Vége van az olimpiának, az jut csak eszünkbe róla, hogy milyen rövid volt, milyen gyorsan elmúlt, és milyen messze van a következő Szocsiban. Itt a vég, ami persze "mindig kezdet is egyben". S lévén szó zömmel fiatal emberekről, néhányuknál kétségkívül jelen alkalomhoz köthető a felnőtté válás ideje is - de ne gondoljuk, hogy az ilyesmihez valami eget rengető kudarcokra lenne szükség. Van, amikor a siker, a nagy siker vagy a sok siker sem elég hozzá. Az olimpia hőseit, szám szerint kettőt tehát most is, mint a múlt héten (Az anyja, Whistler! c. cikkünkben) két táborba sorolhatjuk: felnövők és úgy maradók, boldogok és boldogtalanok közé, akiknek könnyű az élet, és akiknek nehéz.
Nyilvánvalóan jó ideig az utóbbi csoportba tartozott az olimpia egyik legsikeresebb női versenyzője, Martina Sablíková, cseh gyorskorcsolyázó - a maga két aranyával és egy bronzával Marit Björgen és Magdalena Neuner mögött ő a harmadik az éremtáblázaton. A története pedig maga a "legendás" csehszlovák mesefilm a vasárnap délelőtti televíziós műsorsávból. Az 1987-es születésű kislány Morvaországban (közelebbről Zd'ár nád Sázavouban) cseperedvén tízesztendős koráig kosárlabdázással múlatta az idejét, lévén vékony, nyakigláb teremtés, mígnem az iskolai tornaterembe betévedt egy furcsa pasas. A külső ablakpárkányon még elnyomta Sparta márkájú rövid, füstszűrő nélküli cigarettáját, aztán leült az oldalvonal mellé a gyerekek padjára, hogy figyelje a játékot. Nikotinos ujjai türelmetlenül doboltak az állán, mindenki azt hitte, hogy valakinek az apukája. Aztán kis idő múlva odalépett a tornatanárhoz, s Martinára bökött. Ez a kislány sok munkával tökéletes hosszú távú gyorskorcsolyázó lehet. Az akkoriban épp vasesztergályosként működő, de tisztes gyorskorcsolyázó múltú Petr Novák nem a levegőbe beszélt. Nem a levegőbe, de sokáig hiába. Martina ugyan egyből igent mondott, de mégis megrekedni látszottak a dolgok. Csehországban ugyanis máig sincs olyan gyorskorcsolyapálya, ami alkalmas lenne a hosszú távú gyorskorcsolyázóknak akár csak tréningezni is. Hokipálya az van minden sarkon, de ott csak a rövid távú gyorskorcsolyázók edzhetnek, ők is csak akkor, ha az összes hokista hazament már. Így aztán Petr Novák hepehupásra fagyott tavak partján toporogva szívta tövig klasszikus műbőr zakójában a cigijét, míg a tanítványa a jégen szívott, kerülgette a potenciális balesetforrásokat. Bárkihez fordultak, csak széttárt karokat láttak, "minden pénzt elvitt már a hoki, s különben is ki néz itt gyorskorcsolyát".
Csakhogy a befagyott tavak jegéről is jöttek az eredmények lassacskán. Egy évvel azután, hogy Martina Sablíková kimerészkedett a nemzetközi mezőnybe (ez épp Kanadában, Calgaryban esett), a torinói téli olimpián a 3000 méteres számban 7. lett, viszont ötezren alig maradt le a dobogóról. A cseh állami sportvezetésnek ezek után még kerek egy esztendejébe telt, hogy felfogja, mi is történt az orra előtt. Három évvel ezelőtt végre belengették egy szabványos gyorskorcsolyapálya megépítését, a Prágához közeli Velky Osekben. Az ígéret annyira komolynak hangzott, hogy Sablíková - emberi hiszékenység, ah - menten odaköltözött, s azóta is Velky Osekben él. Mit gondolnak, épült ott a három esztendő alatt bármi is? (Honza Mikulásek egyéni gazda kibővítette ugyan az istállóját, de az önkormányzat lebontatta, mert engedély nélkül csinálta.)
Mindazonáltal kezdtek lassan csordogálni a pénzecskék, az olimpiai pontok szponzorokat csaltak elő (mára hat állandó támogatója van Sablíkovának). De a vancouveri téli olimpiáig mégis az volt a helyzet, hogy Csehországban évi kétmillió korona jutott a mindösszesen hetven versenyzőt számláló hosszú távú gyorskorcsolya szakágra; a mondott pálya pedig másfél milliárdba fájna. Ám mindevvel együtt Sablíková immár világcsúcstartóként és tisztes élsportolói megélhetéssel (amibe némi németországi edzéslehetőség beletartozott) érkezett Vancouverbe, ahol már az első napokon a teljes hosszú távot letarolta: bronz ezerötszázon, s aranyak a két még hosszabb számban. Hogy a mese valóban mesebeli véget érjen, ahhoz tagadhatatlanul kellett még az a nehéz körülményeiről beszámoló cikk is a New York Times-ban, de az aranyak után már nincs megállás, hirtelen jelentkezett is egy anonim szponzor, hogy megépítené azt a pályát Velky Osekben. De ez mind semmi azon kedves olvasóink élményéhez képest, akik láthatták Novákot és Sablíkovát az ötezres győzelem után ölelkezni és örömtáncot járni...
A másik történetünk egy még Sablíkovánál is sikeresebb nőről (és dettó a tréneréről) szól. Magdalena Neuner két aranyérem és egy ezüst megszerzése után nem indult el a német női biatlonváltóban - mondván, az edzőjével konzultálva arra jutottak, hogy engedje át a borítékolható érmet a szezon végén visszavonuló csapattársának, Martina Becknek - jaj, milyen megható, nem? Neuner még csak huszonhárom éves, s már most a sportág koronás királynője, annyi aranya lesz még, mint a pelyva, de itt ez a kis Glagow (Beck leánykori neve), egész - hosszú és sikeres - pályája alatt nyert világbajnokságot és világkupát, de az olimpiákon valahogy nem volt szerencséje, legutóbb is Torinóban csak három ezüstöt nyert, szegényke. Itt Vancouverben meg a váltó lesz az utolsó szám, és még nincs neki egy érme sem. Hát, lett. Egy bronz, az abszolút aranyesélyes német csapattal. Nem is kis részben azért, mert Martina Beck - alig elviselvén a fent vázolt módon reá helyezett extra felelősséget - rosszul, pontosabban a joggal elvártnál rosszabbul teljesített a maga résztávján.
Így sikerült hát Martina Beck és a híres tréner (az egyik utolsó nagy NDK-s bölény, Uwe Mü§iggang, egykori targoncakezelő, aki majd' húsz éve, 1991 óta vezette a nemzeti csapatot) és ővelük az egyik, szám szerint sokadik nagy biatlonos német nőgeneráció búcsúja. Hiszen Andrea Henkel és Kati Wilhelm sem várható már nagyon Szocsiba. De Magdalena Neuner egészen biztosan ott lesz, s majd a következő téli olimpián is. Sablíková is tervez még négy olimpiát.
