"Új papír, új színek, új ceruza"

Balázs Zoltán, a Maladype vezetője

  • Kovács Bálint
  • 2013.02.17 14:01

Színház

A színházi szakma is komoly felelőse annak, hogy kialakulhatott a mostani helyzet; párbeszéd helyett a személyes harcok és a lobbitevékenység a jellemző, a szelekció pedig elmaradt a társulatok között - mondja Balázs Zoltán, akivel a Mester és Margarita próbafolyamatának két ünnep közti szünetében beszélgettünk kultúrpolitikáról, a színház feladatairól és a társulatról.

Magyar Narancs: Hogyhogy Nagyszebenben lesz a következő bemutatótok?

Balázs Zoltán: Románia a szülőhazám. Kolozsváron születtem, és tizenkét éves koromig Máramarosszigeten éltem. Ez meghatározta az egész életemet, ahogyan az a sodródás és forgatag is, ami azután következett, hogy eljöttünk onnan. Sokáig az álmaimból is száműztem Romániát, mert kísértett a pályaudvarok zaja. Nem gondoltam arra, hogy egyszer rendezőként térek vissza, főleg nem, hogy a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházba, amely jelenleg egyike az ország legjobb színházainak; jelentős nemzetközi figyelem középpontjában áll, a társulata sokat utazik. A meghívott rendezők személyén keresztül új, ismeretlen tartalmakat, formákat és stílusokat mutat meg a színészeknek és rajtuk keresztül a nézőknek. Amikor 2011 májusában a Leonce és Léna című előadásunkkal először vendégszerepeltünk Nagyszebenben, a Nemzetközi Színházi Fesztiválon, a színház vezetősége azt éreztette velünk, hogy kiemelt helyünk van ott. A sikeres bemutatkozás és a kitartó tárgyalások betetőzése a Mester és Margarita mostani próbafolyamata. Az előadás a Radu Stanca és a Maladype koprodukciójában készül - miközben ez a nagy presztízsű színház Brooktól Marthalerig bármelyik nemzetközileg elismert szaktekintélyt meghívhatná vendégrendezni, az igazgató, Constantin Chiriac mégis egy kis társulat fiatal színészeibe, egy magyar rendezőbe és egy másfajta színházi látásmóddal rendelkező alkotócsapatba fektet időt, pénzt és energiát. Ez a vállalkozása az "új színházi civilizáció" építésének a része, amiben én nagyon hiszek.

MN: Mit értesz az új színházi civilizáció építése alatt?

BZ: Az emberi civilizáció új korszakát éljük, ahol a mediatizáció és az internet más típusú gondolkodásra és tanulásra szorítja az embereket. Ebben a kultúraváltó, vizuális korban a nyelvi, fogalmi gondolkodásról áttevődik a hangsúly az alkotó gondolkodásra. Felértékelődik a kreativitás és minden, amire a gépek nem vagy csak korlátozottan képesek. Ezekre a képességekre leghatékonyabban a különböző művészetek, köztük a színház segítségével lehet szert tenni. Ezért tartom fontosnak, hogy az oktatásban mindinkább hangsúlyt kapjon a művészeti nevelés, és a színházi "magaskultúra" se veszítsen társadalmi súlyából. A változást tudomásul kell venni, és a magunk javára fordítani. Nem elég pusztán elhasználni és felélni a tradíciókat és a már megszerzett tudást, de célszerű újragondolni őket, és új felismeréseinket egy új füzetbe feljegyezni. Ehhez új papír, új színek, új ceruza és új gondolatok kellenek. Egy társulat is akkor tud életképes maradni, ha a saját határait újra meg újra át tudja értékelni és rajzolni. Fontos, hogy ne féljünk ledózerolni régi épületeinket, mert még ha statikailag stabilak vagy formatervezésükben előremutatóak is voltak a maguk korában, mindig tudunk helyettük modernebbeket és merészebbeket építeni. A kultúraváltás megkérdőjelezi a kialakult művészi kánonokat, így a művészet és a művész szerepét is megváltoztatja a társadalomban. A Maladype művészei a társadalommal, a köznapi élettel elevenebb, nyitottabb kapcsolatot ápoló, a nézőt egyenrangú partnernek tekintő, új szemléletű, más színházi identitású művésztípust képviselnek.

MN: Mennyiben korlátozzák ezt az eszmét olyan körülmények, mint a pénz megléte vagy hiánya?

BZ: Mindenképpen jót tesz egy félig biztos anyagi háttér. Jó, ha egy társulat vezetője tudja, hogy mennyiből tervezhet a következő évadban; hogy számíthat-e arra a pénzre, amit megítéltek neki működési összegként, és hogy azt időben meg is kapja. A szponzorok is nagyobb bizalommal fordulnak felénk, ha azt látják, hogy az állam számít a színházunkra, mint ha folyamatos a bizonytalanság a támogatások és kifizetések körül. De nem akarom a tényeket ismételni, mert azok - ahogy Woland mondja a Mester és Margaritában - makacs dolgok, és magukért beszélnek. Mégsem kizárólag pénzkérdésről van szó. Fontos a kreativitás, a stratégiai érzék, a bátorság és a humorérzék - legfőképpen a humorérzék. Régóta nincs más megoldás, mint alternatív forrásokat találni a túlélésre, de egy művésznek nem lehet célja, feladata és programja a túlélés. Én mindig a munkában hittem, az pedig most a Maladypével együtt Nagyszebenbe köt. Ha az évek alatt nem alakult volna ki ilyen erős kapcsolat a hazai közönségünkkel, a két ünnep között haza sem jöttünk volna játszani, mert anyagilag abszolút veszteséges. Ha kizárólag financiális szempontokat vennék figyelembe, végleg áttehetnénk külföldre a bázisunkat.

MN: Korábban azt mondtad, hogy noha az idén legtöbbet külföldön lesztek, ha adottak lennének a feltételek, akár egy teljes évig is dolgoznál csak itthon.

BZ: Ez természetes, hiszen magyar vagyok, és a saját anyanyelvemen tudom kifejezni magam a legszemélyesebben. Többet szeretnék idehaza dolgozni, és örülnék, ha a tudásunkat és a munkánkat itthon is megbecsülnék, és a hosszú távú működésünkhöz szükséges öszszeggel ismernék el. A Maladype Magyarországot képviseli mindenhol a világban, színházi diplomataként viszi hírét az országnak. Tavaly év végén a KIM és a Hungarofest közös delegáltjaiként Lajkó Félixszel és Fehér Ferenccel együtt Indiában jártunk, január végén Iránban, a teheráni FADJR Nemzetközi Színházi Fesztiválon vendégszerepelt az Übü király, jelenleg pedig - a két nép nem túl felhőtlen viszonya ellenére - román-magyar koprodukcióban a Mester és Margaritát próbáljuk. A nagy többségben román és német lakosú Nagyszebenben, ahol egyre kevesebb a magyar, most egy kis budapesti társulat jelenti az innovatív erőt. Mi ez, ha nem diplomácia? Jó lenne, ha hozzánk is érkeznének olyan nemzetközi társulatok, amelyek a közönségünkre és színházművészetünk egészére hatással lennének. Minél őszintébben és komplexebben beszél egy felnőtt társadalom a saját felelősségéről, hétköznapi és elvont problémáiról, annál gazdagabb örökséget képes hátrahagyni a srácainak.

MN: Hogy látod: számít a szakmán belül, hogy egy-egy társulatnak milyen a színházeszménye, stratégiája, mit tett le az asztalra, vagy más elvek alapján szerveződik a hazai színházi élet?

BZ: Kicsi a lakás, és sokan laknak benne. A magyar kulturális élet egésze dühös, szereplői csalódottak, kiszolgáltatottak a saját érzelmeiknek, pánikban vannak, kapkodnak, és menteni próbálják, ami menthető. Ritkán és csak néhányan képesek nemcsak a közvetlen környezetük, hanem a nagy egész számára is előremutató javaslatokat tenni. Kevés meghatározó egyéniséget látok, aki kihúzhatná kulturális életünket ebből a mocsárból, annál több "megmondó" személyt. Sokkal több valódi párbeszédre lenne szükség, alapos, józan és hiteles tervekkel alátámasztott feladatokat kellene meghatározni és megosztani egymás között, de nem egymás kijátszása és lobbizások árán. Olyan átfogó stratégiára lenne szükség, amely az alkotók és alkotócsoportok között hosszú távú együttműködéseket eredményezne. Erre jelenleg kevéssé alkalmas ez a közeg: személyes harcok és célok a mozgatóerők, amelyek itt-ott, kisebb-nagyobb hatékonysággal meglódítják ugyan az ügyeket, de radikális változást nem hoznak, és nem is tudnak hozni.

MN: Mi vezetett minket ebbe az általad említett mocsárba?

BZ: Komoly felelősei vagyunk mindannyian. Például hagytuk, hogy irgalmatlanul sok, évről évre szaporodó, egy-egy ilyen-olyan produkciót létrehozó kis színházi csoportosulás elárassza és felfalja a független színházi terület jelentősebb részét. A szféra meghatározó és innovatívabb szereplői nem tudták - vagy nem akarták - érdekeiket a jelenséggel szemben egységesen érvényesíteni, és szépen lassan mindannyian felmorzsolódtak. Sokkal határozottabban és radikálisabban kellett volna korábban kiállnunk a szelekció mellett - akár tetszik, akár nem, ennek elmulasztása is okozza a kárt, amit most elszenvedünk. Másrészt egyáltalán nincs elemző és értékelő párbeszéd független és nem független színházi területek közt; a kritikusoknak is csak kis százaléka képes arra, hogy átlássa és értelmezze mindazt, ami negatív vagy pozitív folyamatként hatással lehet színházi mindennapjainkra. Harmadrészt alig vagyunk kíváncsiak a nagyvilágra. Nem tudjuk - és a szakmai sajtó sem írja meg -, hogy mi történik egy-egy berlini, párizsi vagy tokiói színházban, nem tudjuk, hol rendez Warlikowski, és miért éppen azt a darabot. A világszínház mint téma megszűnt, nem része a magyar színházi kultúrának. A magyarok, ha kint vannak egy-egy fesztiválon, ahelyett, hogy érdeklődnének és bekapcsolódnának egy nemzetközi közösség többnyelvű, gazdag beszélgetésébe, inkább egy sarokba félrevonulva frakcióznak, és szajkózzák a saját sérelmeiket.

MN: Azt mondod, a párbeszéd lenne a megoldás, de erre alkalmatlan a közeg. Akkor menthetetlen a helyzet?

BZ: Mindenki menti a saját irháját, és megpróbálja így vagy úgy életben tartani értékesnek vélt dolgait. A Maladypének sincs más lehetősége, mint hogy használja és felhasználja a saját múltját, tudását és kapcsolatrendszerét, és amíg csak lehet, életben maradjon, fejlődjön, tehetségére nyitott új közegeket találjon, és megpróbáljon minél több - anyagi és szellemi - befektetőt maga mellé állítani. A panaszkodás, a megmondósdi vagy az artikulálatlan indulat még soha nem segített rajtunk, csakis az összpontosított munka.

MN: Kíváncsi a fenntartó mindarra, amiről eddig beszéltünk - színházeszményre, stratégiára -, amikor dönt a Maladype támogatásáról?

BZ: A közérdeklődés nem errefelé fókuszál most, nem ide világít a lámpa. Az egészségügy vagy az oktatás sokkal problematikusabb és frekventáltabb terület, ami érthető is. Mi mégis a színházhoz értünk, nekünk erre kell vigyáznunk, és innen kell vészjelzéseket leadnunk. A gyors gazdasági fejlődést elérő országok - Finnország, Japán, Dél-Korea, India, Németország - a legnagyobb válságaik idején lehetőségeikhez képest a kulturális szférába, az oktatásba és a művelődésbe fektettek be pénzt és energiát. Minden jelentős gazdasági fejlődésen átesett állam politikusa tudja, hogy az oktatásba, a művészeti nevelésbe érdemes igazán invesztálni, hiszen a szellemi tőkénél semmi nem tud termékenyebb lenni. Egy ország annyit ér, amennyit a saját népességének mentális kondíciójába fektet.

Neked ajánljuk