben megy, negyeddöntő, elődöntő, döntő - és bronzérmet nyert! Tényleg csak legnagyobb riválisai, a sportág kortárs félistennői (Marit Björgen és Justyna Kowalczyk) tudták megelőzni. Aztán a döntőt befejezvén elájult, és elvitte a mentő. A további versenyektől visszalépett.
Vagy arra a képre emlékeznek, amikor a női lesiklásban az alpesi sízés egyik legsikeresebb aktív alakja, a svéd Anja Pärson úgy 40-50 méter röpülés (ne szépítsük, olyan messze szállt, mint Eddie, a sas valaha síugrásban) után elesett és estében kisodródva a pályáról - immár magatehetetlenül - egy buckán akkorát zúgott, mint egy nagykabát? Máig sem világos, hogyan tudott utána felállni. Mindennek láttán odavezényeltek egy pályamunkást, aki csákánnyal, lapáttal és jó húsz perc megfeszített munkával kicsit csinosabbra szabta a huplit, hogyha legközelebb valaki arra jár, ússza meg valamivel könynyebben. Míg ügyködött a szaki, természetesen állt a verseny.
Történt mindez szerdán. Csütörtökön Anja Pärson rajthoz állt a szuperkombinációs számban, és bronzérmes lett.
Más jellegű problémáira utal a szervezésnek a következő, elég egyszerű feladvány. Hogyan egyeztethető össze Pierre de Coubertin nemes gondolataival a tény, miszerint a férfi szuperkombináció pályáját Ante Kostelic tűzte ki, aki - amikor nem tűz ki pályát, vagy talán akkor is - az egyik esélyes versenyző, Ivica Kostelic kedves édesapja?
De ne legyünk igazságtalanok, mert mint annyiszor az olimpiák történetében, most is hatalmas erők mozdultak az emberiség egy igen döntő hányadának szórakoztatására. A február 12-e és 28-a közt lezajló 21. téli olimpián 82 nemzet 2632 versenyzője vesz részt - a megnyitón a magyar zászlót Sebestyén Júlia műkorcsolyázó vitte, a románt Tófalvi Éva biatlonista. 7 sportág, 86 versenyszám...
Vancouverben és a közeli Whistler-hegyen járunk, hamarosan (pont a megnyitóhoz egy hónapra, márciusban) téli paralimpia is lesz a helyszínen.
Ez a harmadik olimpia Kanadában, és a második téli (Montreal, 1976; Calgary, 1988), mindazonáltal az első Brit Columbiában. Továbbá a Whistler hatalmas síparadicsom nem messze (120 kilométerre) - ilyen és ehhez hasonló információk minden kedves olvasónk számára hozzáférhetők a megfelelő internetes helyeken. Ahol mellesleg sokat megtudhatnak nevezett Whistler édesanyjáról is. De mi - miután megjegyeztük, hogy az olimpiára tervezett létesítmények mindegyike elkészült időben, a versenyek előtt egy évvel, s a szánkópálya lapzártánkig nem követelt több emberéletet - kanyarodjunk nyugodtan vissza az élvezeti szakaszba.
Szépek és ügyetlenek...
Az olimpiák ugyanis mindig inkább szóltak a nagy egyéniségek küzdelméről, vagy puszta jelenlétéről, mint a lebonyolítás hibáiról vagy erényeiről. Nos, idén - az eddig látottak alapján - két csoportozatra oszthatjuk a hősöket. Boldogokra és boldogtalanokra.
Janne Ahonen a síugrás (nem csak a kortársé, minden idők síugrásának) egyik legnagyobb alakja, többszörös világbajnok, többszörös összetett világkupagyőztes, és még csak nem is ezért szeretjük, hanem mert ötszörös négysáncgyőztes! (Vannak versenyek, amik a maguk sportágában rangosabbak az olimpiánál, ilyen a négysánc is.) És ötszörös négysáncgyőztes rajta kívül csak egy volt valaha (Jens Weissflog az NDK-ból). Janne Ahonen két évvel ezelőtt egy szép kora tavaszi napon fogta magát, és koronájával a fején visszavonult, hogy eztán csak az emlékeinek él, illetve másik felettébb sikeresen űzött sportágának, az autóversenyzésnek. Aztán idén visszatért, mondván, az olimpiai arany még hiányzik neki. A szezon elején voltak is biztató eredményei, de aki látta most a nagysáncon az első ugrása utáni mozdulatát (hüvelykujjával lefelé, határozottan), azonnal tudhatta, felesleges volt az egész. Ahonen a második ugrásra már ki sem jött. Igazából nem történt semmi, ha nyert volna, akkor sem az olimpiai szereplése miatt emlékezünk rá, hanem mindenért, amit a sísáncokon nyújtott.
Jevgenyij Pljuscsenko orosz műkorcsolyázó is valami ilyesmiben mesterkedett, ő három évvel a visszavonulása után tért vissza megvédeni torinói aranyát, ezüst lett belőle, majd a pontozókról mint a műkorcsolya gyilkosairól beszélt - majdnem olyan elegánsan, mint amikor a jégen térdeplő Edvin Marton hegedűjére futott a gálákon.
Kati Wilhelm és Ole Einar Björndalen nem vonultak még vissza, bár régi motorosok a biatlonosszakmában. Mindkettőjük mögött olimpiai aranyak, Björndalen például Salt Lake Cityben nyolc éve az összeset megnyerte. Most egyiküknek sem megy, olyanok verik mindkettőjüket, akik általában szembejönni látják őket. S közben szivárognak elő a biatlon aktuális és jövőbeli csillagai, de mégis, amikor Björndalen lő, minden találat után felordít az aréna, s amikor Kati Wilhelm célba ér, állva ünnepli a közönség (nem csak a saját szurkolói).
Szépek és ügyesek...
Volt egyszer egy síugró, Simon Amman, Svájcból. Nyolc éve, Salt Lake Cityben megnyerte mindkét egyéni sáncot, szinte a semmiből berobbanva (ilyenre addig csak egy igazi legenda, Matti Nykänen volt képes, 1988-ban). Aztán, ahogy berobbant, úgy vissza is robbant a semmibe. Ott volt ő becsületesen minden versenyen, de ha azt mondjuk, a tisztes középszer jellemezte eredményeit, hízelgünk neki. Így ment éveken át, Amman az ugrottak még kategóriában, még mindig fiatalon és mosolygósan, töretlen kedvvel, sorra-rendre elmaradó eredményekkel. Minduntalan rossz viccek kíséretében, melyek szerint mi is abból a szerből kérünk, amitől Amman akkorát ugrott Salt Lake Cityben. A torinói olimpián sem alkotott semmi maradandót, őszintén szólva, mintha ott sem lett volna. Csakhogy doppingvádak ide, oda, Simon Ammant mindig nagyon szerette a közönség, akkor is, amikor nem volt sehol. És a torinói olimpia táján mintha megfordult volna a szél, abban a szezonban nyert már egy versenyt Lillehammerben, aztán a következő idényben Oslóban is, a Holmenkollen sáncán. És 2008-ban, amikor kiteljesedett a síugrósportban a generációváltás, s olyan pimasz fiatalurak, mint a tizennyolc éves Gregor Schlierenzauer és vízvezeték-szerelőséget odahagyó Anders Jacobsen vették át az uralmat, nos, akkor visszajött Simon Amman - velük tán már érdemes volt versenyeznie. Visszajött, és zsinórban szállítja azóta is a jó eredményeket - versenyben van. A közelmúlt, a jelen és feltehetően a jövő istene Gregor Schlierenzauer, Simon Amman csak egy Harry Potter-képű angyal, látjuk is elsuhanni néha az ég alján. Vancouverben Simon Amman ismét megnyerte mind a két egyéni sáncot - ilyet még Matti Nykänen sem tudott... és sokáig nem is tud majd senki sem.
Hello, I'm Bode Miller! - köszön be egy csávó a téli sportközvetítések közti reklámszünetekben, s a jó kajákat, a jó zenéket és a jó csajokat dicséri vigyorogva egy olaszországi síparadicsomban. Bode Miller amerikai alpesi síző, a tegnapok hőse, aki jó ideje gyakorlatilag nem csinált semmit a világkupán, legfeljebb spagettit evett bőséggel, gitározott és kergette a csajokat. Ellenben régebben rengeteget nyert, két olimpiai ezüstöt, négy világbajnokságot, több mint húsz futamot a világkupa-sorozatban - no jó, azóta is be-becsúszott egy-egy futamgyőzelem (tán 31-nél jár), de az utolsót is éppen két éve, 2008-ban szerezte. Bode Miller azt nyilatkozta Vancouver előtt, hogy öt (azaz 5) éremre pályázik az olimpián. Nagyon óvatosan és finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, körülröhögték. Simán. Lapzártánk pillanatában ott tartunk, hogy a lesiklásban megszerzett bronza és szuper G-ben befigyelő ezüstje után, vasárnap Bode Miller megnyerte első olimpiai aranyérmét! A szuper kombináció egy lesikló- és műlesikló futamból álló, összetett verseny, Bode Miller a lesiklófutam után tisztes pozícióban, ám az esélyesek közé még megengedően sem sorolható, hetedik helyen állt. És jött a szlalom, Miller úgy ment neki a - mint említettük, az Ante Kostelic kitűzte - pályának, mint még soha senki ezen a világon! Aki csak néhányszor látott (akár csak a tévében is) élkategóriás alpesi síversenyt, az már a második kapunál rájött, hogy itt valami olyan csodának lesz tanúja, amit csak a sport tud nyújtani. Bode Miller agyonverte a mezőnyt! Hogy ki nyerte az ezüstöt, azt már azon kedves olvasóink is kitalálták, akik nem látták a menetet - igen, a jóval esélyesebb szlalomspecialista, Ivica Kostelic.
... és a Röpülő Paradicsom,
Shaun White, aki nem sorolható az egyik viccből ismerős közcím alá sem. Mert Shaun White se nem szép, se nem ügyes. Gyönyörű, mint egy popsztár, és egyszerűen verhetetlen. Hosszú, vörös haja van, a hódeszkás félcső, ahol kifejti áldásos munkáját, az meg maga is olyan, mint a pop, még inkább a hip-hop, úgy néznek ki az olimpia versenyzői is. A huszonhárom éves amerikai fiú Vancouverben szimplán megvédte olimpiai bajnoki címét, amit 19 évesen szerzett. A története persze nem indult ilyen meseszerűen, komoly szívproblémákkal született, s még egyéves kora előtt átesett két szívműtéten. Alaposan meggyógyították: 2002, miszerint tizenhat éves kora óta a téli extrémsport-világversenyek hőse, mindig nyer érmet, összesen eddig 14-et (9 arany, 3 ezüst, 2 bronz). Az úgy kezdődő mondatoknak, hogy "ő az első snowboardos, aki megvédte, megnyerte, legmagasabb pontszámot ért el" se szeri, se száma. Most Vancouverben már saját magát előzte meg a 48,4 pontjával...
A félcső csak megszállottaknak való, kimondott extrém sport, de Shaun White-ot nézzék meg egyszer! Nem akárkit látnak akkor!
És azt még el sem meséltem, amikor a 30 kilométeres üldözéses versenyben a két svéd fiú úgy megvezette az egész mezőnyt, de úgy, mint a gyerekeket...
