Magyar Narancs: Mit szólt a Nemzeti-beli vendégjátékhoz - kellett változtatni az új tér miatt?
Andrei Serban: Úgy láttam, erősre sikerült az előadás - húsz perccel még rövidebb is volt, mint otthon, Kolozsváron, vagyis a ritmus nagyon feszes volt. Amikor három hónappal ezelőtt itt jártam, hogy megnézzem a színházat, elképedtem, milyen érdektelen épület. Nemcsak úgy általában, hanem kifejezetten színházilag. Semmi hívogató nincsen benne, nem készteti az embert színházcsinálásra. Ezért aztán nagy sikernek könyvelem el, hogy az előadás után egy néző azt mondta, hogy most először látta szépnek a Nemzeti terét. A közönség is jó volt, figyelmes és érzékeny, "vették" a komikus vonulatot is - csak a tapsrendnél volt egy kis zavar: nem tapsoltak, mert a tapsrendet is a produkció részének tekintették.
MN: Pontosan; hiszen szólt a zene, ment a koreográfia - mi meg néztük, nem tapsoltunk bele... Ön most rendezett először Kolozsváron - régóta főleg Amerikában dolgozik. Ha azt mondja, hazamegy, mit ért rajta?
AS: Ma már Amerikát, hiszen majdnem negyven éve New Yorkban élek.
MN: Annak idején három hónapra ment ki egy ösztöndíjjal.
AS: Aztán ott maradtam. A sors rendezte így. Pedig Romániában sem volt rossz dolgom; mint afféle színházi fenegyerek, azt csináltam, amit akartam, dolgoztam a Bulandrában és más jó helyeken. De New Yorkban rendeztem egy előadást, amit megnézett Peter Brook; nagyon tetszett neki, és meghívott Párizsba, hogy dolgozzam vele. Aztán Iránba is együtt mentünk. És miután egy évet töltöttem vele, rájöttem, hogy az, amit én a színházról gondoltam korábban, meglehetősen különbözik attól, amit nála és vele megtapasztaltam. Akkor már elég képtelenségnek tűnt visszamenni Romániába; ráadásul Ceausescu időközben megjárta Kínát, ahol megtanulta a "kulturális forradalom" módszertanát, és alkalmazni kezdte Romániában is. Mégis azt hittem akkor, hogy legföljebb néhány évre megyek vissza New Yorkba, míg a dolgok jobbra fordulnak Romániában.
MN: Aztán tényleg visszament: Ceausescu halála után, 1990-ben, amikor a bukaresti Nemzeti Színház igazgatója lett. Rövid visszatérés volt, mindössze három év.
AS: Korábban is jártam otthon, de dolgozni nem engedtek, csak a rokonaimat látogathattam. De azért követtem a színházi folyamatokat - és nem találtam különösebben érdekesnek. Amikor 90-ben átvettem a bukaresti Nemzetit, naivan azt képzeltem, hogy színházi forradalmat fogok ott csinálni. Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy nem fog menni.
MN: Miért?
AS: Mert hiába változtak az idők - nem változtak sem az emberek, sem az adminisztráció, sem a hatalom nehézkessége; egy hatalmas haldokló elefánt, ez volt az egész. A szabályok, a minisztérium, a színészek beidegződései - ezekkel nem tudtam megbirkózni, nem tudtam változtatni rajtuk, tehát ismét eljöttem.
MN: New Yorkban a mára már legendás LaMamában kezdett. Milyen hely volt az majdnem negyven éve? És New York?
AS: Ellen Stewart, aki akkor is vezette a LaMamát, bátor, nagyszívű asszony volt, aki szívesen vett oda ismeretlen, de általa tehetségesnek tartott művészeket, és teljes szabadságot adott nekik. Igazi nemzetközi hely volt - a hetvenes években nagyon népszerű is. Ma már inkább múzeum, a színházi avantgárd múzeuma - Ellen Stewart vezeti ma is, közel kilencvenévesen. New York pedig? Pusztán ott lenni és élni csupa hatás volt. Teli energiával, izgalommal, karizmával, művészettel.
MN: Aztán tanítani kezdett a Columbián. Az ön nagyon erőteljes és rétegzett színháza, színházi stílusa vajon tanítható?
AS: Nem hiszem. Tanítani csak azt lehet, hogy a hallgató találja meg a saját hangját, a saját színházát - ebben lehet őt segíteni. Valamint... nem hiszem, hogy nekem van "színházi stílusom". Előadásaim vannak.
MN: Operát is rendez.
AS: Igen, mert imádom a zenét, és érdekel a zene és a történet együtt - az, hogy hogyan lesz színház belőle. Méghozzá totális színház. Huszonöt éve rendezek operát - és persze van egy nagyon lényeges különbség a prózához képest: az utolsó két hét.
MN: Ezt hogy érti?
AS: A prózai előadásnál az utolsó két hét az enyém, mármint a rendezőé, az operánál a karmesteré. Ha jól tudunk együtt dolgozni, akkor minden rendben, de ha például azt mondja a karmester az egyik énekesnek, hogy ne mozogj, miközben énekelsz, akkor nekem végem. És míg a prózánál én választom meg a munkatársaimat, az operánál én vagyok az utolsó, akit választanak...
MN: Kolozsváron ön választotta a színészeket?
AS: Igen. És mint mindig, most is tartottam meghallgatást.
MN: A darabot is ön választotta?
AS: Igen. Senkivel nincs olyan közeli és mély viszonyom a drámairodalomban, mint Csehovval. Biztos azért, mert engem nagyon vonz az a kettősség, amellyel Csehov a figuráit ábrázolja: egy orvos hideg és objektív tekintetével, és ugyanakkor mély együttérzéssel és szeretettel. A Ványa bácsiban ott van, milyen élhetetlenek vagyunk, mennyire képtelenek vagyunk elérni céljainkat, milyen abszurd viszonyokat teremtünk magunk köré - és mennyire nevetségesek vagyunk, még magunk is kinevetjük magunkat. Ez az önreflexió, ez tán még Shakespeare-ben sincs meg - mert ő a másik, akit nagyon szeretek.
MN: És Moliére? Rendezte A fösvényt.
AS: Õt főleg fiatalon kedveltem nagyon - ma túl egyértelműnek, túl élesnek, túl kritikusnak érzem. Csehovban szeretem, hogy nem egyértelmű. A kérdéseket ma már jobban szeretem a válaszoknál - a színházban is. Ráadásul a kérdések mindig a jelenből fakadnak - ettől aztán Csehov mindig modern.
MN: Az előadása expresszív módon a színházban játszódik. Csupasz színház.
AS: Igen - nincs szükség arra, hogy úgy érezzük, Szerebrjakov birtokán járunk, bent a házban, vagy kint a kertben. A tér absztrakt - és persze színház, nagyon is konkrétan -, a játék stílusa viszont realista. A színészeket dicséri, hogy feszültség teremtődik a kettő között.
MN: Hírlik, hogy jön rendezni a Nemzetibe.
AS: Tárgyalunk róla - szívesen dolgoznék Magyarországon.
