Magyar Narancs: Legutóbbi munkád a Radnótiban Bartis Attila A vége című regényéből készült darab díszlete. Milyen szempontok alapján fogtál a munkához? Szükséges ilyenkor kapcsolódnod valamilyen szinten a főszereplőhöz, aki jelen darabban Szabad András?
Schnabel Zita: Nem kell hozzá kapcsolódnom, illetve nem hozzá kell kapcsolódnom. A rendezővel és a stáb többi tagjával együtt az a feladatunk, hogy megértsük, hogy miért íródott a regény, mit akarunk belőle kiemelni és plasztikussá tenni, majd mindezt bele kell fogalmaznunk egy vizuális nyelvezetbe. Persze sok gondolatom van Szabad Andrásról, az ő működéséről és össze tudom hasonlítani az enyémmel. Teljesen mások a traumastratégiái, mint nekem.
MN: Mi lehet ez a bénultság a Szabad András és az apja kapcsolatában?
SchZ: Nem tudom hibáztatni az apjával való hűvös viselkedéséért. Ezt hozza magával, ez egy generációsan átadott ábécé, amivel ők kommunikálnak. De ilyenkor szerintem a szülő felelőssége, hogy jelezze, hogy fiam, már négy napja nem beszéltünk, ne várjuk meg míg eltelik egy hét. Csak az apjától tudja megtanulni a fiú ezeket a mintákat, a halott anyjától már nem.
MN: Ami köztük zajlik, abban jól tetten árhető a transzgenerációs trauma jelensége, amiről ma már egyre többet beszélünk.
SchZ: Olvastam egy kutatást, amelyben egerekkel cseresznyevirág aromát szagoltattak, miközben áramütésnek tették ki őket. A következő három egér generáció szintén felfokozott stresszválaszt adott a cseresznyevirág illatára, áramütés nélkül. Szerintem nem baj, hogy alapvető pszichológiai fogalmak a közbeszéd részévé válnak, inkább legyünk tízmillió pszichológus országa, mint tízmillió Szabad Andrásé.
MN: Hogyan lehet ezt a traumáktól terhelt magyar 20. századot vizuálisan megjeleníteni?
SchZ: Szabad András fotográfus, így a tér megfogalmazásakor elég hamar kilyukadtunk ott, hogy valahogy a fotográfiából, a fényből induljunk ki Pepével (a rendező, Nagy Péter István – a szerk.). Továbbá kulcsszavakban gondoltunk, amiket bele kellene égetni a nézőbe vizuálisan. Ilyen volt maga a transzgenerációs trauma vagy egy magyar család huszadik százada. Sokáig gondolkodtam egy pesti gangos bérház képében. A szintek egyrészt generációs és társadalmi szinteket jelölhetnek, a házak falán pedig ugyanúgy ott van egy ’56-os sortűz, mint a sárga csillag. Mivel a főhősünk vizuális művész, egyre inkább kezdett kiforrni bennünk a gondolat, hogy fényekkel fogalmazzuk meg a jeleneteket, helyszíneket, atmoszférákat. A díszletfalakba beépítettünk 132 méter digitális LED-szalagot, amit nagyon szofisztikáltan lehet vezérelni. A méterenkénti 60 darab LED-pontnak köszönhetően rajzolni és animálni tudunk. Reményeink szerint ez egy sokféle gesztus kifejezésére képes technológia.
MN: Komoly kézügyességre és anyagismeretre van szükség ebben a szakmában?
SchZ: Igen. A kézügyesség nekem természetesen jött, az anyagismeret tanulása pedig sohasem ér véget. A tervezés egy pontján bevontuk Wurk Ikona light designert, akinek megmutattuk a terveimet. Wurki látta, hogy eléggé sötétbe borul a díszlet, ez egy morcos tér. Mondta, hogy létezik fekete armatúrában lévő LED is, így észrevétlenül is be lehet lapítani LED szalagokat a díszletbe. Amikor ez „megszólal”, akkora a nézőt meglepetésként éri majd, hogy ja, itt ennyi fény van egyébként…
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
