Rendkívül rokonszenves lány áll velünk szemben a színpadra festett apró négyzetben, amelyben épphogy csak elfér a veszélyesen magas sarkú cipője. Egyelőre nem mozdulhat onnan, csak azt kéri, hogy valaki vigye oda neki a színpad szélén lévő IKEA-s szatyrot.
A színházba járók hajlamosak a színdarabot az előadással azonosítani: „nem nézem meg a Macbethet, mert máshol már láttam”. Pedig egyre gyakrabban fordul elő, hogy a színházban nincs is színdarab. De mi van helyette?
Nagyszabású mű. Az elmúlt pár évtized színházi kritikusainak drámája (vagy szánalmas komédiája). A szerző, hogy megértse és (ön)kritikával illethesse ennek a történelmi drámának a dramaturgiáját, kénytelen feltárni a merev uralmi rendszerek hatalomtechnikai működésének formáit, dinamikáját. Eközben, mint ahogy a színész is, valójában önmaga megismerésére törekszik. Herczog Noémi e kötetben, ha úgy tetszik, a kritikus önfeltárulkozására tesz kísérletet.
A Piroska és a farkasnak van egy olyan változata, amelyben a gonosz farkas hozzá sem tud nyúlni kiszemelt, fiatal áldozatához, mert megégeti a kislány aranykámzsája.
Borbély Szilárd valaha amoralitás játékként definiálta a darabját, de a Forte Társulat most zenésen-táncosan vitte színre.
Vidovszky György a színház digitalizációját illetően abszolút early adopternek számít Magyarországon: a rendező bátran és magabiztosan használ számítógépes eszközöket az előadásaiban.
Közönségként egymás vállát fogva, félig feszengve, de aztán szó se róla, egyre felszabadultabban vonatozunk a Megy a gőzösre, mint egy letűnt korszak vidéki lagzijában. Csinálni legalább ilyen valószínűtlen volt. De hogy jutottunk idáig?
