A Budapest Táncszínház Léthatár című előadását a nemzet új tánchelyén mutatták be. Földi Béla 1991-ben alapított saját moderntánc-társulatának friss darabját – Zachár Lóránd koreográfus előzetes tájékoztatása szerint – Bulgakov és Chagall munkássága inspirálta. A mű látványvilága a lebegő kerti bútorokkal, a háttérben leomló drapéria mögött feltűnő díszletholddal, a vibráló, életteli színekkel, a metaforikus jelmezekkel valóban megidézi a festő szellemiségét. A patinás együttes jelenlegi táncosainak bázistudása időnként gellert kap ezen az egész álomszerűségen, meg Kovács Benjámin zörejekkel, zajokkal díszített kortárs zenéjén is. Ami viszont problémásabb, az Bulgakov. Vagyis az irodalom és a tánc univerzális üzenetének összecsengése. Az alkotói szabadságról, az elfecsérelt időről, a bűntudatról, az örökkévalóságról absztrakt módon beszélni nehéz. Bulgakov táncban kockázatosabb tehát, de A Mester és Margaritában annyiféle stílus keveredik a romantikától a groteszkig, hogy nehéz nem tetten érni valamelyiket akár ebben az előadásban. A fej nélküli férfi és nő duóban például határozottan felbukkan a levágott fej motívuma.
Ha akarom, szájbarágós az előadás, ha akarom, egyáltalán nem tudom értelmezni a látottakat. Lehet, hogy a cím is erre utal, hogy érteni vagy nem érteni, ez itt a kérdés. Lóg az egész a levegőben. A néző a határán van annak, hogy unja, de mégsem teszi, mert csak várja azt a fránya mágiát, ami a jelenvalóból végre elrepíti valahová.
Nemzeti Táncszínház, március 27.
