Magyar Narancs: Az ártatlanok trilógiája a túlélés lehetőségeit vizsgálja az afrikai és balkáni háborúktól a jelenkori civilizáció utáni posztapokaliptikus békéig. Mi inspirálta a darabot?
Eugenio Barba: A médiából napi szinten áradó tragédiák láttán feltettem magamnak a kérdést: mi az én felelősségem mindebben? Ha nem engem terhel a felelősség, akkor ártatlan vagyok. Az önreflexió vezetett el oda, hogy az újsághíreket színpadi formába öntsem. A trilógia első darabja, A fa a délszláv háború etnikai tisztogatásairól szól. Az Arkan néven hírhedtté vált háborús bűnös a Tigrisek szerb félkatonai alakulat élén a II. világháború utáni legnagyobb tömegmészárlásában vett részt Srebrenicában. Egy afrikai hadvezérrel állítottam őt párhuzamba, aki emberáldozatokat mutat be, hogy saját gyerekhadseregét sebezhetetlenné tegye, mielőtt feláldozza a harcban. Miért tették, mi volt az indítékuk? Ki a felelős, az emberi természet, a társadalom? Miben különbözünk a bárányt széttépő tigristől? Az ártatlanság morális értelemben nem érvényes háborús helyzetekben?
MN: A trilógia második darabja, a Nagyvárosok a Hold alatt különleges körülmények között készült, egy német kórház pszichiátriai osztályának pácienseivel. Hogyan lett belőle mégis az Odin repertoár-előadása?
EB: A Nagyvárosok a Hold alatt a bielefeldi kórházzal közös munka. Az Odin még a 70-es években vezette be a kulturális barter gyakorlatát. Nem akartunk ingyen előadásokat tartani szegény közegben, kispénzű embereknek. Először Salentóban és környékén, ahonnan származom, kértük a helybéliek hozzájárulását, hogy kisebb-nagyobb adományokkal, például helyiségek biztosításával segítsék az előadás létrejöttét.
A Nagyvárosok… a száműzetés, a menekülés, a befogadás, a béke és a biztonság keresésével foglalkozik. Költőket hívtunk segítségül hozzá, Brechttől Jens Bjørneboe norvég költőn át a kínai Li Taj-póig, utóbbit az amúgy fasiszta Ezra Pound fordításában. Dániában menekülttáborokban is játszottuk, de azt a tapasztalatot szűrtük le, hogy akik sokat szenvedtek, nem akarják viszontlátni a saját szenvedésüket.
MN: Mit gondol a tengerbe vesző bárkák, a kerítések Európájáról, a Salvini-féle politikusok menekültpolitikájáról?
EB: Hihetetlen vakmerőség kell ahhoz, hogy bárki azt mondja egy menekültnek, kívül tágasabb. Európa 60 millió emigránst eresztett szélnek csak a múlt században. Rideg, racionális számítással nem írható le a menekültkérdés, kizárólag belső morállal. Ugyanakkor magamban érzem a kettősséget, amikor erről beszélek. Megértem, hogy képtelenség százezres embertömegeket befogadni átgondolt, előkészített stratégia, kidolgozott integrációs politika nélkül. Mély fájdalmat érzek a felégetett otthonokat elhagyni kényszerülő, háború sújtotta területekről menekülő emberek iránt. A magam módján én is migráns vagyok, bár önszántamból mentem el. Életem végéig idegen maradok egy másik kultúrában. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy mit kezdünk az idegenséggel, a mássággal. Az idegenben mindig van valami egzotikus és érdekes. De amint nem egy emberről van szó, hanem tömegekről, fenyegetésként éljük meg. A politika felelősségét abban látom, mit kezd ezzel a fenyegetettségérzéssel, tompítja vagy felkorbácsolja.
MN: Emigráns léte milyen szerepet játszott a multikulturális Odin Teatret megszületésében?
EB: Az oslói színművészeti főiskoláról eltanácsolt fiatalokkal alapítottuk meg a társulatot. Pár év múlva Dániába költöztünk. Nem beszéltük a nyelvet, ez vezetett el a zene, a tánc, a ritmus, a koreográfia dinamizmusával ötvözött kifejezési formáig, a színész testén való kísérletezésen át az antropológiai színházig. Az absztrakt, a metaforák nyelvén való gondolkodásból, a fantázia beindításából születnek a legszabadabb kreatív élmények.
MN: Afrikától Dél-Amerikáig olyan helyekre is elviszi a színházat, ahová máskülönben nem jutna el: iskolákba, börtönökbe, kórházakba, szociális intézményekbe, etnikai közösségekhez. Ez valami társadalmi misszió?
EB: Különös öröm felfedezni, hogy mennyire igénylik olyanok is a színházat, akik korábban nem hallottak róla. A börtön az a közeg, gondoltam sokáig, ahol a legkevésbé tartanak igényt „attrakciókra”. A rabok szemében megjelenő érdeklődés láttán szinte elszégyelltem magam. Nagyjából húsz éve, amikor Kolumbiában jártunk a polgárháború kellős közepén egy Andersen-mesékből összeállított előadással, elérzékenyült emberek jöttek oda hozzánk hálálkodni, hogy új értelmet adtunk az életüknek. Ha őszinték vagyunk, a világ lakossága maximum tíz százalékának tartozik a kulturális igényeihez a színház. Ezért is tartom fontosnak a kilencven százalék megszólítását.
MN: A fasiszta ideológia, a nacionalizmus újjáéledése kapcsán miben látja a politikai színház szerepét?
EB: A színház egy bizonyos társadalmi kontextusban válik politikává. Ha, mondjuk, Magyarországon készülne egy előadás Soros György védelmében, az nyilván politikai reakciókat szülne. Ugyanez Dániában a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor a 70-es években Dél-Amerikában bemutattuk a Godot-ra várvát, betiltották, mert a diktatúra úgy ítélte meg, hogy a forradalomról szól. Chilében börtönben végeztük, amikor Allende emlékére tartottunk egy álarcos performanszot a kormánypalota előtt. Az Odin nem politikai színház, de van politikánk és vannak ideáljaink.
MN: Mik ezek az ideálok?
EB: A legeslegfontosabb az emberi méltóság tiszteletben tartása. A legnagyobb bűn a diszkrimináció, amikor egy másik személyt alsóbbrendűnek tartanak vagy nem fogadnak el a szexuális, a vallási, az etnikai hovatartozása miatt. A skandináv országok sokkal fejlettebbek és tudatosabbak ezen a téren, mint bármelyik más nemzet. A 35 ezer lakosú Holstebro egy kis pont csak a világ térképén, de a lakosai toleranciából példát mutathatnának egész Európának. A politikusok szintúgy. Ötvenöt éve támogatnak minket, egy nemzetközi nomádokból álló társulatot politikai széljárástól függetlenül, legyen bár konzervatív vagy szociáldemokrata vezetés. Fontosnak gondolták elfogadtatni a másságot. Nem azzal őrzik a dán identitásukat, hogy a nemzeti témákhoz ragaszkodnak.
| Névjegy Eugenio Barba 18 évesen Norvégiába emigrált, s ott apja nyomdokait követve tengerészként dolgozott, majd irodalomból és vallástörténetből szerzett diplomát az Oslói Egyetemen. A 60-as évek elején csatlakozott Grotowski 13 Soros Színházához a lengyelországi Opoléban. Indiai, izraeli utazásait követően 1964-ben amatőr színészekkel létrehozta a germán hadistenről, Odinról elnevezett színházi csoportot. |
