Tűsarok: Nagy változást hozott, hogy esélyegyenlőségi főigazgatóból esélyegyenlőségi miniszter lett?
Lévai Katalin: A legnagyobb gondot az okozza, hogyan tudom beosztani az időmet úgy, hogy maradjon a családomra és magamra is. Fel kellett vennem azt a tempót, amit normális esetben az ember képtelen felvenni. Még költségvetésem és stábom sem volt, de már hosszú távú tervekről kellett nyilatkoznom.
T: Civil oldalról nem kritizálták amiatt, hogy elfogadta a miniszteri felkérést?
LK: Támogatást kapok mindkét oldalról, sőt én voltam az egyetlen olyan miniszter, akit a meghallgatás után mindegyik illetékes országgyűlési bizottság fenntartás nélkül támogatott. A civilek felől is pozitív visszajelzéseket kaptam. A kezdeti időszakon az segített át, hogy nem értek támadások.
T: Ez utóbbi minek köszönhető?
LK: Szerintem annak, hogy szakmapolitikát művelek, és nem akarok belemenni a politikai csatározásokba, valamint minden olyan javaslatra nyitott vagyok, amelyben érzem a jobbító szándékot.
T: Az esélyegyenlőségi ügyekben van egyetértés kormánypártok és ellenzék között?
LK: Az alapkérdésben, hogy ne legyenek kiszolgáltatottak az emberek, egyetértés van. Az antidiszkriminációs törvényt az ellenzék nem szerette korábban; mostani álláspontjukat még nem ismerem. Nem tartották fontosnak, nem akarták parlamenti vitára engedni a törvényt, de változott a véleményük, és azt meg kell hallgatni. Nagy szükség volna egy egyenlő bánásmód bizottságra, egy olyan, viszonylag független hatóságra, amelyik szankciókat szabna ki például azon cégekre, amelyek nem teljesítik az esélyegyenlőségi programokat. A kormányhivatal nem szankcionálhat, viszont fontos volna, hogy együttműködve, engem megtámogatva legyen egy ilyen intézmény. Így lenne teljes, amit mi csinálunk.
T: Egyhetes miniszterként terjesztette elő a Nemzeti Civil Alapprogramról szóló törvényt. Mik ennek a legfontosabb pillérei?
LK: Az a lényege, hogy az állampolgárok által felajánlott egy százalék adóhoz a kormány még egyszer annyit hozzátesz. Ez az összeg bekerül a civil alapprogramba; a pénzt a szakmai testületek segítségével a civilek osztják szét. A kormány ezzel elismeri a civil társadalom autonómiáját. Egyébként hat parlamenti bizottságban tárgyalták a javaslatot; 105 módosító indítvány érkezett, és ezek jelentős részét beépítettük a törvény szövegébe. Bízom abban, hogy lassan erősödik a civil szféra, főleg, ha az állam hagyja, és nem telepszik rá.
T: Milyen összegekre számíthat az alapprogram?
LK: A tavalyi évből kiindulva - és ez az idei várható arány is - az emberek körülbelül 34 százaléka ajánlja fel adója egy százalékát civil szervezeteknek, így 5,8 milliárd forint körüli összeg várható, és ezt duplázza meg a kormányzat.
T: A közeljövőben milyen döntések várhatók?
LK: Megkezdik a civil alapprogramhoz a tanács felállítását; oda három főt delegálhatok. Ezt az intézményesülési programot országszerte kell ismertetnem, azaz valóságos road-show-val telik a következő időszakom. Továbbá: a miniszterelnöknek bemutattam a köztársasági esélyegyenlőségi programot, aminek több fontos pillére is van: az egyik a nemzeti esélyegyenlőségi hálózat kiépítése, ami épít a már meglévő intézményekre, de részben újakat hozna létre. Kapcsolódik a civil alapprogramhoz is, ami civil szolgáltatóházakat alapít. Ez egy képzéssel egybekötött intézményfejlesztési program, ami azért jó, mert az ilyen intézményekben nem feltétlenül azok dolgoznak, akik az esélyegyenlőség fogalmával tisztában vannak. Jövőre elkezdődhet az erőszakot elszenvedettek számára segítséget nyújtó áldozatvédelmi központok kiépülése.
T: Mivel nyújtanának többet az áldozatvédelmi központok a mostaniaknál, amiket civil szervezetek működtetnek?
LK: Mi többet szeretnénk a tűzoltásnál; azt, hogy az áldozatok tisztába kerüljenek tényleges jogi helyzetükkel, kitörési lehetőségeikkel, és mindehhez kapjanak mentális segítséget és védelmet. Ez a terv esélyegyenlőségi szempontból csak egy szelete mindannak az összehangolt kormányzati politikának, ami az erőszak áldozatainak érdekében történik, és amelyben minden minisztérium vállal valamit. Felmerült az a probléma is, hogy intézményekben élő emberek - idősek, tehetetlenek, fogyatékosok és gyermekek - is lehetnek kiszolgáltatottak. Most talán először van rá esély, hogy koncentrált, közös munka induljon el e jelenségek felszámolására.
T: A könyvhétre jelent meg Pillangóhatás című könyve. Milyen szándékkal írta?
LK: Írtam vagy 150 cikket az elmúlt öt évben, ezekből válogattam hetven olyat, amelyik az esélyegyenlőség kérdésével foglalkozik. A címe azért lett egy; a társadalomtudományokra is alkalmazható természettudományos metafora (miszerint ha Kínában megrezegteti a szárnyát egy pillangó, akkor két hét múlva esetleg New Yorkban kitörhet egy tornádó), mert úgy érzem: ha az ember sokáig képvisel valamit úgymond észrevétlenül, akkor egy idő után robbanásszerű változást idézhet elő a struktúrában. Például az a "lopakodó" nőmozgalom, amiről pár évvel ezelőtt írtam, egyszer talán megváltoztatja a gondolkodásmódot. Minden munkámban - ha tanítok, ha szerkesztek, ha írok, vagy ha éppen miniszter vagyok - az izgat, hogy milyen lesz ez az ország néhány év múlva, milyen szemléletbeli változást lehet elérni a kultúrában, a gondolkodásban, a nő és férfi viszonyban. Ez a koherencia tart engem egyben; ezért nem változott semmit a mentalitásom attól, hogy miniszter lettem. Maximum másképp kell fogalmaznom bizonyos helyzetekben.
Szilágyi Szilvia
