"Két ember ismeri a legjobban a darabot, amiből a színház aktuális előadása készül: a rendező és az ügyelő. És ha az utóbbi nem ismeri jobban az előzőnél a drámát, akkor nem jó ügyelő" - nagyjából ilyen magasan érdemes keresni a lécet, ha arról van szó, mennyire fontos és felelősségteljes a színházi ügyelők munkája. Kadelka László fogalmaz így, aki jelenleg a békéscsabai Jókai Színház ügyelője, és aki 1960-ban még a régi Nemzeti Színházban kezdte a pályát, pár évvel később utoljára engedve le a függönyt a Blaha Lujza téren.
| ||
És valóban: ha a közhiedelem szerint az olvasópróbától a bemutatóig a rendező is a főnök, a stafétát a premier napján átveszi az ügyelő. ' az, aki mindent tud a darabról, és akinek munkaköri kötelessége a próbák és előadások zavartalan lebonyolítása. Feladata nem csak az, amit mindenki hallott, aki előadás vagy próba alatt betévedt már egy színház kulisszái mögé vagy egy színészbüfébe, tudniillik hogy a színházi hívóberendezésen színpadra rendelje a színészeket, vagy bemondja a kezdés előtti három figyelmeztetést. Nem is csak az, hogy egyfajta karmesterként összefogja a színház minden esti hangversenyében közreműködő "hangszerek" (színészek, kellékesek, öltöztetők, színpadmester, fodrász és a többiek) munkáját. Hanem tényleg minden, amire csak szükség lehet az említett "zavartalan lebonyolítás" érdekében. A fantáziát ez ügyben nyugodtan szabadon lehet engedni.
A technika ördöge
Az első magyar ügyelők lelkileg meglehetősen terhelt személyiségek voltak: mivel nálunk sosem tanították ezt a szakmát - amelyet szerencsésebb országokban "stage management" címen egyetemen oktatnak. A színházak eleinte olyan, lesérült táncosokat, tehetségtelen színészeket vagy hangjukat vesztett énekeseket alkalmaztak, akiket nem volt szívük kirúgni. Munkakörük technikai része pedig az elektronika pár évtizeddel ezelőtti térnyeréséig olyasmiket is lefedett, mint 2°1 méteres alumíniumlemezek rázása (mennydörgés-imitálás), lencsével töltött mókuskerék tekerése (eső), preparált vízimalomkerék forgatása (szél), a reflektorok előtti színes fóliák kreatív használatával történő színkeverés vagy a színpadi zene irányítása. Az első magnetofon 60-as évekbeli megjelenéséig ugyanis a prózai színházak kísérőzenéjét a színfalak mögött ülő zenekar biztosította, amelynek "ki- és bekapcsolásáért", valamint hangereje szabályozásáért az ügyelő felelt, mégpedig egy lámpa közepén elhelyezett plusz és mínusz jel meg egy V betű ("vigyázz!") kapcsolgatásával. "Amikor mindezek helyét átvette az elektromosság, a színházak hamar rájöttek: fontos, hogy minden vezérelhető legyen kézzel is, hiszen az előadás soha nem szakadhat félbe, márpedig ha egy díszletfal félúton megáll a levegőben, mert meghibásodott a gép, azzal kézi vezérlés nélkül nem lehet mit kezdeni" - magyarázza Kadelka.
Ha bármi történik, az ügyelő feladata a hibát kijavítani vagy a helyzetet megoldani, mégpedig úgy, hogy a néző az egészből semmit se érzékeljen. Például az Örkény Színház A vihar című előadásában egyszer hirtelen megállt a forgószínpad - mesélte Neudold Júlia, az Örkény színházpedagógusa a Színházak Éjszakáján vezetett kulisszajáráson -, úgyhogy miközben az ügyelő folyamatosan hívta színpadra a színészeket, riasztotta a szerelőket, a darab tökéletes ismeretében fejben még át is rendezte azokat a jeleneteket, amelyekhez forgásra lett volna szükség, instrukcióit prezentálta a szavai nyomán instant próbába fogó színészeknek, és mire az előadás végére újra beindult a gép, a nézőknek fel sem tűnt, hogy gyakorlatilag létrejött egy új előadás. "Az ember naponta használ kapukat, ablakokat, mégis a színpadon ezek valahogy sosem ugyanúgy működnek: az ember becsap egy ajtót, és leszakad a kilincs, neked pedig meg kell oldanod, hogy hogyan jusson be a színész a színpadra, vagy hogyan táncoljon a szilánkokra tört kávéskészleten" - sorolja a lehetőségeket Sós Eszter, az Örkény Színház (másik) ügyelője.
Az ilyen problémamegoldáshoz persze hihetetlen helyismeretre és nagy felkészültségre van szükség. Amikor a 60-as években Aczél György parancsára már akkor meg kellett nyitni a Nemzeti társulatának a Thália Színházat, amikor az technikailag még igen silány állapotban találtatott, megszokott dolog volt, hogy néha elment az áram - meséli Kadelka László. Ilyenkor azonban a vészvilágítás fényében is tovább lehetett játszani; azért a világosítók által gyakran látogatott, úgynevezett tirisztoros helyiség lejáratánál mindig kéznél volt egy hatalmas, csehszlovák zseblámpa. Így aztán azon a napon, amikor a vészvilágítás is lekapcsolt Törőcsik Mari háromoldalas nagymonológjának első mondata közben, Kadelka megragadva és remegő kézzel fejgépként használva a lámpát meg tudta világítani a színésznőt. A monológ végén újra felkapcsoltak a fények, mintha direkt így lett volna kitalálva.
"Kell, hogy az ügyelőnek színházi agya legyen, és ne legyen bezárva abba a világba, ami a legszűkebben értelmezett ügyelői feladatkörhöz tartozik, hanem rálásson az egészre, és ne csak egyes munkákat akarjon elvégezni" - véli Sós Eszter. Nem csak azért, mert az ügyelő nemegyszer a legkülönbözőbb színpadi szerepek egyikében találhatja magát, például ha kell egy néma, páncél mögé rejtett szereplő, hogy kinyomják a szemét, vagy ha éppenséggel Hámori Gabinak szinkronhangra van szüksége, amikor egy erejét meghaladóan fülrepesztőt kell böfögnie egy jó korsó sör után. De azért is, mert a technikai jellegű hibajavítás legfeljebb csak a jéghegy csúcsa.
Kedves nővér vagy őrmester
Kadelka László sem tréfált azzal, hogy jobban kell ismerniük a szöveget a rendezőnél. Mivel az ügyelő már a legelső olvasópróbától részt vesz a próbafolyamatban, és megfigyeli az összes olyan lehetőséget is, amit a rendező később elvet, a premierre alternatívák sokasága lesz a fejében. "A folyamat bármelyik pontján elhangozhat valami, ami később fontossá válhat" - fogalmaz Sós Eszter. Aztán ha az egyik szereplő a kulisszák mögött elájul, mint a frissen a Nemzetibe igazolt Gelley Kornél 1962-ben - meséli Kadelka -, a rendező távollétében még időben szét lehet osztani a színész karakterének mondatait más szereplők között úgy, hogy minden, a darabot továbbvivő információ elhangozzon.
Na, nem mintha a világ minden ügyelője tévedhetetlen lenne - Kadelka ezzel élete második munkanapján szembesült először a Nemzetiben. Amikor a III. Richárdba meghívott két vívó közül az egyik nem jelent meg az előadáson, a főügyelőnek eszébe jutott, hogy Kadelka ifiválogatott vívó volt, úgyhogy gyorsan ráadott egy jelmezt, és betolta a színpadra, csakhogy rossz ponton - és így ott találta magát a főszereplő Major Tamással szemben. "Elkezdett vívni velem. Hát, én vívásban egy kicsit jobb voltam - mosolyog Kadelka. - A hátam mögött a többiek piszszegtek, de én azt hittem, szurkolnak. Végül levették rólam a fényt, és egy kampós végű bottal szó szerint kihúztak a színpadról. Enélkül még mindig ott vívnék Majorral." Az esetnek az ügyelői tévedés dacára jó vége lett, ha nem is a Majoréktól tíz méterre egyedül ácsorgó, valódi vívópartner számára: Kadelka egy jó félhavi fizetésnek megfelelő prémiumot és ismertséget nyert magánakciójával.
Az ügyelőt a színház íratlan szabályai szerint előadás alatt kizárólag a rendező utasíthatja, rajta kívül még az igazgató sem. Ahhoz viszont, hogy érvényesíteni tudja voltaképpeni teljhatalmát, másra is szüksége van a technikai felkészültségen és a tudáson kívül. "Az ügyelőnek olyan tekintélyt kell kivívnia magának, hogy minden egyes utasítását betartsa kivétel nélkül mindenki a színház falain belül - szögezi le Kadelka. - Ehhez fontos a bizalmaskodásba soha át nem csapó jó kapcsolat mindenkivel, ugyanakkor a teljes függetlenség megőrzése is. Az ügyelő az igazgatótól a portásig mindenkinek a lelki szemetesládája, ezért néha egy kedves nővér és egy őrmester keveréke kell, hogy legyen. Az előadás zavartalan lebonyolítása azt is jelenti, hogy mindenki, akinek dolga van az előadásban, az adott este a saját lehetőségeihez mérten a legjobb formáját tudja nyújtani. Ezért szabály, hogy színésszel előadás előtt rossz hírt nem közlünk. Lehet, hogy az egyik este valakinek meg kell simogatni a fejét, másnap pedig valami durvát mondani neki. Az ügyelőnek a háromelemis díszítőtől a Kossuth-díjas színészig mindenkivel meg kell tudnia értetni magát, mert hiába dolgozik jól a színész, ha a díszítő aztán rosszkor engedi le a függönyt."
Cserébe a jó ügyelőnek mindenki tisztelettel adózik; ezt Tenki Réka, a Nemzeti Színház színésznője is megerősíti. "A nagybátyám Debrecenben volt ügyelő, és tudom, hogy nagyszerű volt, mert bárhol fordulok meg az országban, mindig akad, aki rákérdez, nem a Tenki Feri lánya vagyok-e. Ha elmondom, hogy a nagybátyám, csak arról hallok, milyen jó szakember volt, hogy a próbákon mindig számított a véleménye, és hogy szinte féltek tőle, de mindenki tudta, mi a rend" - meséli. "A mesterem, Zsolt István főügyelő olyan atmoszférát teremtett a Nemzetiben, hogy a zseniális és rigorózus Básti Lajos vigyázzban állt a húszéves Kadelka László előtt. Persze nem a fiatalember, hanem az ügyelő előtt" - teszi hozzá Kadelka.
Az ügyelőnek ráadásul mindig higgadtnak kell maradnia. "Minél nagyobb a baj, a jó ügyelő annál nyugodtabb. Ha én felemelném a hangom a hangosbeszélőben, mindenki azonnal tudná, hogy valami nem stimmel" - így Kadelka. Ám ha az ember az eddigiek alapján nem is gondolná, azért az ő életük is lehet néha unalmas, például ha az egy díszletben játszódó előadásban minden színész az elejétől a végéig a színpadon van, és a huszadik előadásra már minden magától értetődik - vallja be Sós Eszter. És bár ez a kőszínháziak elmesélése alapján szinte lehetetlennek tűnik, a struktúrán kívüli társulatok ahogyan súgót vagy kellékest, úgy - főként pénzhiány miatt - ügyelőt sem alkalmaznak: a színész felelőssége, hogy időben színpadra lépjen, vagy hogy megoldja a problémás helyzeteket a deszkákon, a színpadon kívüli feladatokat pedig megkapja a rendezőasszisztens, az ügyvezető vagy akár a dramaturg - magyarázza Róbert Júlia, a Szputnyik Hajózási Társaság dramaturgja.
A világot jelentő függöny
Az ügyelő minden feladata közül a legelső és legfontosabb mindazonáltal, hogy megakadályozza az előadás félbeszakadását: függönyt dobni a legnagyobb szégyent jelenti, hacsak nincs szó halálesetről. Kadelka László ez ügyben akkor merészkedett a legtovább, amikor 1986-ban, Aczél György több évtizedes, ellentmondást nem tűrő akaratának megpuhulásakor a Nemzeti műsorára tűzte az addig tiltott A velencei kalmárt. A próbafolyamat közben minden irányból tiltakoztak, a főszereplő Gábor Miklóst kutyasétáltatás közben inzultálták, a teljes diplomáciai részvétellel zajló premieren pedig a rendőrfőnök kereste Kadelkát, mondván: egy bejelentés szerint bomba van a nézőtéren.
Az ügyelő addig húzta-halasztotta az ügyet, míg végül az előadás leállítása nélkül, a szünet előtt és a szünetben tudott lezajlani a persze eredménytelen kutatás. Kadelkát másnap hajnalban egy modortalan, de elegáns úr elé állították a Belügyminisztériumban, ám a napot már a kulturális miniszterhelyettes irodájában fejezte be, átvéve a roppant jelentős összegű prémiumot a politikai botrány elkerüléséért.
Megesett ugyanakkor az is a Nemzeti egy hányatott periódusában, hogy Kadelka a saját szakállára elcsent egy főbiztosítékot, majd technikai okokra hivatkozva lefújta az előadást. A nézőtéren ugyanis mindössze tizenketten ültek egy olyan előadás kezdete előtt, amelynek csak az első jelenetében negyvenegyen léptek volna színpadra - köztük négy Kossuth-díjas.
"Biztosan más is meg tudná csinálni ugyanazt az előadást, amit én is - töpreng Sós Eszer. - Mégis, vagyok annyira naiv vagy nagyképű, hogy azt gondolom, ügyelőként ténylegesen része, tevékeny hozzájárulója lehetek egy-egy előadásnak. Hogy én is hozzáteszek valamit egy jó előadáshoz."
