Színház

A párt hangján

Heiner Müller: Mauser

  • Tompa Andrea
  • 2018. január 7.

Színház

A Nagy Októberi századik évfordulója úgy folyt le hazánkban, mintha soha semmi közünk nem lett volna hozzá, megtörténte nem is járt volna következményekkel a világ e térfelén. A hivatalos emlékezetgyártás nálunk ma csak a hősi eseményekre terjed ki, az önvizsgálat, a problematizálás, a saját nehéz múlt megértése nem feladat. Tavaly ’56-hoz masszív emlékezetgyártás tartozott és sok tucat előadás született, melyek legtöbbje mártíriumot látott a múltban, hősi példaképek forrását, hősök és gonosz ellenségek birkózását. Ezek a fekete-fehér, leegyszerűsítő szerepleosztások sosem segítenek sem a múltfeldolgozásban, sem a megértésben.

Pedig az orosz forradalom volt az első, amelynek emlékezetét a kultúra kezdte el alakítani, és éppen színházi eszközökkel. Ha ma képi ábrázolásokat keresnénk az orosz forradalomról, valószínűleg nem a történelmi esemény dokumentumaiba, hanem egy színházi előadás fotóiba botlanánk: a Téli Palota bevétele című gigantikus tömegszínházi esemény 1920-ban, a forradalom 3. évfordulójára készült, újrajátszás (reenactment) formájában sokezer résztvevővel mutatva be a hősi eseményeket. Ez az előadás nem csak narratívát alapozott meg, de az agitprop színházi hagyományát is.

Az orosz forradalom századik évfordulója tehát majdnem színházi nyom nélkül múlt el. Amíg be nem mutatták Heiner Müller Mauser című darabját az OSA-ban, a Nyílt Társadalom Archívumban. Heiner Müller igen keveset játszott szerző a magyar színházban; ezt a művét 1970-ben írta az NDK-ban, be is tiltották nyomban. Inkább az a meglepő, hogy megíródott és az a minimum, hogy akkor betiltották. A Vityebszk városában, a forradalom sodrásában játszódó dráma egy örök, bárhol, bármikor végbemenő forradalomról szól. Ebben a forradalomban, ahogy Müller egész dramaturgiájában megszűntek az az ok-okozati összefüggések. A forradalom immár egy kimerevített pillanat az időben, alig van kiterjedése és nincs benne más történés, mint az öldöklés és ennek mentális elfogadása, kényszere: az ember, mint olyan megszűnt, csak ellenség van. És megszűnt a lelkiismeret is, amely legfeljebb rés a tudaton. Egy hiba.

„Halált a forradalom ellenségeire”, hangzik fel. Remek döntés, hogy első találkozásunk „a hóhérral” Csákányi Eszter képében történik: keményen lágy, fáradtan parancsot teljesítő férfi-nő alak, akinek munkája olyan, mint bármilyen más, amit a „párt hangján” hajtanak végre. Minden párt, mindenkori párt, bármilyen párt, gondoljon ki-ki tudása és ízlése szerint valamire.

Az OSA egy évfordulós kiállításhoz kapcsolta a darab színrevitelét és egyben ősbemutatóját, ma úgy mondjuk: kurátori döntés a Müller-bemutató (Rácz Katalin a kiváló fordító). Különleges, inspiráló tér ez, egyszerre múzeumi kiállítótér és archívum, művészet és tudomány találkozása; magam is sokat kutattam a Szabad Európa rádió itt őrzött dokumentációi­ban. Rajk László tervezte a teret, a falakon több időrétegű feliratok, részben az előadáshoz tartoznak, részben a kiállításhoz.

„A füvet még / Ki kell tépnünk, hogy zöld maradjon”, hangzik fel az előadás egyik sokat ismételt kulcsmondata, ami minden rombolást legitimál. Néder Panni rendező a játékot négy kiváló szólistára és egy fehér műanyag maszkos kórusra osztotta. A kórus mozgatása, színészi tudása kissé hevenyészett, hol jól irányítják a nagy létszámú közönséget, hol kevésbé gondosan – pedig igazán szerettem volna, ha a „fejlődjünk fel oszlopokba” valóban meg is történik velünk.

Remek erőforrása az előadásnak Kaszás Gergő, aki jól tudja tartani a kapcsolatot a közönséggel, van karizmája, mint egy igazi Leninnek, és aztán létre is jön egy emballage, vagyis klasszikus performatív becsomagolás, fekete műanyagba, amiből Lenin-múmia lesz. Három ártatlan paraszt fölött mond ítéletet, a közönség véletlenül kiválasztott nézői, mellesleg mind fiatalok és készségesen együttműködnek; majd szabadon bocsátja őket. Együttműködés nélkül nem menne ez az előadás, és már az elején kis piros matricákat osztanak a közönségnek, hogy szokjuk.

A falakon a mindenkori, a mostani, az 1917-es, a 2010-es (fülke-) forradalom brüsszelezős, Soros-plakátozó retorika elemei keverednek, mind dekonstruáltan, de felismerhetően: „VLG PRLTRJ GYSLJTK”, vagy „Működnek”, „Nem hagyjuk”, „Üzenjük”. Sehol egy alany. Nem ember, ellenség, rémlik fel ismét a sokat ismételt mondat.

Az előadás csúcspontja számomra a vándorlás az OSA alagsorának szűk, kevés fénnyel megvilágított folyosóin. A forradalom jelenidejű (színházilag történő) és az archívum múlt-idejű (a hidegháborús múlt emlékezetét őrző) terébe kerültünk; jófajta ambivalencia ez, gondolatébresztés a mindenkori forradalom jelenéről és már növekvő, „gyülekező” múltjáról. Ezek a súlyos múltat tartalmazó dossziék jártak a kezemben; közöttük bolyongani hatásos. A feljáratot azonban már hullák szegélyezik; minden ember ellenséggé válhat, és amikor kijutunk, a tenyerünket vörösre festik.

Jobb, ha megszokjuk a gondolatot: mi is részt veszünk abban, ami történik, és nem tisztalelkű kívülállók vagyunk; nem árt rombolni remek önképünket. „A te gyengeséged a mi gyengeségünk / Lelkiismereted rés a tudatodon”: a párt hangja mondja, a mindenkorié, talán a legemlékezetesebb mondat ebben a hideg, hol lendületes és erőteljes, érzelmileg távol tartó előadásban. Nem akar kétségbeejteni, csak felmutat mondatokat, ezt például nehéz lesz levakarni.

OSA, november 24.

Neked ajánljuk