Huszadszor rendezték meg Visegrádon a Nemzetközi Palotajátékokat - fõként
a lacikonyhások, a jelmezes retrofegyver-mániások és számtalan rajongójuk nem kis örömére. A rendezvényen többek között az is kiderült, hogy a ló is megbotlik - már ha ezzel kellõ számú nézõ elõtt égethet be egy neves sportembert.
A Dunakanyar felé haladva elébb a reményt vesztett barackdílerek, majd a sárga irigység köti le figyelmünket, Visegrád ezzel szemben inkább megszállt és felprédált zónára hasonlít: a festõi falut hézagmentesen lepik el a honi és határon túli jövevények autói. A helybeliek valószínûleg rögtönzött légópincékben és krumplisvermekben vészelik át a háromnapos sáskajárást - már ha nem vesznek részt maguk is az eseményen, szigorúan a kínálati, szolgáltatói, szórakoztatói oldalon. A közszolgálati rádió eközben Kondor Katalin szerkesztésében Gubcsi Lajos verseit és vallomásait sugározza: a neves szerzõ, akit a nehéz idõkben a Magyar Rádió és Televízió KISZ-titkári székébe röpített a magyar sors, már éppen a tizedik, sikerrel kiadott, lélekemelõ köteténél tart, mire végre találunk parkolóhelyet.
Nicsak, mi remeg?
Legott elénk tárul az árusok végtelen sora - szokásos kínálat, kartellszerûen szabott árak: egy szelet, kissé túlredukált flekken, egy rablóhús, rezgõ csülök, egy csõ kissé édeskés fõtt kukorica, egy (amúgy hibátlan) fokhagymás-tejfölös-sajtos lángos nagyjából mindenhol azonos áron kapható, ami rendben is van, elvégre az örökké átkozott agón az örök verseny csak kiöli belõlünk a közösségi szellemet, aki meg mindenáron ki akar lógni a sorból, azt - mint a négylábú kacsa esete is mutatja - a többiek kivetik maguk közül. Archaikus táplálékok, fakardok és tönkölypelyva dunyhák iránti atavisztikus vonzalmunkat leküzdve inkább a jelmezes harcosok edzõtábora felé vesszük utunkat: nevezett hobbivértesek és retromagyarok már nagyban készülnek az eljövendõ ún. lovagi tornára. A jeles eseményre összegyûlt gárda módfelett nemzetközi: érkezett, többek között, például egy egész szakasznyi talján - a hazai és nemzetközi versenyzõket mindazonáltal összeköti a felkészülés hasonlatos módja: a deli vitézek érezhetõen már napok óta isznak, arcukon összevegyül a napcserzés és a borvirág, ráadásul azt sem kívánjuk senkinek, hogy megtudja, milyen érzés lehet a tûzõ napon (pláne másnaposan!) fekete páncélban virítani. Kürtszóra az egész gárda megindul: ki a kapukon, keresztül a sokadalmon - elsõre persze olyan látványt nyújtva, mintha az 1979-es szolidaritási rockfesztivál közönségét (apróbbakat, nagyokat vegyesen) színes, historikus maskarákba öltöztetnék, s elküldenék õket Luis Corvalánért. A loncsos fejû kicsik és a borvirágos nagyobbak minderre rácáfolva öntudatos arccal hurcolják a nyélre tûzött hegyes vasakat, s a korabeli hadi konvenciók által szigorúan tiltott számszeríjakat, majd a tiszteletkört befutván türelmesen kivárják, hogy szabott fellépési sorrendben a pástra lépjenek.
Elsõre mindjárt a legnagyobb attrakció következik - Kassai Lajos, a lovasíjászat ideájának kiötlõje és leghíresebb praktizálója lép a porondra.
Hallgatag lovas, fekete Volga
Azt már a bevezetéskor megtudjuk a narrátortól (fõherold: lovag Papp János színmûvész - ön is bont?), hogy Kassai Lajos unikum és Guinness-rekorder. Ezúttal "csak" száz nyílvesszõt lõ ki, zömmel mozgó, kisméretû, nyeles célpontokra, miközben a nyél másik végén élõ, izgõ-mozgó slapaj található, mondjuk a fõnökhöz hasonlatosan kelet-ázsiai stílusú bõrpáncélban és bõrsisakban, ám az egész mégis a cirkuszi késdobálásra hasonlít - azzal a különbséggel, hogy ott a célpont (többnyire az artista élettársa) áll, és kényszeredetten mosolyog. Mindez nem zavarja a bravúríjászt: õ minden pozícióból betalál - annál inkább a lovát, aki egy váratlan mozdulattal lerázza magáról lovasát: bõrpáncél, íj, nyíl, tegez nagy ívben röpülnek a fenébe. Némi döbbent csend támad, ezt kihasználva Papp János a nagy számok és kis valószínûségek törvényszerûségei körül matat mintegy magyarázatképpen, majd a háttérbõl javítják: a ló nem ledobta lovasát, hanem a ló bukott - a különbséget ne keressék, a jeles nyílmûvész sem tette, inkább visszaszállt, és hibátlanul folytatta a produkciót. Némi utólagos kutakodás után gyorsan kiderül, hogy Kassai Lajos (44 éves, eredeti foglalkozása gépszerelõ, nõs, egy kislány édesapja) fõ kutatási területe a reflexíj rekonstruálása annak honfoglalás kori formájában: elõbb terepíjászként tevékenykedik, majd nekilát a visszacsapó íj sorozatgyártásának. Kassai menet közben megtanul lovagolni, és a továbbiakban külföldön is terjeszti az igét meg az új sport szabályait. Jelenleg egy 15 hektáros területen (a Kaposdada melletti ún. Kassai-völgyben) él 12 ló társaságában, számos tanítványa között amerikai indiánok is találhatók, ami nem sok jóval kecsegteti a hosszú késeket.
Az íjászbemutató hátralévõ részében egy nagyobb csoport ittas, honfoglalónak öltözött honfitársunk számol le íj, nyíl, kelevéz és szablya igénybevételével a kihelyezett pajzsokkal és stilizált emberfõkkel, majd felelevenítik az ismert pusztai lovasfocit - az érzékeny lelkû nézõkre való tekintettel ezúttal nem élõ birka játssza a labda szerepét. Tanúi lehetünk még egy meggyõzõ solymászbemutatónak is, ám a lovagi összviadalt és a II. Visegrádi Erõsember Fesztivált (kötelezõ gyakorlatok: sziklanyomás, zsákpakolás, malomkõcipelés, póznatolás, kõgolyó- emelés) ezúttal kihagyjuk. A kifõz-déket szemlézve eltûnõdhetünk, mennyire számít vonzó termékreklámnak, ha egy kétszáz kilós hentes hányja halomba a frissen megfõtt csülköket, ám régi kedves piromán ismerõsünk láttán inkább menekülõre fogjuk a dolgot. Talán mégsem kellett volna leszállni a lóról.
Barotányi Zoltán
