Ez persze két különböző korszak, ámde mindkettő meghatározó fontosságú László Miklós sikerdarabjának új bemutatójáról szólván, hiszen amíg az Illatszertár cselekménye és keletkezése a múlt század harmincas éveit idézi, addig a vígjáték újabb keletű hazai népszerűsége egyértelműen az 1987-es tévéjáték-változatnak köszönhető. Nosztalgiázni persze mégis dőreség lenne, elvégre a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években rengeteg kriminális minőségű tévéjáték is elkészült (erről a koncepcionálisan debil körítésű 2-es retró adásfolyama meggyőző bizonyságot adhat), s bármit is mondjanak egyesek, hát a Horthy-korszak sem volt egy békebeli jó világ.
A Centrál Színház bemutatója most gondosan ki is tesz egy-egy hangsúlyt, hogy a Hammer-schmidt cég tulajdonosának és beosztott drogistáinak magánviszonyai mellett a cselekmény korának fenyegetéseiből is megjelenjen a színen valamicske. Persze csakis annyi, amennyi nem veszélyeztetheti a történet két főszálának könnyed lepergetését: a megcsalatásával szembesülő főnök dühét, majd bölcs-öreges belenyugvását, valamint a bolt két alkalmazottja, Asztalos úr és Balázs kisasszony között dúló nyílt ellenszenv és az ezzel párhuzamosan, köztük levelező úton kialakult jeligés szerelem történetét. László Miklós 1937-es patentje kétségkívül jó és tartósan üzembiztos, s erről korántsem csupán a színház előcsarnokába előzékenyen kihelyezett Illatszertár-történeti áttekintés (benne több hollywoodi film adataival) győzi meg a közönséget, de az előadás egésze is. Jóféle, humoros-szentimentális darab ugyanis az Illatszertár, amely hálás szerepek egész sorát kínálja a színészek számára, s a cím dacára jó esetben ráadásul még némi kis életszag is megütheti a néző orrát.
A darabot 1937-ben itt, a Révay utcában mutatták be, az akkor a Vígszínház kamaraszínpadául szolgáló játszóhelyen. S mintha épp a Vígszínházat idézné most a színpadot ironikus idézőjel gyanánt körülfogó aranycirádás keret is (díszlet: Horesnyi Balázs), amely között-alatt amúgy minden díszletelem az illúzióteremtés szándékát szolgálja, egészen a boltajtó nyílásában feltűnő utcarészletig. Puskás Tamás rendezése már kevésbé bizonyul sikeresnek az illúzióteremtésben, s itt nem csupán a boltba időről időre betóduló és nem mellesleg jeles, idős művészekkel adjusztált vásárlótömeg csetlés-botlása csorbítja a látszatot, de a pult mögötti kiszolgáló tevékenység kivitelezése is. Valaha Molnár Gál Péter egyik kedvenc vesszőparipája volt, hogy a színpadon már senki sem tud hitelesen bánni a legyezővel. Nos, mára e sorsra jutott a kasza és a kalapács csakúgy, mint a monokli és a sétapálca, s úgy lehet, a valóságból vett kellékek közül jószerint már csak a mobiltelefon kezelése tekinthető készségszintűnek. Ezúttal bolti környezetben alibiznek a művészek, aminek felemlítése talán kisszerűség, de ettől még sorozatos benyomáson alapul.
Az eladásnál persze fontosabb az előadás, s ha e téren támadhat is bennünk némi nosztalgia a tévés feldolgozás szereposztása iránt (Bodrogi, Kern, Pap, Benedek, Rudolf), azért Puskás Tamás küzdősora is erős. Az ezúttal immár a cégtulajdonost adó Kern András például majdnem telitalálatot ér el: komótossá öregedett polgárembere életes alak, akinek indulatát és rezignációját is valósnak fogadja el a néző. Idővel bizonnyal a szerep abszolválásának feszültsége is oldódik majd nála, s így feladatnak legfeljebb egy-egy szerepidegen ripizés (pl. kabaréstílű kézmozdulatok a magasban) elhagyása marad. A történet másik szálát Stohl András és Pokorny Lia fáradozásai hivatottak érzékletessé tenni - több-kevesebb sikerrel. A bolt rangidős segédjét megformáló Stohl ugyanis részben túlértékeli a grimaszolásban rejlő emberábrázolási és komikus potenciált, részben pedig rendre a könnyes nyámnyilaság irányába mozdítja el figuráját, ami összességében némiképp hiteltelenné teszi a rezervált érzelmességgel jól gazdálkodó Pokorny Rózsikájának fokozódó rokonszenvét.
A kor undokságát két alak képviseli - voltaképp eredendően - az Illatszertár színpadán: a kollégáit megfigyelő és névtelen levelet író Sipos úr (Cserna Antal) meg a csupaszív kifutógyerekből hatalmaskodó segéddé előlépő Árpi (Szemenyei János). Cserna korrekt módon, de különösebb lendület és mindennemű színezés nélkül játszik, míg Szemenyei a kölyökbáj könnyedén teljesített szakasza után látható ambícióval vált át Árpiból Krepuska úrrá. Szemenyei egyébiránt ritka adottság birtokosa: a színpadon sosem marad észrevétlen; mondhatni, olyan, amilyennek Wagner szánta Tannhäusert: "soha és sehol sem csak 'egy kicsit' valamilyen, hanem mindig teljesen és egészen". Szemenyei mellett még Borbás Gabi sértésre felvérző, játékával a néző szívéig ható Molnár kisasszonya érdemel feltétlen elismerést, s kellemes benyomást keltett prózai színészként Bereczki Zoltán nőbolondító piperkőce is. Sajnálhatja, hogy a rendezés az előadás mélypontját jelentő verekedési jelenettel lépteti le a színről: Bereczki és Stohl kislányossá karikírozott, hempergő patáliája legfeljebb egy külvárosi műkörmösnél mehetne végbe, semmint a Váci utcai drogériában.
Centrál Színház, január 10.