Csehov Ványa bácsijának második felvonásában van egy jelenet, melyben Szonya - félszegen és bátortalanul, de mégis elszántan - újabb rohamot indít Asztrov figyelmének és szerelmének elnyeréséért. Andrei Serban rendezésében ezt a magától értetődően intim kettőst látják: alig néhány méterre tőlük, a kanapé mögött ugyanis a csontrészeg Ványa ostromolja a fintorgó Jelenát, és közben mindketten oda-odapillantanak a másik párra. Akik ugyancsak látják őket. Nincsen titok.
Mindenki mindent tud - de hát miért is ne tudna, amikor színházban játszódik az egész. Az első felvonás a nézőtéren: szanaszét ülnek a szereplők (aztán mozdulnak is, persze, bukdácsolnak át a széksorokon), látják és hallják egymást. Így aztán nem nehéz tudni a legutolsó sorban üldögélő Szerebrjakovnak és Jelenának, miként vélekednek róluk (is) a többiek.
Serban kolozsvári rendezésében igencsak hangosra és expresszívre vette Csehov szokásosan halk, a feszültségeket a felszín alatt akkumuláló darabját: itt kezdettől fogva robbannak a konfliktusok, habzik a szenvedély. Ványa például mindenki előtt szónokol indulatosan a professzorról és saját becsapottságáról, Asztrov ugyancsak nyilvánosan faggatja őt Jelenáról, akinek egyébként szinte azonnal udvarolni kezd, csak szemmel, persze; és ugyancsak mindenki hallja, amint Jelena sikítozva menekül Ványa szerelmi vallomása elől. Az első felvonást megrázó tangó zárja: a szereplők a test nyelvén rajzolják újra a kapcsolatok szövevényét. Ki elegánsan, ki botladozva, ki odaadón, ki tehetetlenül rója a lépéseket.
A második rész a jobb oldalszínpadon játszódik: hatalmas, kürtőszerű tér, melyet teljes vertikumában bejátszanak a szereplők. Kivált Asztrov, aki pedig igencsak részeg - pontosabban az elázottság különböző hullámaival birkózik (ez is nehéz, nagyon; és Bogdán Zsolt mesterien váltogatja a fázisokat, miközben Asztrovja egyetlen pillanatra sem zökken ki a "Jelena-vadászatból"); igaz, Ványa is az (Hatházi András a szenvedélyes, fejvesztett elkeseredés felé viszi figuráját) - ez azonban senkit nem akadályoz a szinte akrobatikus mozgásban. A professzor - mindent lát és tud, tudjuk - megjátszott önostorozása és őszinte önsajnálata közben egy tenyérnyi kis asztalon mászik rá Jelenára, majd hagyja, hogy Marina, a dajka a hátán vonszolja le a nyaktörő lépcsőn a parányi padlásszobából. A tér csupa állvány, létra és vas - a színház egyik, szokásosan rejtett terében vagyunk. Ványa és Asztrov a hátsó színpadra botorkálva az esőcsík alatt dagonyázik részegen a sárban - összeborulnak az elkeseredésben, önmegvetésben. Akárcsak Szonya és Jelena néhány méterrel arrébb; igaz, itt önmegvetés nincsen, legalábbis az idegesítően naiv Szonya részéről, aki nyilván azért hord hatalmas szemüveget, hogy ne lásson semmit. Érdekes: ezt a többnyire mindig és mindenkor csak szeretetre és együttérzésre méltó figurát most először, Pethő Anikó játékában látjuk vétkesen, komikusan vaknak...
Minden kettős jelenet kettős vereséggel zárul - a némák és a szövegesek is; mindkettőből sok van, kísértetjárás az egész éjszaka. Mindenki alulmarad mindenkivel szemben - és fölül senki nincsen. Totálkár.
A harmadik felvonás a másik oldalszínpadon játszódik - mi, a közönség végig a színpadon ülünk, forgásunkkal követjük a játékot; és sokat forgunk, hiszen a szereplők köztünk is játszanak, mellettünk is, mögöttünk is. Asztrov gépiesen hadarja térképei felett az erdőmonológot; nem is leplezi, hogy másról beszél, miként Jelena is erre a másra reagál. A férfi indulatos vallomására például angolul - sok az angol szöveg (meg a német, olykor a francia, néha az olasz) Koros Fekete Zsuzsánna fordításában, de a megértést, mármint a szereplőkét ez nem gátolja, mindenki gagyog "nyelvül". Amikor Ványa rajtakapja a szerelmeseket, megdöbbenés nem, csak az újabb alulmaradás okozta elkeseredettség látszik rajta.
Bíró József Szerebrjakovja bennünket győzköd a birtok eladásának szükségességéről, szeme tekintetünkbe kapcsolódik, Ványa pedig csöndesen sápad mellette. Aztán - számítunk erre, és mégis rémületes - a nézők mögül szinte egész sorozatot lő a professzor felé. Az előadásban egyébként is végig jelen van a komikus tartomány; itt például nehéz eldönteni, ki nevetségesebb: az elképedt Vijnyickij vagy a hason heverő professzor.
A negyedik felvonás aztán ugyanezen az emelt feszültségen csomózza el a szálakat: megannyi pont a nyitva hagyott mondatok után. Asztrov és Jelena a sárban hemperegve vesz szenvedélyes-csókos búcsút egymástól - a professzor fehér öltözéke épp oly markáns ellenpont, mint szenvtelen tartása és tekintete: hófehér kabátját ráteríti feleségére. Nincs megnyugvás a távozásuk után - Asztrov távozása is a soha vissza nem térés feszültségét hagyja a levegőben (visszaadja a ház kulcsát, és visszateszi a szemüveget a még egyszer szépnek mutatkozni akaró Szonyára). Aztán a maradók - Ványa és Szonya - imaszerűen és hitetlenül, énekbeszédben és skandálva darálják le a darabzáró munka-pihenés apoteózist, hiszen hamis az egész, a koporsó födelét húzzák épp magukra. Itt a vége.
Csupa, de csupa remek alakítás; az említetteken kívül Kézdi Imola Jelenája, Kató Emőke kotnyeles-szervilis anyósa, Orbán Attila Tyeleginje és Sinkó Ferenc Jefimje is; Carmencita Brojboiu díszlete és jelmezei pedig kiemelik, amit végig érzünk: itt és most, a színházban.
Kolozsvári Állami Magyar Színház, Nemzeti Színház, október 19.
