Magyar Narancs: A Vaskakas Bábszínház tagja vagy, mely társulat alapvetően gyerekeknek készít előadásokat.
Bora Levente: Az Akvárium teljesen a saját, független előadásom, de a kezdeti lökést a Vaskakastól kaptam. A színház akkori vezetőségétől kaptuk feladatként, hogy mi, színészek csináljunk egy-egy önálló darabot. Nekem az Orlandót osztották. Bár a lehetőséggel mindenképpen élni szerettem volna, az Orlandót túl nagy falatnak tartottam, rémületes falként állt előttem a sok kitűnő megformálója, és nem tudtam a regény egészét megragadni egy egyszemélyes előadásban. Viszont nagy hatással volt rám a mű ikonikus pillanata, amikor Orlando lefekszik mint férfi és felkel mint nő. Ez nem hagyott nyugodni. Ezért úgy döntöttem, hogy ezt a cselekménypontot teszem meg az Akvárium fókuszának.
MN: Miért pont egy transzvesztitát választottál hősödnek?
BL: Mindig nagyon foglalkoztatott, hogy mennyire kemény feladat olyan testben létezni, amellyel nem tudsz azonosulni. Egyre inkább belemerültem a témába, nagy hatással volt rám a 2016-ban meghalt Marlon Xtravaganza Transziregénye, illetve az ismerőseim történetei is. Közvetlen közelről is láthattam, hogy egy gyötrődő férfiból hogyan lesz önazonos, kiegyensúlyozott nő, aki a nemváltással kioldotta ezt a görcsöt az életéből. Lenyűgöznek a transzvesztiták, szeretem a show-műsoraikat, nem véletlen, hogy a darab is rájátszik erre. Fontos eltanulni az elementáris öniróniájukat, azt, ahogy minden mozdulatuk az önvállalásról tanúskodik. De idáig el kell jutni. Sokszor láttam, hogy az egész úgy kezdődik, hogy valaki beöltözik. Aztán páran ettől ébrednek rá, hogy az csak az első lépés, amikor kifested a szád. Van, hogy ezáltal jön a felismerés: azt szeretném, hogy én ez legyek.
MN: Az Akvárium nem megy el eddig, csak addig kísérjük a hőst, amíg megszületik benne a változtatás vágya. „Mert nem érünk rá” – mondja.
BL: A woolfi cselekménymotívum mellett ez a kulcsmondat számomra, ami a darabot életre hívta. Néhány éve ugyanis rosszul lettem. A vizsgálat után az orvos először latinul közölte velem a diagnózist. Elkezdtem nevetni, olyan bizarrul hangzott a maga dallamosságával a nyaki mélyvénás trombózis. Az orvos nagyon komolyan nézett rám: „Ne nevessen, Levente, maga bármelyik pillanatban meghalhat.” Bő két hónapig voltam a kórházban utána, lebegésben. Sok minden átértékelődött bennem, világossá vált, mennyi időt pazaroltam el például irigységre, halogatásra. Megszülettek bennem az elhatározások, kimondódtak olyan mondatok, amelyek a mai napig meghatároznak. És ezt ki tudtam aztán terjeszteni mindenre, a munkára és a magánéletemre is. Onnantól képtelen vagyok magamnak hazugságokat kreálni.
MN: Bár meleg tematikájú a darab, mégsem éreztem programszerűnek.
BL: Alapvetően az akváriumlétről szerettünk volna beszélni, érzelgősség, panaszkodás és térítési szándék nélkül. Azt akartuk bemutatni, hogyan kreálunk magunknak börtönöket félelemből, megfelelési vágyból és gyávaságból. Azt megmutatni, hogy a szenvedésünk sokszor a saját döntéseink sorozata miatt van. Rajtunk áll, hogy felmondunk-e, kilépünk-e egy tűrhetetlen helyzetből, vagy vállaljuk önmagunkat. Mindenki dédelgethet magában olyan vágyakat, amiket a külvilág reakciójától tartva nem mert felszínre hozni és vállalni.
MN: Nekem túl hirtelen jön a darabban az, hogy a hős képes váltani.
BL: Mert nem a semmiből jön az utolsó lépés: legtöbbször észrevétlenül rakódnak egymásra a dolgok. Mint a lufi: ha túl sokáig fújod, egyszer csak szétdurran. Sokszor a döntés hirtelen elhatározásból fakad: ezek olyan megvilágosító pillanatok, amikor tudatosul bennünk, hogy cselekedni kell.
MN: A lufi valóban sokrétű szimbólum.
BL: Funkcionális tárgyat kerestem. Már maga a múlékonysága is tetszett, a finom latexréteg, ami mutatja, milyen törékenyek. Éppen attól válik sérülékennyé, hogy élettel telik meg, levegő kerül bele – akárcsak az emberi testbe. Van egy saját élete, jelen van, mozog. És egyetlen fonál tart itt minket is, akár csak azokat. Ráadásul, bár elsőre talán nem nyilvánvaló, de antropomorf báb – tud nézni, ott a szeme, ahol én akarom. Képes hangot adni, nyekereg. Végtelenül jó partner.
MN: A legtöbbek fejében az él, hogy a bábszínház gyerekeknek való.
BL: A bábszínház végeláthatatlan lehetőségeket nyit meg. Engem beszippantott a tárgyanimáció világa, és nagyon szeretem élővé tenni az élettelent. Hatalmasra tágul a játéktér ezáltal. Szeretem megmozgatni a nyelvet is általuk, sokszor direkt a többletjelentésekre, az átvitt értelmekre építve. A Janka ágyában, amelynek írója és rendezője lehettem, például megelevenednek az ágyneműk, a telesírt párna, a takaró, ami átölel. A szintén általam rendezett Kötmesében az elveszett fonalak, az összegubancolódás kap szerepet. Sok arca lehet egy-egy tárgynak, rá kell találni, meg kell látni, elő kell hívni. Amikor bábbal dolgozom, eljön az a pillanat, hogy definiálnom kell magamban, hol végződök én és hol kezdődik a báb. Ekkor válik belsővé, hogy a báb maga egy tőled függetlenül létező tárgy, ami miattad mégis él. Innentől kétféle módon lehet dolgozni vele. Az egyik esetben a figura kerül előtérbe, és a bábszínész eltűnik, elérve, hogy a néző csak és kizárólag a bábra fókuszáljon. A másikban mindkettőtökön ott a hangsúly: azaz megteremted a figurát, miközben ott vagy mellette, és reagálsz rá. A rendezői szándéknál dől el, hogy a színész csak közvetítő lesz-e. Az Akváriumban én elsődlegesen Lóránd voltam, aki lufik és egyéb eszközök segítségével jeleníti meg életének sarkalatos eseményeit.
MN: Lóránd elfogadó családban él, az édesanyja csodásan kezeli a helyzetet, nagy szeretettel. Úgy tudom, Nagy Orsolya dramaturg a te jegyzeteidből dolgozott, sok személyes élményt tettetek a darabba.
BL: Engem a kezdetektől mindig támogató légkör vett körül. A legelső szerepem például még az általános iskolában Hófehérke mostohája volt, én magam is rendeztem, kizárólag a magunk szórakoztatására. Ám a némettanáromnak annyira megtetszett, hogy kicsit átrendezve benevezte az idegen nyelvű színjátszó-találkozóra, amit meg is nyertünk. A díjkiosztón színpadra kérték a mostohát játszó kislányt a különdíjért. Kiálltam. Te veszed át helyette? – kérdezték. Majd mikor bevallottam, hogy én lennék a mostoha, kitört a tapsvihar. Aztán a coming outom is ilyen könnyedén zajlott. Anyámmal beszélgettünk egy szép estén. Ott munkált bennem, ha most nem mondom el neki, akkor soha. Anyu, én meleg vagyok. Mire nagyon kedvesen felelt, mint aki egy jól ismert igazságot hallott: „Igen, te meleg vagy.” És leszögezte, hogy szeret, mindenképpen, mindenhogyan. Az anyám a végletekig lenyűgöző ember. Megmaradt még, hogy azon az estén azt is mondta, hogy ő, ha létezik következő élet, delfin szeretne lenni. Nagyon sokat adott nekem mindez. De talán nem reménytelen azoknak sem, akit nem ölel így körbe az elfogadás.
MN: Egy olyan országban, ahol még ma is szó szerint a falra mászik egy politikus, hogy letépje a szivárványos zászlót?
BL: Borzalmas, hogy ennyire nyíltan lehet embereknek, sőt, komplett embercsoportoknak azt sugalmazni, hogy ők nem jók. De hiszem, hogy kicsiben igenis meg lehet változtatni a világot. Azt hirdetem, hogy kérdezni kell. Próbálok mindig az adott helyzetben tenni az elfogadásért, például ezzel a darabbal is. Megmutatni a dilemmákat, a szenvedést. Nyitottan állok a gyűlölködőkhöz, hiszen az nem bűn, hogy valamit nem értenek, én sem értek sok mindent az ő életükből. A gyűlölködés sokszor nem is a nem értésből, hanem a nem ismerésből fakad. És az a tapasztalatom, hogy igenis lehet közelíteni, lehet beszélgetni. Sokszor elsőre félelmetesnek tűnő alakokkal is eljutottunk odáig, hogy búcsúzáskor ők maguk mondták ki, hogy tényleg, mit érdekli őket, ha egy pasi, teszem azt, magas sarkúban tipeg. A múltkor is egy szórakozóhelyen fenyegetően léptek hozzám, aztán a végén az egyikükkel még táncoltam is.
