Magyar Narancs: Lassan úgy tűnik, hogy egyenesen a hazai színházművészet megreformálására vállalkozol fizikai színház címszó alatt. Tizenöt éve, önálló koreográfusi pályád kezdetén már tudatosan törekedtél erre?
Horváth Csaba: Nem akartam megváltoztatni a kortárs színházat. Voltak sejtéseim magamról, és elsősorban vágyaim, hogy mit szeretnék másképp csinálni, mint ami megszokott volt akkoriban a kortárs táncban. Eleinte ódzkodtam a szövegtől, mert azt gondoltam, a táncban az a szép, hogy alkalmas a verbálisan nem megfogalmazható elmesélésére. Ezt a mai napig így látom, de furcsa módon igényem lett rá, hogy beemeljem a szöveget, és mindehhez nagyszerű fiatal színészeket találtam, akik inspiráltak is erre. Krisztik Csabáék évfolyama (a 2006-ban végzett Jordán Tamás-Lukáts Andor-osztály - A. S.) olyan társaság volt, akikkel már a Színművészetin is találkoztam, aztán később Debrecenben dolgoztam velük, majd belőlük lett a Forte Társulat. Olyan inspirációt kaptam tőlük, amit előtte a táncosoknál nem éreztem.
MN: Pedig Debrecenbe még táncmunkára mentél.
HCS: Akkor már párhuzamosan dolgoztam ezzel a csapattal. Miután akkor friss volt még a Közép-Európa Táncszínháztól (KET) való elválásom, azt gondoltam, hogy egy laza formációm lesz, mert nem akarok állandó emberekkel dolgozni, inkább majd produkciókra hívom meg az előadókat. De a hosszú távú terv azért az volt, hogy újra önálló társulatom legyen, mert a KET-ben felépítettem egy elég jó csapatot, és amikor találkoztam ezekkel a fiatal színészekkel, úgy éreztem, van még erre lehetőségem. Amikor eljöttem a Csokonai Színháztól, négyen - Földeáki Nóra, Andrássy Máté, Krisztik Csaba, Kádas József - úgy döntöttek, velem tartanak. Azóta is ők a Forte Társulat magja, Blaskó Borival kiegészülve.
MN: Miért jó az állandó társulat?
HCS: A közös építkezés az előnye. Persze én vagyok az előadások rendezője, de ők már nagyon jól bánnak azzal a nyelvvel, amit forszírozok, nem kell annyi kompromisszumot kötni. Ráadásul az előadásaink olyan nagy fizikai teljesítményt igényelnek, amit nem lehet megcsinálni vadidegen színészekkel egy hathetes próbaidőszak után. Ehhez kell az évről évre fejlődő kondíció és rutin.
MN: Nemcsak az előadásaid megítélése volt vegyes, de sok vita folyt a fizikai színház műfajáról is. Mik a fizikai színház ismérvei a te felfogásod szerint?
HCS: Minél többet dolgozom, annál kevésbé tudom definiálni. Régebben volt bennem kényszer, hogy táncolni kell a darab minden pontján. Most kezdem el megtalálni a színészet és a táncos tudás, illetve a gesztusok és a szavak közötti egyensúlyt. Egyetlen kitétel talán, hogy a fizikai jelenlét legalább olyan erőteljes legyen, mint a verbális kifejezésmód, de ez is balansz kérdése. Eleinte én magam is leraktam olyan szabályokat, hogy például nem szabad illusztrálni a szöveget a mozgással. Mert miért kellene aláhúzni valamit pirossal is, ha már alá van húzva kékkel? Közben meg az illusztráció is nagyon érdekes játék. Mindegyik színész másképp valósítja meg, ha készítek neki egy mozgássort, amely aláfesti a szövegét. Különbözőképpen lesz érdekes, absztrakt vagy művészi. Sokat kísérleteztem, és hát nem mindig sikerült.
MN: A Toldi és a A nagy füzet viszont egyaránt komoly siker. Lett most ettől beérkezettségérzésed? Van benned valami összegzésre való hajlandóság?
HCS: Összegzésnek nem nevezném azért, de valóban ezt érzik most az emberek. A Toldi egy éve készült a Színművészetin, A nagy füzetnél a Szkéné Színház kért fel, hogy készítsek egy bemutatót ebben az évadban, és Agota Kristofnak ezt a magamban régen dédelgetett művét választottam. Elég nagy dolog, hogy három-négy telt házas előadást tudunk játszani havonta. Az is benne van mindkettőnél, hogy jó darabválasztás volt, jobban átgondoltam, mi az, ami nekem fontos egy műből, és az alkalmas-e arra, hogy a mi munkánk nyelvén szólaljon meg. A nagy füzet szövegéből árad a fizikum, a Toldiban pedig mérhetetlen sok humor, bölcsesség meg tisztaság van, és olyan költői képek, amelyek megmozdulnak, mintha egy filmforgatókönyv lenne az egész. Csak akkor van értelme nekilátni ilyesminek, ha korszerű színházi módon csináljuk meg. Azt gondolom, hogy ez tisztességes munka volt, nem szélhámoskodás. Most bontakozik a nemzeti reneszánsz, ám az ehhez kapcsolódó ideológia még nem elegendő egy műalkotás hitelességéhez, sok a műmagyarkodás, ízlésficam, fércmunka, látványosan erőltetett előadások. A hagyomány fontos persze, de önmagában nem menlevél bármire.
MN: A nagy füzet mennyiben aktuális, mennyire akartál többet mondani Agota Kristofnál?
HCS: Talán annyival, hogy vannak művészek, akiknek az a sors adatott, hogy valahol máshol érvényesüljenek, és vannak, akiknek itt kell élniük és alkotniuk. Abból kell főznünk, amink van: kinek a konyhakert, kinek a palota. De nem vagyok aktualizáló alkat. Nem a félelem miatt, inkább az van bennem, hogy örök érvényű dolgokat szeretnék csinálni. Szeretem, ha valami úgy aktuális, hogy önmagáért beszél. Van persze szándékom arra, hogy a jelen dolgokra reflektáljak, de nem teszek rá még egy lapáttal.
MN: A kultúrpolitikával a leglátványosabb kalandod a Trafó-pályázat volt, amin Bozsik Yvette partnereként indultál. Nyertetek, aztán Bozsik visszalépett.
HCS: A Trafóról akkor is volt és most is van véleményem. Semmi személyes érdek nem vezérelt, amikor Yvette megkeresésére elvállaltam a művészeti vezetői pozíciót. Azonkívül jó ötletnek tartottam, hogy a Bozsik Yvette Társulat és a Forte legyen ott rezidens társulat. Maximálisan meghajolok Szabó Gyuri érdemei előtt, és nem vele, hanem az egész szakma elmúlt húsz évével szemben vagyok kritikusabb. Azt gondolom, hogy a Trafó többet segíthetett volna a magyar művészeknek, ha nem is abban, hogy világhírűek, de hogy originálisabbak legyenek. Inspirálhatta volna azokat, akik valami eredetit képviselnek, és, mondjuk, nem éppen annyira fiatalok már. Az volt a tervem, hogy legyen ott a hazai társulatoknak egy menedzserirodájuk. Világhírű hely lett a Trafóból, ami jó, az pedig nyomorúság, hogy csak egy ilyen helyünk van. Amikor úgy nyilatkoztam: elegem van abból, hogy a fal mellett kell hazamenni előadás után, azt teljesen komolyan gondoltam. Ha elkészült egy bemutató, mindig attól kellett tartanom, hogy megüti-e azt a szintet, ami a Trafónak megfelel. El kell fogadni, hogy egy művész érzékeny, és nagyon fontos neki az, hogy egy befogadó hely milyen módon kezeli a dolgait. Nagyon profi hely persze, zseniális a műszak, mégis valahogy olyan kicsik lettünk mindig, amikor ott játszottunk. Tulajdonképpen mire hazaértem, hogy megigyak egy sört egy két hónapos, óriási meló után, addigra rájöttem, hogy szart sem érek. Aztán újra bemenni másnap, amikor már úgyis azt fogják mondani, hogy nem tudod többször játszani a darabodat, és nem fognak tudni rá behozni közönséget, és már a pénztáros lány is úgy fogad, hogy veletek annyi baj van, mert jöttök a jegyigényeitekkel. Amikor látok egy német vagy egy francia társulatot, árad belőlük, hogy meg vannak becsülve, toleránsak egymással, ezt a hazai kulturális életben nem lehet elmondani.
MN: Akkor merre és hogyan tud elmozdulni a szakma szerinted?
HCS: Nincs mese, el kell dönteni, hogy a képviselt érték a fontos, vagy más. Az a probléma, hogy a független szféra el van könyvelve a hatalom ellenségének, nagyjából egyenlő az ördöggel. Valószínűleg jó néhány pozícióban lévő ember a föld alá küldené az egészet a rendkívüli tájékozatlansága miatt. Nem tudják, hogy a független művészet arról szól, hogy valaki független módon gondolkodik a világról. Szabadok vagyunk, és inspirálóan kell hatnunk a megkövesedett színházi struktúrákra.
MN: Hogyan tudod elképzelni tíz év múlva a Forte működését?
HCS: Sokkal érdekesebb kérdés, hogy tíz évvel ezelőtt mit gondoltam. Azt hittem, hogy mindaz, amit mi csinálunk, sokkal érvényesebb lesz itt, a színházi életben. Elfogadott, ismert és megbecsült lesz az egész szféra, nem csak a Forte. Arra gondolni sem mertem, hogy veszélyben leszünk majd, és eljön az idő, amikor nem is érdemes arról beszélni, hogy ilyen kurzus vagy olyan következő négy év, mert minden kiszámíthatatlan lesz. A kör mostanra bezárult. Vagy a lényeget próbálja meg képviselni valaki, és akkor a föld alatt vagy az uszodában csinál színházat, vagy sehol.
MN: Te meddig mennél el a színházadért?
HCS: Nem vágyom a föld alá, de ha muszáj, akkor megyek. Egyelőre az van, hogy kaptam egy ajánlatot Székesfehérvárról, Szikora Jánostól (a Vörösmarty Színház igazgatója - a szerk.), hogy csináljak meg ott egy csapatot. Nyilván sok kompromisszumra fogok kényszerülni, de egy ilyen lehetőséget nem szabad kihagyni. Remélem, a Forte egy részét be tudom emelni oda. Ha intézményi hátteret kapna az, amit mi csinálunk, akkor boldog lennék, de arra is ugyanannyi esély van, hogy nem sikerül. Szerintem nagyon komoly színvonal, amit a színészeim tudnak, és amilyen módon hozzáállnak a szakmájukhoz - és ebbe lassacskán beleértem a tanítványaimat is. Nekünk az a fontos, hogy hitelesek legyünk, mindannyiunkról szóljon az, amit csinálunk, és a saját, univerzális nyelvünkön adhassuk elő. Ennyi az ideológiánk, nem több.
NévjegyA Honvéd Együttes szólistájaként kezdte, majd a TranzDanz és a Sámán Színház tagja volt 1992-től. 1999-től a Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetője és koreográfusa. 2006-ban elhagyja a társulatot, és a Debreceni Csokonai Színház tánctagozatának vezetője lesz, miközben megalapítja saját, ma már Forte Társulatnak nevezett színházi csapatát. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen a fizikai színházi koreográfus szak vezetője. Hallgatóival idén a Toldi című darabbal arattak sikert - a műfajban kisebb csodának számít, hogy túl vannak a hatvanadik előadáson. A nagy füzet három jelölést is begyűjtött a hét végén kiosztandó Színikritikusok Díjára, az évad legjobb előadása címre esélyes három produkció egyike. |
