Az angol szurkolók vérmérsékletét a nyolcvanas évek végén Taylor bíró ajánlásával sikerült megzabolázni. A Taylor-jelentésként elhíresült, azóta Európa-szerte alkalmazott dokumentum öszszehangolt munkát várt a rendõrségtõl, az államtól, valamint a kluboktól. Az érintettek közül egyik sem sajnálta a pénzt, mert belátták, hogy a vandál és agresszív szurkolók nemcsak egymást, de a fociban rejlõ üzleti hasznot is komolyan veszélyeztetik. Az összefogás eredményeként lekerültek a rácsok a nézõterekrõl, korszerû beléptetõ rendszerekkel szûrik a nézõket, a kihágásokat pedig gyorsan és szigorúan büntetik.
Az anekdota szerint Angliában egy olyan nézõ, akit egy korábbi akciója miatt eltiltottak a stadion látogatásától, mégis megpróbált belógni csapata "élet-halál" mér-kõzésére. Mivel tudták róla, hogy a rendõri elzárás nem rettenti el, a rendezõk a stadion egy olyan helyiségébe zárták be, ahol csak a morajlásokat hallhatta. Amikor a 90. perc után kiengedték, állítólag egy megtört, az élet igen kemény oldalát megismerõ ember távozott, aki ezt követõen a pálya környékére sem merészkedett, inkább tévén nézte kedvenceit.
A futballhuliganizmus azonban nem csak Angliában okozott komoly gondokat.
Németországban húsz évvel ezelõtt láttak munkához, elsõsorban a megelõzést hangsúlyozva. A tevékenységbe szociálpedagógusokat vontak be, és a törvénykönyv helyett inkább a nem formális pedagógia módszereit alkalmazták és alkalmazzák.
A szociális munkát végzõknek azzal kellett szembesülniük, hogy a hagyományos, intézményesített, fiatalokat segítõ munka elavult: a kölykök nem járnak a mûvházba, ha ott csak kaktusz és galambász szakkör van. Ezért Németországban a "felkeresõ ifjúsági munka" elvei szerint dolgoznak, azaz leülnek beszélgetni a lakótelepeken és a stadionok környékén bandázgató fiatalokkal, és egyéni, személyre szabott módszerekkel próbálnak hatni rájuk, hogy elejét vegyék az erõszaknak, az elõítéleteknek, a szélsõjobboldali jelenségeknek, miközben igyekeznek leküzdeni a fiatalok önértékelési zavarait, kihasználni a bennük rejlõ kreativitást, illetve kialakítani a szurkolói csoportok önszabályozó reflexeit.
A németországi szurkolói projekteknek az is nagy lökést adott, hogy az unió fiatalokról alkotott elképzelései - a toleranciát leszámítva - leginkább a fiatal szurkolók tulajdonságaival csengenek egybe. Egy szurkoló ugyanis mobilis (határokat nem ismerve követi a csapatát), kreatív (lásd stadion-díszítések), nyitott képességei fejlesztésére.
Ligeti György, a németországi helyzetet jól ismerõ szociológus elmondta, hogy a Werder Bremen stadionjában olyan klubhelyiségeket hoztak létre, ahol a mérkõzés elõtt és után együtt sörözhetnek és mulatozhatnak a hazai és a vendég szurkolók. A módszer egyelõre bevált.
Jelenleg harmincnégy, a brémaihoz hasonló fanklub mûködik Németországban, közülük a frankfurti a legkreatívabb: a helyi tûzoltóságtól megszereztek egy veterán tûzoltóautót, felújították, és ezzel kísérik csapatukat meccsrõl meccsre. A jármû ott volt Portugáliában is a németországi szurkolók mozgó nagykövetségeként, a drukkereket állandó segítséggel és információval látva el, de Angliának, Csehországnak, Franciaországnak, Hollandiának, Svájcnak és természe-tesen Portugáliának is volt saját szurkolói koordinációs központja.
Csehországon kívül a frissen csatlakozott uniós országok közül Lengyelországnak van még szervezett, államilag támogatott szurkolói projektje.
Nálunk legutóbb a tavalyi, csúfos FTC-Debrecen rangadó után kaptak észbe a parlament tájékán. Páva Zoltán (MSZP) vezetésével létrehoztak egy vizsgálóbizottságot, amiben rögzítették, hogy a futballhuliganizmus 1990-tõl létezõ jelenség, és a visszaszorítására tettek kísérleteket, de ezek eredménytelenek voltak, a "szakmaiság és az õszinte és alapos értékelés hiánya miatt".
Páva Zoltán is a frankfurti példára hivatkozik, ahol a szurkolók - az ultrák - kaptak egy öt helyi-ségbõl álló épületet, itt tárolják a zászlókat, itt beszélhetik meg a jelszavakat, készíthetnek felira-tokat, méghozzá úgy, hogy az ellenfelet rágalmazó szöveg ne készülhessen. Arra a kérdésre, hogy a szurkolók "jóságos cselekedeteiket" normakövetõkként végezték-e, vagy egyszerûen nem tehettek mást, Páva Zoltán így válaszolt: "A velük foglalkozó szociálpedagógusok is fiatalok, és maguk is futballrajongók."
A képviselõ szerint itthon azt kellene összehangolni, hogy ki miért vállal felelõsséget, mi a klubok feladata, mi az államé és a labdarúgó-szövetségé. Páva Zoltán szerint a munkaügyi minisztérium és a GYISM is hajlandónak mutatkozik a helyzet kezelésére, és úgy tûnik, õsszel egy asztal mellé ülnek az érintettek, hogy a németországi minta alapján elkészüljön a hazai szurkolói projekt. A dokumentum ezután Gyurcsány Ferenc asztalára kerül, és onnantól kezdve a labda már a kormány térfelén lesz.
Czifrik Balázs
MILLIÕK
2002/2003-as magyar bajnokság során (ide tartoznak a bajnoki, kupa- és nemzetközi mérkõzések) a szerzõdéses biztonsági szolgálatoknak 344 esetben kellett intézkedniük. Ehhez 20 822 fõre volt szükség, akik 108,5 órát ácsorogtak a pálya szélén, majd küzdöttek a lelkes szurkolókkal. Mindez 473 192 500 forintjába került a kluboknak.
A készenléti rendõrség 3487 fõvel támogatta meg a biztonsági erõket, igaz, 33 esetben a klubok rendeltek rendõröket 21 304 900 forintért. 93 900 000 forintot azonban az adófizetõk pénzébõl fordítottak a "nyugodt és színvonalas" magyar foci megteremtésére.
