Egy-egy sor kihagyással, maszkban, de már élőben láthattuk ezt a magyarság- és művészetpróbáló csoportos, zenés stand-upot.
Urbán színházi módszereinek megfelelően színészi, performeri improvizációkból kiindulva, fragmentumokból, látszólag csak lazán összefüggő rövid jelenetekből épül a kispolgári ízlést parodizáló előadás. Van benne minden: a fekete humortól és az abszurdtól kezdve a gátlástalan táncos elszabaduláson át egészen a klasszikus kávéházi jelenetekig és tovább. Dalolva persze, operettet és punkot. Sötét minden, a hét színész a közönségnek panaszkodik. Elnézést kérnek, hogy eddig engedtek a rendezői terrornak ahelyett, hogy szép ruhákban énekeltek volna és gyönyörű magyar nyelven játszottak volna karakteríveket. Eddig ez úgy néz ki, mint egy sima posztdramatikus Urbán-előadás. Aztán lehullanak a sötét függönyök, s feltárul a színes operettvilág. Konzervatív családi ideálról, romantikus szerelemről, hősökről szóló eszelős jelenetek sora indul el, de valahogy mindig minden kificamodik a végén. Szeretőt tart az álomfeleség, a flitteres alsógatyát kedveli a családapa, és még Lehel kürtje sem szólal meg rendesen. Hímsoviniszta vicceket mesélnek mentében az urak, káromkodnak tökig bársonyban a képmutatók, és a közönség másfél órán át hisztérikusan kacag. Ebben a zaftos, dekadens őrületben a katarzis sem marad el. Agyő, nyeszlett álszent, kultúrharcos faszkalapok.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
