Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. március 2-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Legutóbbi munkád a Radnótiban Bartis Attila A vége című regényéből készült darab díszlete. Milyen szempontok alapján fogtál a munkához? Szükséges ilyenkor kapcsolódnod valamilyen szinten a főszereplőhöz, aki jelen darabban Szabad András?
Schnabel Zita: Nem kell hozzá kapcsolódnom, illetve nem hozzá kell kapcsolódnom. A rendezővel és a stáb többi tagjával együtt az a feladatunk, hogy megértsük, hogy miért íródott a regény, mit akarunk belőle kiemelni és plasztikussá tenni, majd mindezt bele kell fogalmaznunk egy vizuális nyelvezetbe. Persze sok gondolatom van Szabad Andrásról, az ő működéséről és össze tudom hasonlítani az enyémmel. Teljesen mások a traumastratégiái, mint nekem.
MN: Mi lehet ez a bénultság a Szabad András és az apja kapcsolatában?
SchZ: Nem tudom hibáztatni az apjával való hűvös viselkedéséért. Ezt hozza magával, ez egy generációsan átadott ábécé, amivel ők kommunikálnak. De ilyenkor szerintem a szülő felelőssége, hogy jelezze, hogy fiam, már négy napja nem beszéltünk, ne várjuk meg míg eltelik egy hét. Csak az apjától tudja megtanulni a fiú ezeket a mintákat, a halott anyjától már nem.
MN: Ami köztük zajlik, abban jól tetten árhető a transzgenerációs trauma jelensége, amiről ma már egyre többet beszélünk.
SchZ: Olvastam egy kutatást, amelyben egerekkel cseresznyevirág aromát szagoltattak, miközben áramütésnek tették ki őket. A következő három egér generáció szintén felfokozott stresszválaszt adott a cseresznyevirág illatára, áramütés nélkül. Szerintem nem baj, hogy alapvető pszichológiai fogalmak a közbeszéd részévé válnak, inkább legyünk tízmillió pszichológus országa, mint tízmillió Szabad Andrásé.
MN: Hogyan lehet ezt a traumáktól terhelt magyar 20. századot vizuálisan megjeleníteni?
SchZ: Szabad András fotográfus, így a tér megfogalmazásakor elég hamar kilyukadtunk ott, hogy valahogy a fotográfiából, a fényből induljunk ki Pepével (a rendező, Nagy Péter István – a szerk.). Továbbá kulcsszavakban gondoltunk, amiket bele kellene égetni a nézőbe vizuálisan. Ilyen volt maga a transzgenerációs trauma vagy egy magyar család huszadik százada. Sokáig gondolkodtam egy pesti gangos bérház képében. A szintek egyrészt generációs és társadalmi szinteket jelölhetnek, a házak falán pedig ugyanúgy ott van egy ’56-os sortűz, mint a sárga csillag. Mivel a főhősünk vizuális művész, egyre inkább kezdett kiforrni bennünk a gondolat, hogy fényekkel fogalmazzuk meg a jeleneteket, helyszíneket, atmoszférákat. A díszletfalakba beépítettünk 132 méter digitális LED-szalagot, amit nagyon szofisztikáltan lehet vezérelni. A méterenkénti 60 darab LED-pontnak köszönhetően rajzolni és animálni tudunk. Reményeink szerint ez egy sokféle gesztus kifejezésére képes technológia.
MN: Komoly kézügyességre és anyagismeretre van szükség ebben a szakmában?
SchZ: Igen. A kézügyesség nekem természetesen jött, az anyagismeret tanulása pedig sohasem ér véget. A tervezés egy pontján bevontuk Wurk Ikona light designert, akinek megmutattuk a terveimet. Wurk látta, hogy eléggé sötétbe borul a díszlet, ez egy morcos tér. Mondta, hogy létezik fekete armatúrában lévő LED is, így észrevétlenül is be lehet lapítani LED-szalagokat a díszletbe. Amikor ez „megszólal”, akkora a nézőt meglepetésként éri majd, hogy ja, itt ennyi fény van egyébként…
MN: Mi szerint választasz darabot?
SchZ: Elsősorban alkotókhoz kötődöm. Olyan rendezőkhöz és alkotókhoz, akikkel jól tudok együtt gondolkodni. Igaz, volt már rá példa, hogy egy rendező kikérte a véleményemet arról, melyik darabot rendezze. Tanácsoltam neki valamit a korábbi munkáink és a társulat alapján, de rendszerint úgy szokott lenni, hogy felhívnak azzal, hogy „egy év múlva rendezném a Bartis Attila regényét, volna-e a kedvem hozzá?”
MN: A MOME-n végeztél média design mesterszakot. Mikor kerültél kapcsolatba a színház világával?
SchZ: A családomban nem foglalkozott senki művészettel. Anyukám pszichoterapeuta, de mindig is nagyon érdekelte a művészettörténet, képzőművészet, iparművészet, rendszeresen vitt kortárstánc előadásokra, Frenák Pál vagy a Hólyagcirkusz Társulat nekem gyerekként természetes volt. Aztán jött a Krétakör, ami nekem olyan volt, mint a Beatles. Édesapám eredetileg gépészmérnök volt, de az élete utolsó szakaszában már családi házakat tervezett. Csak a halála után tűnt fel, hogy nekem is ugyanúgy anyagmintákkal és tervrajzokkal van tele az asztalomon, mint neki.
MN: De hogyan jött a színház?
SchZ: Kamaszkori diákszínjátszót vezetett Szabó Attila író, rendező az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban. A csapat fele azóta is színházi pályán van. Onnantól biztos volt a számomra, hogy színházzal akarok foglalkozni. De mégis éreztem, hogy valami nem kóser, például utáltam szöveget tanulni. Aztán beiratkoztam egy fotós iskolába, majd egy szemeszter bölcsészkar jött, közben játszottam a TÁP Színházban, a Hólyagcirkuszban is, jött a Stereo Akt, velük is dolgoztam, tehát folyamatosan színpadközelben voltam. De a MOME-n már kirajzolódott, hogy én tervező leszek, csak még nem tudtam pontosan, hogy médiatervezés vagy díszlet irányba induljak-e. Szép lassan kialakult, hogy a tér kérdése vonz, hogy mitől lesz egy térnek teátrális ereje.
MN: Mégis, miben fogható meg, hogy egy díszlet jó?
SchZ: A díszlet az előadás vizuális sűrítése. Magában foglal valami esszenciálisat arról, ahogyan az adott anyagról gondolkodunk. Rengeteg jelet tudunk küldeni a nézőnek, akiben nem is feltétlenül tudatosul, hogy az általa érzékelt információk nagy része nonverbálisan jut el hozzá.
MN: Nemrégiben több szakmai beszélgetésen is téma volt a díszletekhez fűződő szerzői jogok kérdése. Itthon mi a gyakorlat ezzel kapcsolatban?
SchZ: Erre a kérdésre nehezen reagálok higgadtan, mert a színházak sokszor nagyon méltánytalan helyzetbe hozzák a tervezőket a jogdíjakkal kapcsolatban. Egyszerűen nem veszik figyelembe azt az evidenciát (kivétel az a pár színház, amelyik fejlődött ebben az utóbbi időben), hogy a tervezők szellemi terméke előadásról előadásra ugyanúgy dolgozik, mint például az író által létrehozott szöveg, tehát ugyanúgy meg kéne fizetni. Vagy ha meg akarják venni a jogokat, akkor egy értelmezhető összeggel álljanak elő, ne a tervezői gázsi egy töredékére fogják rá, hogy ez volt a jogdíjad értéke. Vagy legalább választhasson a tervező, hogy melyik verziót akarja: nyomott gázsit, de kap jogdíjat, vagy egy méltányos összegért eladja a jogokat. Estem már el azért munkától, mert a stáb összes tagjával úgy egyezett meg a színház, hogy kap jogdíjat, kivéve a jelmez- és a díszlettervező. Ezt annyira igazságtalan eljárásnak tartottuk a tervező kollégámmal, hogy vissza is mondtuk azt a munkát. A gazdasági vezetők többnyire berzenkednek az ötlettől, hogy a tervezők is kapjanak jogdíjat, sőt van, hogy egyenesen felháborodnak rajta, innen is köszönet a kivételnek. Csak egy szakszervezet felállítása jelenthet erre megoldást, ha nincs közös kiállás, akkor egyesével könnyű ledarálni minket egy bértárgyaláson.
MN: Bodó Viktorral A Krakken művelettel kezdődött az együttműködésed. Ő jelenleg a hamburgi Deutches SchauSpielHausban rendez. Miként talált meg téged A kastély ötletével?
SchZ: Akkoriban rá voltam kattanva a labirintusokra és elmeséltem Viktornak, hogy van egy-két ötletem, hogyan lehetne egy labirintust színpadra állítani. Neki kapóra jött ez az ötlet, mert éppen Hamburgba utazott, és mondta, hogy akkor A kastélyt fogja nekik javasolni. Örömmel jött vissza a hírrel, hogy a hamburgiak örültek az ötletnek. Hirtelen úgy éreztem, hogy nagy a kabát, én meg kicsi vagyok, de ez egy soha vissza nem térő lehetőség volt, a Deutsches SchauSchpielHaus Németország egyik legfontosabb színháza. Aztán valahogy elhitettem magammal, hogy valamit csak kitalálok, hogy ez jó legyen, és csak azzal foglalkoztam hogyan lesz ebből egy olyan teatrális tér, amit Viktor és a színészek jól tudnak majd használni.
MN: Mik lesznek a következő munkáid?
SchZ: Tavasszal Simkó Beatrix koreográfus-rendezővel dolgozom Stuttgartban, illetve a Katona József Színháznak lesz egy 40. születésnapi, Budapest parkos táncdalfesztivál-koncertje Vajdai Vili rendezésében, aminek szintén a díszletét tervezem. Közben meg Bodó Viktorral ráfordulunk a következő bemutatókra: egy itthon lesz, egy pedig Hamburgban, újra a Deutches SchauSpielHausban.
MN: Miben volt más a szakmai munka Hamburgban, mint itthon?
SchZ: A Deutches SchauSpielHaus kiemelt színház német nyelvterületen, ennek megfelelően kell elképzelni a szervezettségét, finanszírozását, professzionalizmusát. Nekik presztizs kérdés, hogy mindent meg tudjanak csinálni, amit az alkotó csapat elképzel, fantasztikus ilyen körülmények között dolgozni. Miközben mindenki végtelenül kedves és nyitott, nekik természetes, hogy a megoldást kell keresni, nem a kifogásokat.
Van egy nagyon jó intézmény, az ún. Werkstattabgabe: mielőtt elkezdődik a díszlet gyártása, a tárvezetőkön kívül meghallgatja a díszlet koncepcióját az összes lakatos, festő, szobrász, asztalos, kárpitos kolléga, hogy megértsék azt a gondolkodási folyamatot, amiben részt vesznek. Ez ott fontos gesztus. Itthon ez nem szokás, és hát nincs is nagyon lehetőség ilyen kommunikáció kialakítására, mert kevés színháznak van saját műhelye, ahol ilyen szokást be lehetne vezetni, tehát ennek nem csak szemléletbeli, hanem teljesen praktikus akadályai is vannak.
Kedves Olvasóink,
a nyomtatott lapszámban egy sajnálatos szerkesztőségi hiba következtében az interjú nem az interjúalany által jóváhagyott változatban jelent meg. Az itt olvasható szöveg viszont már az. A két szöveg közt érdemi, tartalmi különbség elsősorban a színházi jogdíjak kérdésében van, az olvasóink elnézését kérjük.
A szerk.
