A stílus: lehet itt kicsit jagecsos a "szépernő", a "mitjárok" réven, de megvámolandó, ahol komolyra fordul, rendes névírással, jobb mélyhegedűvel, mint a látszólag csellóöblű krumpli, bunkó, mely - lisztessé bár, finom - de használhatatlanná omlik szét rövid főzés után. Jobb csellót, jobb mélyhegedűt annak a tévedésnek, mely nem ragacsol maga-mókájaként, hanem azzal a terroros követeléssel lép fel durván, hogy
Tessék Fiacskám
Szó Szerint
Érteni És Megérteni.
A kabóc´ hangja, kedves S., kinek ezt küldöm, egy nap azért el fog hallgatni; mert Totyinak legalább 8-9 évet kívánok és remélek, rossz a helyzet. Nem azt írom, szar, valg, pics. Azt írom: élni, valahol, valahogy, valami foglalkozási ártalommal; ilyen hivatással, mint az enyém... De nem folytatom.
Tömörség helyett inkább részletezem. Egészen kis darabját.
Tehát most ez még - kedvencxek, Kukorellyt idézem, tippeljetek, hány kötlő lesz, bocsánat, költő, így, eddig volt Ernyev Szep, Olányi-Koszta, Füstöl Milánó. (Ez volt vésve egyetemi padomba, ama teremben adott elő a sekszpirológus, az amakkori.)
Milánóban különben pocsolyákon, vállukon-hordott-árus szőnyegkereskedőkön, koldusokon és reménytelen kedvszegettségeken át kimentem az ügetőre, az első két futamot - ez volt az! - elvben megnyertem, de az olasz pénzt nem "érzem", és különben is. Még rémesebb volt az a pár milánói nap! Oly korszakom lecsengése (ó, ó!), amely nem tér vissza, ne is térjen. Nem is hagyom. "Inkább a halál." Dömi Főmedvémék és a Kártyabajnokság, a házi miatt, persze, örökké kéne élnem. Lábatlani papírgyári Lábatlan, kezetlen nem, kéz kell az íráshoz, a fizikaija a legjób, mechanikus vagy villany írógép kell, mert ha Lenin mondása megdőlt is - kéjjel, olcsó kéjjel harsogtuk: szovjethatalom plusz az egész ország villamosítása; pénzed megkapom, plusz a holnapi ugyanily viszontlátásra; még más kéremperkérem -, azért áll az az alaptétel, melyet a sosem érthető fizikából tanultam, innen nem is folytattam:
"nyugalmi állapot
vagy egyenes
vonalú, egyenletes mozgás..." Ez az üdv.
Életre átfordítva azonban ez nehezebb: Weöres írja, "nyugmozgás", sőt kegyetlenebb felismerései is vannak, mint például hogy a hettita mindenkiről azt hiszi, hogy hettita, a sirály viszont, ha jön egy másik sirály, úgy érzi, az nem igazi sirály.
Ez az irály kifejezheti-e a világ öröktragédiáinak egyikét, hogy (ah, ártatlan Iskola-világ, mégis) Piskolton az nem Miskolcon, hogy a lóhányattatás nem szerelmes regény (holott valami volt benne, csak ezt senki sem tudhatta), volt, ami volt, elmúlt, ez a kifejezésmód alkalmas a világnak? Ha W. S. mester kifejezési módját még magunk is piszkáljuk? Ha képesek vagyunk azt mondani, a régi "így-ahogy-vagytok" szellemű emberek (Ottlik Gézáné stb.) a magyar lóversennyel nem az igazi lóversenyt ismerték?
A munka szürke pokla, melyből - Füst Milán ekképpen - nem lehet kijutni semmiféle fénybe, magában hordja-e a hettita-sirály világfelfogást? Vagy Milán úr még odább járt, még tovább jutott?
Vannak gyanúk.
Írországba
utaztam
tavaly októberben,
szándékkal nem emelem ki a célhelyet, nem lehetett kihagyni azt a repülősdit, állítólag olcsósággal volt. Hát nem tudom. Mivel már vetéltem el dublini utat, visszatérítés nélkül, s ezt gyakorolni nem akarom, a sirály és a hettita mellé azt a füstmilán-lapidárium tételt, tételkedést, kételyt veszem fel, hogy én nem akarok többé... nem is fogok... nem "repülni" nem akarok és nem fogok, de eleget tenni ily bonyolult folyamat részkötelmeinek, kibírni ily sterilség körülményeit, mint ami a repüléssel együtt jár, nem fogom.
Ha Szpéróm életében még (veréb, 1977-1988) némi hettita-sirály elegyességgel néztem fel gépekre, sőt éjszaka Duinó környékére is akartam volna érkezni (Trieszt, a csudás) 1989-1996 között (1997-ben már kényszerből, belső kényszerből mentem ki Angliába valami film dolgában, s utána másfél év kellett, hogy elhajtsam a dolgot, 1999 Írországa után ez megvan, merőben különleges osztagaként önmagamnak megyek csak ki majd még egyszer, ha közelebb nem sikerül megoldani ezt; például Bécs fogadóirodái?), igen, még Duinó is volt, Amerika, Ausztrália nem volt, soha, nem lesz, ma ez mind: pfuj. Ki se bírok pár óra ily sterilitást, ez van már a bécsi vonattal is. Maradnak a csarnokok; nincs "időpontom" senkinek, leszámítva az olyan barátságokat, jóbanléteket, melyeknek a találkozás úgy része, mint Észak-Írország, Skócia, Wales focicsapata a nemzetközi színtérnek. Ezek apró nemzetállamok, igaziak a maguk állagában, de akivel ez megszűnt vagy nem jött létre, vagy - kíméletlenül a pontosságot! Stendino a rőt-svarcból - is meg is alapon vala, hát nem. Nincs hely, nincs idő. Kilépek az utcára, lottónál nagyobb probléma, probléma, ez az, merre menjek. A fák levelei, egy csavargó eltűnése, egy eldobott csikk: ezek igen! Valósak. De hogy északilag, délileg, alagútilag, lánchídilag - nekem kényszermegoldás. Egyik se az igazi. És végképp nem szállnék föl helyből egy helikopterrel.
Akkor ehhez képest a reptér, utazás. Nem!
Másfél nagy év volt, de ki mondta, hogy nekem - harminchárom és fél év után -, igen,
hogy nekem bármi kijár!
Senkinek se "jár ki" semmi. Maximum "vonat jár be", brr, "vonat jár ki". A kijárásokat (szerveknél) végképp hagyjuk, lásd építész barátunk, éljen.
Másfél év még a magam mértékével mérve is, gajdolom, én vénember, nem "legyen jó fiú" jeligére, ami bűvöletes csarnokisága a létnek, nem gajdolom, ősbarom, hogy én mit és milyen rangú szerzők javára csináltam, és ha kell, hogy legyen "kitalálva szerkezet", lett, magamé, ha kell, hogy "legyen valami Európából" (brr), lett (a lovak pl., és képzőművészet, könyvek stb.), és mi lett, a vége? Egy kihajíttatás, egy ötszörös megtizedelés, számos rossz buli, fanyarság, csak-azért-is-ezmegaz, pimfségek, lehurítások, mellőzések, és állítólag a kedves "D´ERROR" mindenki magasztaltja, hol?
Ez lett. Engem (Fiacskám, Lányocskám) Igazába Senki Se Akar Úgy.
Közeledünk Füst Milánhoz. (", bár a porban lábnyoma lehetnék, idézem W. S. mestert, ki ezt Shakes- és Velaz- mesterekről írta. Én Kosztolányi, Füst, Szép, majd még kitalálandó két költői feltétlenről, és ha folytatódik beszámolóm boldogtalan ingere... minek csinálni bármit is? kérdi Ottliknál Halász Petár, és - lehessek nagyralátó - én tényleg mondhatom: szarnak kell bármit is csinálni! Ki kellene halni az emberből a csarnokjárás mellett mindennek, de hát... ahogy a szerelem kihalt, Mitya, így Kátya, mégis működik szerve magányosan... az írás is ilyen mód sül el. Dosztojevszkij.
Félresöprendők az érzelgősebb felhangok. Ló-ügy: "és diszkréten elhallgatod, mennyibe játszottá." Bolond is kiszámíthatja, nem? De
a hettita-sirálykodás
velejárója már csak ez.
Röviden, címszó alá: a ló azért volt, mert -
hogy kellett az élet ütőere közvetlenül,
a lóval azonnal vesztesz vagy nyersz,
nem is a vesztés s a nyerés számít,
egy rendszer számít,
be tudunk zuhanni az abszolútum csapdáiba, kiébredünk,
élő dolog,
összefüggő dolog,
nem függ össze más személyekkel, nem függ Graston Béla vagy Leszenyi Amália vagy Gruff Ödön kiadóktól és a többi.
De Füst Milánra térve. Nem lehet elégszer idézni (esszékötetében is ott van, vettem is, írtam ezt az egészet, de nem lehet ezt eleget írni, nem lehet elég cita): ama Gallimard-kiadás utó-, illetve előszó-önéletrajza. Melyben nagy helye van annak, hogy visszatér nyomorú ifjúsága színhelyére Füst Milán, és ott csak néz. Be a rémséges udvarba, a vörhenyes délutáni fénybe. Már "megvan". (Egy barátomról, Tandori Dezső nevűről írta a tollat különleges - de rá jellemző, sokszor jellemző - szeretéssel megnyomó K. Mihály úr, hogy eme T. D. úgy írna, hogy "megvan". Ezt idézgetjük itthon.) Evidencia lótörténet volt egy Egan nevű zsoké 11/1-es nyerése nekem, de hagyjuk ezt, eszembe sem jutott Eganról. Megvan, K. Mihály. Ellenben Füst:
"...s a feljárat éppoly reménytelen, mint egykor" volt. "Hogy volt ez lehetséges vajon, hogy valaki ebből a vörhenyes szomorúságból és reménytelenségből" (másfél évem lelkieredménye, szik) "mégiscsak fel tudott vergődni valahova? - kérdeztem magamtól. - Micsoda erőfeszítés kellett ehhez, nemde!" (Nálam a "nemde" se mentené tova az önszeretet gyanúját; könnyű a régi klasszikusoknak.) "A szürke poklok legmélyét kellett ehhez megjárnia nyilván... - Ezt gondoltam", idézem kissé rövidítve. "De aztán azt is megkérdeztem magamtól, hogy hát hová is emelkedik az ilyen. A fénybe?"
(Hány év van még hátra, számlálni kell mindig a napokat, írja Szép Ernő... Mi ez az emelkedés?? Mi lesz a süllyedés? A cél?
Szép kis cél!)
"- Milyen fénybe?
- feleltem magamnak azonnal. - Semmilyen fénybe."
S én akkor még ezt is eltévesztettem, rosszul idéztem.
De D´ERROR is a nevem.
Mondom, nem kéne. (H. P. jeligére. Elkártyázgatnánk otthon. Csak ki tudja, Antibes-ban hogyan élt Halász Petár? Jó, de Sta‘l mesterről tudjuk: kiugrott negyvenvalahány évesen műteremvárából a halálba. Sikerei teljén. Meg tudom érteni, bár nem menne.)
Mondom itthon, még: nem volt kutyája, se macskája, verebe, egere. (Vártam: honnéttudod? De nem ezjött: voltfeleségenégygyereke... Hát volni volt.) S: "Ja, pont eeee-zt mondtam...!"
Milyen is az a semmilyen fény? Szürke nap volt...
...???
