„A barikád másik oldalán”

Szikszai Rémusz rendező, színész

A most ötéves Vádli Alkalmi Színházi Társulás alapító rendezőjével színházi szerepekről, kultúrpolitikai környezetről és új bemutatójukról, a Kutyaharapás című gengszterdrámáról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Húsz év színészi karrier után a Vádli megalakulásával kezdtél el rendezni. Miért?

Szikszai Rémusz: Mindig foglalkoztatott a rendezés. Színészként is akkor bírtam hatékonyan működni, ha az egész darabot értettem, nem csak a saját részemet, ha szántak rám időt, és tudtam, melyik fogaskerék vagyok az óraszerkezetben. Egy idő után azt éreztem, ki kéne próbálnom magam a barikád másik oldalán. Öt évvel ezelőtt lekaptam a polcról a kedvenc darabomat, készítettem hozzá egy számomra ideális szereposztást, majd felhívtam az embereket, hátha összejön. Ez lett a Caligula helytartója.

MN: Mostanra felcserélődtek az arányok, évi ötöt rendezel, és keveset játszol.

SZR: Igen, és ennek már annyira nem örülök. Ha csöng a telefonom, tízből kilencszer azért hívnak, hogy rendezzek. Szeretem csinálni, de évadokon keresztül csak ezt nyomni, az szellemileg is, fizikailag is kicsinál. Minden felelősség a tiéd, huszonnégy órából huszonnégyben. Minden felkérés kihívás, izgalom, de marha nagy meló is. Felkészülés és idő. A színészet sem sétagalopp, de másképp fáraszt le. Mostanában olyan felkérést is visszautasítok, ami nagyon érdekelne, mert felelőtlenség lenne úgy bevállalni, hogy nem tudok alaposan felkészülni rá. Közben vicces módon olyanok is felkértek rendezni, akik nem látták egyetlen munkámat sem.

MN: Mitől vagy ilyen kapós?

SZR: Isten tudja. Szokták mondani, hogy „olyan rémuszos”, de nem tudom, milyen az. Van bennem egyfajta késztetés, hogy nagyon alaposan fel kell készülni. Nagyon sok időt töltök egy-egy szöveggel, sokat gyúrom. Mielőtt elkezdődnek a próbák, látom az előadást, aztán a próbákon ez alakul, csiszolódik – de alapjában véve a fejemben kész van. Nekem fontos, hogy a színész biztonságban legyen; én is állok színpadon, ezért tudom, mi az, amire szükségük van, mikor kell hajtani vagy kicsit visszavenni. Fontos, hogy akármilyen szerepet játszik egy színész, érezze magát jól, és tudja, mi a dolga, akkor is, ha csak kicsit játszik. Erre mindig szánok időt, nem spórolom meg.

MN: Nem feltétlenül része ez a rendezői szerepnek.

SZR: Igen, és nem is feltétlenül erénye a rendezésnek. Volt olyan rendezőm, aki nem különösebben foglalkozott velem, de attól még nagyon jó volt. Az én esetemben ez a lényemhez tartozik, nem is tudnám másként csinálni, csak így tudom.

MN: Miközben egyre kevesebbet lehetett színészként színházban látni, feltűntél a televízióban.

SZR: Vezettem egy kulturális műsort Ámon Betti főszerkesztése alatt, meg egy évig játszottam a Jóban Rosszban napi sorozatban.

MN: Volt egy időszak, amikor a szakmában lenézték, ha valaki sorozatban vagy reklámban szerepelt. Mintha ez mára megváltozott volna.

SZR: Korábban is volt hasonló felkérésem, de akkor a castingra sem mentem el. Aztán változott a világ, és a szakmában már nem volt ciki bevállalni ilyet. Egyrészt kíváncsi voltam, másrészt egyáltalán nem jött rosszul anyagilag. De nem gondolom életem fontos állomásának. Egy évig nyomtam, szuper tréning volt naponta kamera előtt lenni. De tudni kell, hogy szappanoperákban nem hangozhat el olyan mondat, ami meghaladja egy nyolcéves gyerek értelmi szintjét, és ez szükségszerűen behatárolja a minőséget. Ami mára jól látható nyomot hagyott az ország mentális állapotán.

MN: Pont akkor alapítottátok meg a Vádlit, amikor elkezdődött a színházi terület szisztematikus elfoglalása. Mi motivált titeket?

SZR: A Caligula helytartója annyira jól sikerült 2011-ben, annyira jó volt próbálni, együtt lenni, olyannyira egymásra találtunk, hogy nem akartuk mindezt elengedni. Ebből következett, hogy úgy döntöttünk: csináljunk egy-egy előadást minden nyáron. Nem sokkal a Caligula bemutatója után meghalt Huszár Zsolt, pedig úgy terveztük, hogy a következő évad előadását ő rendezi. Mire felocsúdtunk, a színikritikusok jelöltek minket a legjobb független előadás díjára, és úgy voltunk vele, hogy akkor próbáljuk meg folytatni. A következő nyáron jött a Képmutatók cselszövése, aztán az I. Erzsébet után elkezdett besűrűsödni az életünk, mert játszottuk a korábbi előadásokat is – ahogy a mai napig műsoron van hatból öt produkciónk. Persze mindez nem lehetett volna így, ha Kulcsár Viki (a Jurányi Házat is üzemeltető Füge produk­ciós szervezet elnöke – a szerk.) nem bízik bennünk az első perctől fogva, és Németh Ádám, a Szkéné vezetője jóvoltából nem lelünk otthonra, állandó játszóhelyre.

MN: Meddig lehet ezt ilyen formában, projektalapon csinálni?

SZR: Amíg el nem sorvasztanak mindent. Tudjuk, hogy időközben megszűnt a Szputnyik, az egykor 12 tagú HoppArt ma már csak négytagú… Minden sorvad, csökken, pusztul, nyilván egy nagyon konkrét kultúrpolitika hatására. Addig csináljuk, amíg lehetőségünk van, meg amíg tudunk egymásnak újat mondani, mutatni.

MN: Az enyhén szólva zűrös környezet ellenére nem merült fel, hogy alkalmi társulás helyett inkább állandó társulat akarnátok lenni?

SZR: A szó nemes értelmében társulattá váltunk, az azzal járó háttér nélkül. Ha a kultúrpolitikai környezet alkalmas lenne rá, nyilván megpróbálnánk egy igazi társulati létet, de mára odáig romlott a helyzet, hogy ez lehetetlennek látszik. Ez valójában kultúrpolitikának álcázott tudatos rombolás. Közben az emberek fáradnak, hatszor annyit kell dolgozniuk szinkronban meg itt, ott, amott, hogy fenntartsák magukat, de ne kelljen közben eltör­niük a gerincüket, és tükörbe tudjanak nézni. Ha finanszírozható lenne, elképzelhető, hogy társulatként folytatnánk új emberek csatlakozásával, évi 2-3 előadás létrehozásával, de erre nem nagyon van módunk, üresben álmodozni meg minek.

MN: A Caligula helytartója, a Képmutatók cselszövése, az I. Erzsébet, a Rosencrantz és Guildenstern halott és az Emberszag után Kutyaharapás címen egy Székely Csaba-darab az idei bemutatótok. Hogy alakul a repertoár?

SZR: A Caligula után a Képmutatók cselszövése és még – egészen más formában – az I. Erzsébet is ugyanazt a témát, a hatalom és a kisember viszonyát dolgozta fel. A Rosencrantz is szól a hatalomról, de inkább a kisember drámája, arról beszél, hogy belehalunk a megfelelési kényszerünkbe, miközben a fejünk fölött a hatalmasok játszadoznak. A Kutyaharapás egy gengszterdráma, ahol természetesen nem a górék járnak pórul, hanem a kisemberek. Aktuálisnak érzem, mert egyetértek azzal, hogy ami ebben az országban ma folyik, az messze túl van mindenen. Pofátlan, nyilvános gengszterizmus, ami fura apátiával párosul. Székely Csabával közösen erre próbáltunk meg reflektálni.