Egy budai ügyvédi iroda várótermében maratoni bontópere derekán középkorú férfi sóhajtozik: „Megôrült a feleségem. Mikor például az elsô nagy veszekedések után hazamentem, 30 pár odaszegezett cipôt találtam az ágyban. A holmiját hamar elvitte, de amíg külföldön voltam, albérlôket költöztetett be, akiket nem tudok kirakni, leszerzôdtek vele. A lakás felét követeli, pedig azt én vettem. Lehet, hogy le kellett volna papírozni mindent, de nekem ez akkor eszembe se jutott.”
A házassági szerzôdésrôl sok embernek ma a viaskodó hollywoodi csillagok jutnak eszébe, pedig a szocialista jogalkotás már 1958-tól biztosította, hogy a felek a házasság elôtt vagy során, a jó erkölcs határain belül maradva, közjegyzô (ma már ügyvéd is) jelenlétében szabályozzák közös életük és válásuk vagyonjogi vonatkozásait. Manapság extravagáns szerzôdôkrôl is hallani, a feleség/férj nem növeszthet úszógumit, hetente hétszer kell házaséletet élni – ám ez fôleg a külföldi sztárvilágban és a bulvársajtó kedvéért születik. Nálunk az ilyen klauzuláknak a polgárjogi szerzôdési szabadság mellett sincs kötelezô érvényük, sem vonzerejük: a tapasztalat szerint kizárólag javaink miatti aggodalomtól vezetve, a jövôbeni gördülékeny osztozkodás reményében szerzôdünk. Az elkedvetlenítô válási statisztikák is óvatosságra inthetnek, a házasodási kor kitolódása miatt pedig több vesztenivalónk lehet. Ennek ellenére a házassági szerzôdés mégsem mondható bevett gyakorlatnak, sôt akik beszélnek róla, különbözô okok miatt álnéven teszik.
„Látom, hányan válnak, és milyen kapzsi ilyenkor mindenki. Nem akarom 15 év gürizés eredményét egy 2-3 éves gyenge próbálkozásért kockáztatni” – érvel Zsolt, az autókereskedô, aki az anyakönyvvezetô elôtt biztosan az ügyvédjéhez is elkormányozza választottját. „Aki házassági szerzôdést köt, korábban megszerzett vagyonának bebiztosítása mellett lényegében azt akarja, hogy a házasságkötéssel a családjogi törvény értelmében automatikusan életbe lépô vagyonszerzési közösség korlátozottan vagy egyáltalán ne érvényesüljön” – összegez Szûcs Andrea ügyvéd. A szabályozás szerint ugyanis minden, amit a pár a házasságban szerez, közös, kivéve, ami valamelyikük különvagyonához tartozik, de közös a különvagyon házasság alatt keletkezô haszna is (mínusz vagyonkezelési és fenntartási költségek), ahogy a feltalálót, újítót, szerzôt és más szellemi alkotást létrehozó személyt megilletô díj is. A különvagyonhoz a menyegzô elôtt már az egyik fél tulajdonát képezô vagyontárgyak tartoznak, illetve az, amit a frigy során örököl, ajándékba kap, plusz a személyes használatú szokásos vagyontárgyai, valamint a különvagyon értékén vett egyéb vagyontárgyak.
A szerzôdôk rendszerint lajstromba vétetik kedves vagyontárgyaikat, noha a közhiedelemmel ellentétben a nagypapától örökölt gyümölcsös, az összefusizott autó még tíz év után sem válik automatikusan közössé. Viszont ha közben eladjuk és az árából veszünk valamit, annak sorsáról már érdemes lehet külön megemlékezni. Egyesek hosszú apportlistát állítanak össze, mások csak a vagyonközösség szétrobbantásakor válnak akkurátussá. „Pedig egyszerû dolog. Nálunk tizenkét év házasság plusz két gyerek volt, a különvagyonnal mégsem volt gond. A házasságkötés elôtt meglévô dolgok azt illették, akié eredetileg voltak, a nászajándékba kapott teáskészlet is azé lett, akinek a családja adta. Persze mi barátok maradtunk” – meséli Zsanett, aki az év elején vált el. Szûcs Andrea szerint lényegesen több fejtörést okoz, amikor a törvény szerinti automatikus közös szerzés helyett a párok más konstrukcióban gondolkodnak. A házasok a családjog vonatkozó passzusait felülírva személyre szabott vagyonjogi alapokmányt készíthetnek, és a 2007-re várható új törvény elôreláthatólag még nagyobb jelentôséget tulajdonít majd a házassági szerzôdéseknek. Az együttélés alatt szerzett jószágok és jövedelmek felhasználásával kapcsolatban a párokat helyzetük és habitusuk más és más megállapodásra sarkallja. Van, aki a különvagyontól eltekintve gazdaságilag egybeforr, van, aki kombinál: „az ágy közös, a párna nem”. „Mi azt mondtuk az új férjemmel, hogy a bére a közös kalapba megy, de a cégébôl származó osztalék az övé, nekem meg a különmunkáim mennek a saját számlámra” – ismerteti receptjét Zsanett. Más progresszív módon, az együtt töltött idôvel és a születô gyermekek számával arányosan bontaná le a különvagyont védô korlátokat, megint mások eljutnak oda, hogy gazdasági értelemben kvázi élettársakként élnek tovább. Ôk utólag a szerzés arányában osztoznak mindenen, és ilyenkor már az is merô altruizmus, ha az egyik fél tartós elszegényedésével a másik köteles a családról és a gyerekekrôl különvagyona terhére is gondoskodni.
Leginkább az eltérô anyagi helyzetû emberek szoktak elôre szerzôdni, ahol a gazdaságilag erôsebb fél kezdeményez, s rendszerint ô is diktál. „Amikor a párok eljönnek hozzám, mindig az prezentál, akinek érdekében áll az egész, a másik szerényen hallgat – mondja Szûcs Andrea. – Egy községben egy gazdag fiú és egy pénztelen lány egymásba szerettek, majd a fiú szüleinek heves kezdeti ellenállását leküzdve egybekeltek. Hatalmas lagzit csaptak, a fiú szülei egy új családi házzal, autóval, drága ajándékokkal indították útnak a fiatalokat, akik azonban a nászút elsô perceiben tragikus autóbalesetet szenvedtek. Az ifjú férj néhány perccel hamarabb halt meg, mint arája, így a törvény értelmében elôbb a nôé, majd kisvártatva a nô családjáé lett a fiú szüleitôl származó vagyon.” Sokan csak évekkel a start után, körülményeik forradalmi átalakulásával gondolnak alapszerzôdésre, mint az az asszony, aki kirobbanó sikerû vállalkozásainak gyümölcsét – biztos, ami biztos – a napokban különvagyonnak ismertette el férjével. Idôsebb és gazdag emberek második vagy harmadik nászukhoz vagyontalan társat választva szinte biztosan paktumot kötnek, aki pedig évekig járt bontóperre, automatikusan biztosítja magát. Eszternek is volt már egy sikertelen próbálkozása, ami ôt és családját is romba döntötte anyagilag. Másodszorra óvatosabb. „Csak a nagyobb dolgokról rendelkeztünk, nekem saját házam, kft.-m van. Bízom a férjemben, de már tudom, hogy bárkivel bármi megeshet, és akkor kell kapaszkodó. A most 10 hónapos közös kisfiunknak is ajánlani fogom, ha felnô.” Mások már a papír nélküli együttélést is csak papírral tudják elképzelni: „A párommal élettársi szerzôdést kötöttünk. Mindketten voltunk már házasok, neki lassú és csúnya válása volt. Együtt vettünk egy házat, de a bôvítés-felújítás során ô többet tett bele. Ezért leírtuk, ki mennyivel szállt be, hogy ha ne adj’ isten, különmennénk, megkíméljük egymást. Néhányan meglepôdtek, de a környezet alapvetôen helyeselt. Fôleg a szüleink” – meséli Zsófia.
Szülôi sugallatra jómódú vagy sokat szenvedett felmenôk esetén is lehet számítani. „A mi generációnknál ez érthetô. Képzelje el, hogy összegüzül egy lakást, amelyet odaad a gyer-mekének. Ô megházasodik, és az ennek az ér-tékesítésébôl vett új lakás már teljesen közös. Ha megszûnik a házasság, akkor azt a gyerek vagy az unoka tulajdonában akarja tudni. Ebben nincs semmi rossz” – érvel egy nyugdíjhoz közel járó szülô. Ám szerencsésebb, ha az örömszülôk nem lobbiznak túl hevesen. „Szerelembôl nôsültem – meséli Péter, a fiatal mérnök. – Építkezünk, nejem egykori szülôi házának a telkére. Kölcsönt vettünk fel, közösen fizetjük, a nagyobb részét én állom, mivel jobban keresek. A ház az ô nevén lesz, ez idáig rendben. De az apja azt nyomatja, hogy papíron is ismerjem el, hogy a lányáé a ház, és ne aggódjak, majd ô kifizet, ha esetleg elválunk. Ismerjem el, hogy semmihez semmi közöm, perkáljam a kölcsönt és fohászkodjak? Bízom a páromban, de ha mégis beüt a ménkû, azt akarom, hogy mi egyezzünk meg, vagy bíróság döntsön, ne az apja.”
Sokan szülôi intervenció nélkül is irtóznak az egész ügylettôl, szerintük bizarr „arra a nem várt esetre készülni”. A smucigság stichje, úgy tûnik, menthetetlenül körüllengi a más országokban hétköznapinak számító jogintézményt. Valakit a bizalmatlanság árnyéka sért, valaki nem akar/mer bizalmatlan lenni, megint mások babonából vagy zsigerbôl utasítják el az egészet, kisstílû, illúzióromboló intézményt emlegetve. „Pedig aki békét akar, készüljön a háborúra!” – érvel Szûcs Andrea, aki szerint számító világunkban a házasságokból a misztikum nem egy konszenzusos megállapodás nyomán fog elillanni. „Amikor megkötik, szeretik egymást, és még mindent meg tudnak beszélni. Ez próbatétel, de jóval kisebb, mint egy küzdelmes bontóper. A párkapcsolat dominanciaharc, és ez pláne érvényes a válásra, ahol a megbántott nôk és férfiak gyakran magukból kifordulva akarják büntetni a másikat, ami leginkább a gyermeken csattan. Neki az a fontos, hogy ha netán a szülei szétmennek, akkor is maradjanak normális kapcsolatban, ennek pedig akkor van több esélye, ha nem veszekednek évekig a vagyonközösség felbontásán. Szerzôdés birtokában a gyermek elhelyezésén is egyszerûbb megegyezni.”
Minden racionális érv ellenére skizofrén lelkiállapotba kerülhet az is, aki legjobb meggyôzôdésbôl szorgalmazta a megegyezést. Ákos 8 évi együttélés után nemrég vette el a barátnôjét. „Amikor megismerkedtünk, mindketten tanultunk, csórók voltunk, de én végre megtaláltam a számításomat. A házasságkötés elôtt beleugrottam egy lakásvásárlásba, ez majdnem az esküvôig elhúzódott. Hitelt vettem fel, a szüleimtôl kaptam meg hozzá az önrészt, ôk is szerették volna, hogy leírjuk: a lakás az enyém marad. A menyasszonyommal nem volt nézeteltérés, én vetettem fel, ô nem kommentálta, egyetértett. Szerencse, mert volt olyan haverom, ahol a nô azt mondta: ha ennyire akarod, hagyjuk az egészet. Hát igen, elég hervasztó téma. Kétszer szerepel a szövegben a házasság felbontása, ez olyan, mint amikor valaki az élô nagymamájának megcsinálja a sírkövet a temetôben, csak a halál dátuma hiányzik. Ráadásul lassan ment, volt, hogy potyogtak a könnyei. Megértem ôt, de nekem meg a fizetésem fele megy törlesztésre, nem beszélve a szüleim által hozott áldozatról. Nemcsak attól tartok, hogy vele lesz gond, hanem hogy velem, és azt akarom, hogy akkor neki ne legyen rossz. Úgy csináltuk, hogy elônye is származzon belôle. A héten kész, aláírjuk. Elteszem a szekrénybe, vagy nem is tartom itthon. Nem szégyellem, de nem is vagyok büszke rá.”
Akad olyan jogász is, aki a gyarló emberi természet és egy azt kiszolgáló ügyvédi garnitúra miatt kérdôjelezi meg a szerzôdés értelmét. „Ez csak addig ér valamit, amíg minden szép és jó” – állítja Imre, egy fôvárosi ügyvédi iroda alkalmazottja – Most kiválóan keresel, elveszel egy bolti eladót. Ma nagyvonalúan azt gondolod, hogy nem keletkeztet közös vagyont, ha beszállsz a lakásfelújításába, és ezt le is írod, de lehet, hogy tíz év után meghülyülsz, és minden erôddel azon leszel, hogy visszanyerd a pénzed. A megfelelô ügyvédek majd segítenek, minden szerzôdés támadható. Most volt egy ügyem, ahol a lakásba mindketten egynegyed részt tettek bele, a másik fele kölcsön volt. Ez a házasság is tönkrement. És akkor a férfi azzal jött, hogy ô lényegesen több pénzt nyomott bele. És hozott mindenféle öt évvel ezelôtti, barátok által szignált kölcsönszerzôdést, mondván, ô fizette ebbôl a nô részét is. Vannak erre szakosodott ügyvédek, akik teljesen szabályos házassági szerzôdéseket támadnak meg utólag. A cél az, hogy bizonyítsák: a közösnek vélt vagyon egy része valójában különvagyonból, baráttal, testvérrel, szülôvel kötött korábbi szerzôdésekbôl, örökségbôl származik. A bíróság persze a nagy hirtelen elôkerülô és korábban eltitkolt szerzôdéseket nagyon nem szereti, de az ilyen bûncselekmények ellen egyelôre nincs orvosság.”
