Színház

"Vén vénáján a láz, szívó szájában a bláz / "z, a nagy varázsló a nadrágjába ráz / Itt hét Hófehérke hever / És a WC-be zárkózik mégis egy haver / Elő a metélttel, elő a mákkal / Elő a régi szexújsággal" - énekelte a később sikeresen leszokott és még sikeresebben megtért Pajor Tamás a nyolcvanas évek elején.

Magunkkal visszük a kabátot a nézőtérre, mert a színpadon van a "ruhatár" (Menczel Róbert széles díszlete a fogasok mögött többszintes emelvény). A színészek a ruhatárosok - és rögvest szépen egybe is mosódik két előadás: az Alföldi Róbert rendezte Sirály és a Trepljov rendezte produkció.

A színházi szakma is komoly felelőse annak, hogy kialakulhatott a mostani helyzet; párbeszéd helyett a személyes harcok és a lobbitevékenység a jellemző, a szelekció pedig elmaradt a társulatok között - mondja Balázs Zoltán, akivel a Mester és Margarita próbafolyamatának két ünnep közti szünetében beszélgettünk kultúrpolitikáról, a színház feladatairól és a társulatról.

Régen bizony egészen más idők jártak: az üzletekben udvarias eladók fürge serege nagyságos urazta a vásárlót, a televízió pedig számolatlanul gyártotta a tévéjátékokat.

Ifjúsági színházat szeretne L. Simon László a Hevesi téren, akár önállóan, akár a Nemzeti Színház részeként. Az igazgatót arról kérdeztük, mit szól az ötlethez, a kritikusokat meg arról, szükség van-e egy új ifjúsági színházra.

A Bozsik Yvette Társulat Orfeusz és Euridiké című nyolcvanperces, kétrészes és mindezek ellenére cseppet sem unalmas előadása a radikális eklektika jegyében készült.

Ez itt ifjúsági színházi előadás, ifjaknak és véneknek. Baromi fontos, bocsátom előre - és igen jó is; jósága az erejében rejlik. Egy folyamatot látunk - mintha-laboratórium.

A premierközönség kifütyülte és a német kritikusok sem kímélték a Krétakör vezetőjének bemutatóját. Pedig a kamaradarab sajátosságai és a tradicionális női szerepek újragondolása egyaránt figyelemreméltó.

Műsort vezet a Klubrádióban, mindig a kultúráról beszél és beszéltet; könyvről, színházról, filmről, kiállításról. Makacsul nyomja, mintha hallgatóinak az lenne a legnagyobb gondja, merre menjenek, mit nézzenek meg a hét végén. Esténként játszik, hisz színész.

Volt már magyar filmsztár a Valami Amerika idején és a Csillag születik zsűritagja is. Jelenleg a Madách Színházban játszik. A prózai és a zenés színház szembenállásáról, buta szőke nőkről és nagy drámai szerepekről beszélgettünk vele.

A kormány egyebek mellett a Nemzeti Színház végét is a karácsonyfa alá teszi az ő népének. Amikor az alábbi interjú készült, már megvolt az a bizonyos "szakmai" bizottsági meghallgatás, amelynek végeredményére a kinevező hivatkozni fog, de a döntést még nem hozták nyilvánosságra. Azt csak az új igazgató, Vidnyánszky tette meg, számos nyilatkozatának - nem a szövegével, hanem a - jelentésével. Alföldi mindvégig azt mondta, bízik abban, hogy az általa vezetett színház eredményeit megbecsülik a politikusok - vagyis a szakmai alapú döntésben. Azt kérdeztem legelőször, hogy bizalom ide vagy oda, kommunikáció meg amoda, azért vajon tudja-e, amit tud.

Talán nincs is olyan prózai színházi előadás az országban, amelyben egyetlen hangnyi zene sincs. De mitől lesz a zene több, mint a díszletek tologatásának zaját elnyomó trükk vagy a krokodilkönnyeket bús hegedűnyűvéssel megtámogató blöff?

Vadonatúj zenés darab - mi több: "zenés pesti cécó" - a Vígszínház színpadán, egyenesen bő száz évvel ezelőttről, legalábbis ami a figurákat és a mesét illeti. Bár ez utóbbi fordulatai oly időtlennek mutatkoznak az időben, mint a békebelinek tudott helyek közül a kávéház, a kávéházi szórakozások közül a kártya, azért mégiscsak a boldog békeidő lengi be a sztorit és az atmoszférát. A békeidő boldogsága akkor hág önnön csúcsára, amikor a darab végén 1914-et emlegetik.