Interjú

„A legnagyobb bűn a diszkrimináció”

Eugenio Barba színházi rendező

Színház

A 83 esztendős Eugenio Barba a 20. századi színházművészet egyik legnagyobb hatású alkotója. Négy kontinens tucatnyi országából toborzott, Odin Teatret nevű nemzetközi csapatával járja a világot. Az idei MITEM-en mutatta be először Az ártatlanok trilógiája (The Trilogy of the Innocents) mindhárom darabját.

Magyar Narancs: Az ártatlanok trilógiája a túlélés lehetőségeit vizsgálja az afrikai és balkáni háborúktól a jelenkori civilizáció utáni posztapokaliptikus békéig. Mi inspirálta a darabot?

Eugenio Barba: A médiából napi szinten áradó tragédiák láttán feltettem magamnak a kérdést: mi az én felelősségem mindebben? Ha nem engem terhel a felelősség, akkor ártatlan vagyok. Az önreflexió vezetett el oda, hogy az újsághíreket színpadi formába öntsem. A trilógia első darabja, A fa a délszláv háború etnikai tisztogatásairól szól. Az Arkan néven hírhedtté vált háborús bűnös a Tigrisek szerb félkatonai alakulat élén a II. világháború utáni legnagyobb tömegmészárlásában vett részt Srebrenicában. Egy afrikai hadvezérrel állítottam őt párhuzamba, aki emberáldozatokat mutat be, hogy saját gyerekhadseregét sebezhetetlenné tegye, mielőtt feláldozza a harcban. Miért tették, mi volt az indítékuk? Ki a felelős, az emberi természet, a társadalom? Miben különbözünk a bárányt széttépő tigristől? Az ártatlanság morális értelemben nem érvényes háborús helyzetekben?

MN: A trilógia második darabja, a Nagyvárosok a Hold alatt különleges körülmények között készült, egy német kórház pszichiátriai osztályának pácienseivel. Hogyan lett belőle mégis az Odin repertoár-előadása?

EB: A Nagyvárosok a Hold alatt a bielefeldi kórházzal közös munka. Az Odin még a 70-es években vezette be a kulturális barter gyakorlatát. Nem akartunk ingyen előadásokat tartani szegény közegben, kispénzű embereknek. Először Salentóban és környékén, ahonnan származom, kértük a helybéliek hozzájárulását, hogy kisebb-nagyobb adományokkal, például helyiségek biztosításával segítsék az előadás létrejöttét.
A Nagyvárosok… a száműzetés, a menekülés, a befogadás, a béke és a biztonság keresésével foglalkozik. Költőket hívtunk segítségül hozzá, Brechttől Jens Bjørneboe norvég költőn át a kínai Li Taj-póig, utóbbit az amúgy fasiszta Ezra Pound fordításában. Dániában menekülttáborokban is játszottuk, de azt a tapasztalatot szűrtük le, hogy akik sokat szenvedtek, nem akarják viszontlátni a saját szenvedésüket.

MN: Mit gondol a tengerbe vesző bárkák, a kerítések Európájáról, a Salvini-féle politikusok menekültpolitikájáról?

EB: Hihetetlen vakmerőség kell ahhoz, hogy bárki azt mondja egy menekültnek, kívül tágasabb. Európa 60 millió emigránst eresztett szélnek csak a múlt században. Rideg, racionális számítással nem írható le a menekültkérdés, kizárólag belső morállal. Ugyanakkor magamban érzem a kettősséget, amikor erről beszélek. Megértem, hogy képtelenség százezres embertömegeket befogadni átgondolt, előkészített stratégia, kidolgozott integrációs politika nélkül. Mély fájdalmat érzek a felégetett otthonokat elhagyni kényszerülő, háború sújtotta területekről menekülő emberek iránt. A magam módján én is migráns vagyok, bár önszántamból mentem el. Éle­tem végéig idegen maradok egy másik kultú­rá­ban. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy mit kezdünk az idegenséggel, a mássággal. Az idegenben mindig van valami egzotikus és érdekes. De amint nem egy emberről van szó, hanem tömegekről, fenyegetésként éljük meg. A politika felelősségét abban látom, mit kezd ezzel a fenyegetettségérzéssel, tompítja vagy felkorbácsolja.

MN: Emigráns léte milyen szerepet játszott a multikulturális Odin Teatret megszületésében?

EB: Az oslói színművészeti főiskoláról eltanácsolt fiatalokkal alapítottuk meg a társulatot. Pár év múlva Dániába költöztünk. Nem beszéltük a nyelvet, ez vezetett el a zene, a tánc, a ritmus, a koreográfia dinamizmusával ötvözött kifejezési formáig, a színész testén való kísérletezésen át az antropológiai színházig. Az absztrakt, a metaforák nyelvén való gondolkodásból, a fantázia beindításából születnek a legszabadabb kreatív élmények.

MN: Afrikától Dél-Amerikáig olyan helyekre is elviszi a színházat, ahová máskülönben nem jutna el: iskolákba, börtönökbe, kórházakba, szociális intézményekbe, etnikai közösségekhez. Ez valami társadalmi misszió?

EB: Különös öröm felfedezni, hogy mennyire igénylik olyanok is a színházat, akik korábban nem hallottak róla. A börtön az a közeg, gondoltam sokáig, ahol a legkevésbé tartanak igényt „attrakciókra”. A rabok szemében megjelenő érdeklődés láttán szinte elszégyelltem magam. Nagyjából húsz éve, amikor Kolumbiában jártunk a polgárháború kellős közepén egy Andersen-mesékből összeállított előadással, elérzékenyült emberek jöttek oda hozzánk hálálkodni, hogy új értelmet adtunk az életüknek. Ha őszinték vagyunk, a világ lakossága maximum tíz százalékának tartozik a kulturális igényeihez a színház. Ezért is tartom fontosnak a kilencven százalék megszólítását.

MN: A fasiszta ideológia, a nacionalizmus újjáéledése kapcsán miben látja a politikai színház szerepét?

EB: A színház egy bizonyos társadalmi kontextusban válik politikává. Ha, mondjuk, Magyarországon készülne egy előadás Soros György védelmében, az nyilván politikai reakciókat szülne. Ugyanez Dániában a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor a 70-es években Dél-Amerikában bemutattuk a Godot-ra várvát, betiltották, mert a diktatúra úgy ítélte meg, hogy a forradalomról szól. Chilében börtönben végeztük, amikor Allende emlékére tartottunk egy álarcos performanszot a kormánypalota előtt. Az Odin nem politikai színház, de van politikánk és vannak ideáljaink.

MN: Mik ezek az ideálok?

EB: A legeslegfontosabb az emberi méltóság tiszteletben tartása. A legnagyobb bűn a diszkrimináció, amikor egy másik személyt alsóbbrendűnek tartanak vagy nem fogadnak el a szexuális, a vallási, az etnikai hovatartozása miatt. A skandináv országok sokkal fejlettebbek és tudatosabbak ezen a téren, mint bármelyik más nemzet. A 35 ezer lakosú Holstebro egy kis pont csak a világ térképén, de a lakosai toleranciából példát mutathatnának egész Európának. A politikusok szintúgy. Ötvenöt éve támogatnak minket, egy nemzetközi nomádokból álló társulatot politikai széljárástól függetlenül, legyen bár konzervatív vagy szociáldemokrata vezetés. Fontosnak gondolták elfogadtatni a másságot. Nem azzal őrzik a dán identitásukat, hogy a nemzeti témákhoz ragaszkodnak.

Névjegy

Eugenio Barba 18 évesen Norvégiába emigrált, s ott apja nyomdokait követve tengerészként dolgozott, majd irodalomból és vallástörténetből szerzett diplomát az Oslói Egyetemen. A 60-as évek elején csatlakozott Grotowski 13 Soros Színházához a lengyelországi Opoléban. Indiai, izraeli utazásait követően 1964-ben amatőr színészekkel létrehozta a germán hadistenről, Odinról elnevezett színházi csoportot.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.