Korábbi két darabjával (Csoportkép oroszlán nélkül, A Jeditanács összeül) a szerző már bebizonyította, hogy fiatal kora ellenére kitüntetett helye van a független színházi szférában, ám kétségkívül ez az eddigi legszemélyesebb darabja.
Az előadás elején kiáll a nézők elé, és elmeséli a mű születésének körülményeit, betegsége rövid történetét. 18 éves korától 10 éven keresztül élt fájdalomban, kiszolgáltatva saját testének, a görcsnek, mely a sikeres csípőprotézis műtétnek hála enyhült...
Töredezett dramaturgia, allegóriák áradata, önirónia, a néző türelmét próbára tevő játékidő.
Ahogy az első bemutatónál is, itt is többen kimentek az előadás alatt, ami a magyar közönség részéről elég szokatlan gesztus, s jelen esetben leginkább azt mutatja, hogy nem való mindenkinek az ok-okozatiságot nélkülöző, abszurd színház.
Nehezen választhatók szét a szerepek; a zavart elméjű főorvos, és az egyetlen vigaszt nyújtó gyógytornász lány az állandó résztvevői a fizikai rehabilitációs klinika életének. Kevés a szereplők közti dialógus, inkább a nézőkhöz beszélnek, a nézők felé. Maga a szerző is jelen van a színpadon, néha közbeszól, belerendez, kizökkent a drámából, emlékeztet a színház életszerűségére, az élet színházszerűségére.
Az előadás szövegéből hamar feltűnik, hogy a szerző szívéhez a lírai műfajok is közel állnak. (Hovatovább verseskötete is jelent már meg: a Fanyar nappalok a tokhal-tapétás szobában.)
Kérdés, hogy a nézőnek is ugyanakkora élvezetet okoz-e a szokatlan, szürreális szóképek, szókapcsolatok felsorolása, mint az alkotónak. S persze az is, hogy minden esetben jelentenek-e valamit, kutatnunk kell-e a megfejtést. A nyelvi zsonglőrködéstől elkápráztatva fellelhető-e az a bizonyos „legeslegmélyebb mélység"?
A színpad majdnem üres, a minimalista díszlet csak fokozza az üresség érzetet. Egy asztal, egy matrac – mely időnként csónakként is funkcionál –, billegő, fehér műanyag székek. A színpad hátsó részében szoborként áll az egyik szereplő, aki szinte egyáltalán nem mozdul meg, és nem is nagyon beszél. A látvány másik meg nem magyarázott eleme a látszólag véletlenszerűen kiválasztott, a színpad szélén egymás mellé helyezett tárgyak sora, néha átlépkednek rajta a színészek, de egyéb rendeltetése nincs. Nagyobb hangsúly van a jelmezeken, amelyek együtt meglehetősen eklektikus hatást keltenek. Van itt minden: neonszínek, zebracsíkok, túlméretezett napszemüvegek, öltönyök, és persze az elmaradhatatlan pizsamanadrág.
Nehéz feladat Fekete Ádám darabját elemezni, mert megteszi azt ő maga azon a 110 percen belül. Nem is egyszer. Az utolsó jelenetben két, eddig keveset „használt" szereplő a rendezőről diskurál, megbeszélik, hogy micsoda kegyetlenségeket követett el ellenük, majd egy laptopról elkezdik közösen nézni az első előadást (Csoportkép oroszlán nélkül). Valódi nevüket használják, iróniába bújtatva, de feltehetőleg valódi problémákról beszélnek, a szemünk előtt összemosódnak a határok.
Nem könnyen emészthető élmény: ha megpróbálunk történetet kibogarászni, leírni a figurákat, valószínűleg nem járunk sikerrel. Muszáj feladnunk a konvencionális befogadói hozzáállásunkat.
Miről szól akkor mégis a Haloktatás, márványprotézissel?
Első sorban halak oktatásáról, mégpedig márványprotézissel és a vizigót kosárlabdacsapat tolmácsolásában, akik önmaguk tükörképei, identitáskereső-gépek, munkanélküli szeráfok. Aztán szól még fájdalomról, szorongásról, a testbe zárt elme magányáról, kilátástalanságáról. A spicc és a pipa között eltelt időről.
Lapunk ma megjelent nyomtatott kiadásának Snoblesse Oblige rovatában érdekes interjút olvashatnak a darab szerzőjével, Fekete Ádámmal (vannak még tervei). Címlapképünkön is ő látható. Fotó: Nagy Gergő
