"A magyar színház vidéken van" - Járó Zsuzsa színész

  • Kovács Bálint
  • 2009.11.26 00:00

Színház

A "legendás" Máté-Horvai osztályban végzett a Színművészeti Egyetemen, ahonnan az Örkény Színházba szerződött. Jelenleg az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja. Budapesten is havi rendszerességgel látható a Katona József Színházban vendégeskedő egri Aliz!-ban: az Aliz Csodaországban alapján írott Ronald Schimmelpfennig-darab címszerepét játssza.

Magyar Narancs: Milyen volt a viszonyod gyerekkorodban az Aliz Csodaországbannal?

Járó Zsuzsa: Nem olvastam a könyvet gyerekkoromban, de megvolt lemezen Domján Edit főszereplésével, talán Márkus László volt a Fehér Nyúl - sajnos elvesztettem, pedig most újra meg akartam hallgatni. Csodálatos lemez volt, imádtam, de iszonyatosan féltem is tőle; mindig rettegve hallgattam. Nagyon vonzott ez a világ, az egész mese, miközben mindenkitől féltem, a Fájdalom Királynőjétől és a Borsos hercegnőtől... Aliz hosszú monológjánál Dömötör Andrissal (az előadás rendezője - K. B.), aki gyerekként szintén rengeteget hallgatta azt a lemezt, együtt irtottuk a Domján Edit-es hangsúlyaimat. Először nem értettem, miért nekem kell játszanom Alizt: azt gondoltam, ehhez egy naivabb alkatú lány kéne - mégiscsak higgyük el róla, hogy hétéves! Persze ezt nyilván nem lehet egy felnőttről sem elhinni. Azt hittem, gügyögni kell majd, de Andris megnyugtatott, hogy ő azt szeretné, ha magamat adnám, ne is játsszak semmit, mert számára én egy nagyra nőtt Aliz vagyok, aki keresi a helyét, de nem találja, meg ilyenek.

MN: Végül is könnyű vagy nehéz neked Alizt játszani?

JZS: Sokat küszködtem azzal, hogy ne legyek túl szomorú, aggodalmas vagy morózus, mert a gyerekek nem így élik meg a problémákat, hanem pozitívabban: "igen, ez egy probléma, akkor ezt most meg kell oldani". Még amikor egy gyerek fél vagy rossz helyzetben van, akkor is egy pillanat alatt rá tud csodálkozni valamilyen érdekességre, ami megtetszik neki. A másik, ami nagyon szépen benne van a történetben - de inkább Schimmelpfennigében -, az a Lolita-vonal. Hogy egy kisgyerek is megcsinálja ugyanazokat, amiket a felnőtt nők, ugyanúgy kikezdenek mondjuk a nyúllal az ötórai tea jelenetében, tulajdonképpen ugyanolyan szemérmetlenül udvarolnak a férfiaknak, ugyanúgy teszik-veszik magukat - csak éppen nem tudatosan. Én nőként már tudom, hogy mi ennek a hatása, hogy mit fog okozni, de a gyerekek ezzel egyáltalában nincsenek tisztában. Ezek a szép feladatok az Aliz!-ban, küzdök is velük rendesen.

MN: Elégedett vagy a főszerepeid számával és gyakoriságával?

JZS: Teljesen. De amivel igazán elégedett vagyok, az nem a főszerepek száma, hanem az a fajta munka, amibe itt, Egerben belecsöppentem. Nagyon jók a rendezők, a kollégák, még a műszak is, rengetegféle dolgot csinálunk, egyáltalán nem lehet belelustulni semmibe. Iszonyatosan élvezem, hogy itt vannak a táncosok (Egerben az év elején önálló tánctagozat alakult - K. B.), nagyon jó ez az összefonódás velük. Jó a munka, jó a nappali élet és jó az éjszakai élet - én mindig ezt kerestem, és ezt is fogom keresni, ha ennek vége lesz. Nem gondolom azt, hogy nekem feltétlenül ott kell állnom, elöl - persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem is fontos. De ez már megvan, tök jókat játszom. Élvezem, hogy ebben a színházban nagyon jó arányban vesznek elő klasszikusokat és olyasmiket, amik révén nem mindennapi helyzetekbe kerülnek a színészek. Nem szeretem, ha egy színházban néhány évente előveszik a jó kommersz darabokat, és ötévente van egy Liliom - ami nagyon jó darab, de unásig láttuk már.

MN: Részben meg is válaszoltad a kérdést: mi zajlik Egerben, hogyan léptetek elő az ország egyik legfontosabb vidéki színházává?

JZS: Nyilván leginkább Csizmadia Tibor igazgató fantasztikus szervezőkészsége, türelme és munkája miatt alakult így. Jól is indult az igazgatósága, nagyon jó embereket hozott magával. Az én első évem egy kicsit ijesztő volt, mert pont akkor ment el majdnem mindenki azok közül, akik miatt idejöttem. Nem tudtam, mit fogok így csinálni, mi lesz velem - aztán egyszer csak észrevétlenül kinyílt a színház, és ez mostanra csúcsosodott ki. Nagyon jó, hogy tudnak rólunk, írnak rólunk, hívnak a POSZT-ra, számon vagyunk tartva. Büszke vagyok arra, hogy a részese lehetek ennek.

MN: Vannak, akik úgy gondolják, hogy a magyar színház alapvetően azért Pesten van.

JZS: Szerintem a magyar színház vidéken van. Még kislányként a nyíregyházi színház stúdiójában kezdtem, amit nagyon élveztem, akkor volt az aranykora annak a színháznak. Aztán bekerültem az Új Színház stúdiójába, annak is a legjobb korszakába, utána pedig az Örkény Színházhoz szerződtem, ami persze azóta is egyre jobb és jobb, de egy éppen akkor induló társulatnak mindig különösen jó a hangulata. Mégis: se az Új Színházban, se az Örkényben nem tapasztaltam azt a hangulatot, azt a fajta együtt lélegzést, ami vidéken jelen van. Akár azért is, amit mindenki nagyon utál, és ahogy az ember öregszik, valóban annál rosszabb: hogy egy színészházban kell lakni - de nekem ez hozzátartozik a színházhoz. Nem is mennék el albérletbe, én ott akarok lenni, ahol a dolgok történnek, együtt akarok üvöltözni a többiekkel éjjel a folyosón, hiszen ezért vagyunk itt. Ki kell élvezni minden cseppjét, úgysem fog sokáig tartani.

MN: Miért gondolod így?

JZS: Mert az ilyen jó állapotok sosem tartanak sokáig.

MN: De ha csak rajtad múlik, te maradnál...

JZS: Persze!

MN: ...akár még tizenöt-húsz évig is?

JZS: Nem, annyit nem. Egy idő után egy olyan helyről is el kell menni, ahol jól érzem magam. Nem szabad öt-hat évnél többet ugyanabban a társulatban, ugyanabban a közegben lenni, egyszerűen mert új impulzusok kellenek, új embereknek kell a szemébe nézni, új helyzetekben kell újra és újra megküzdeni a pozíciódért, hogy érezd, nem ültél bele egy helyzetbe, hogy "tessék, én mindig itt vagyok, úgyis tudtok rólam mindent". Aztán persze lehet, hogy itt ragadok, és itt leszek hatvanévesen is - de én egy ilyen menős ember vagyok. Járós.

MN: Az eddigiekből már világos, hogy nem bántad meg, hogy eljöttél Pestről, az Örkényből.

JZS: Egy pillanatra sem, akkor sem, amikor még nem volt meg az itteni szerződésem. És be is igazolódott, amit gondoltam: az Örkényben valamitől nem tudtam kiteljesedni. Ha az ember fejébe költözik egy zavaró tényező, egy gát, ha szégyellem magam a színpadon a nézők előtt a szerepemben, ha nem értem, mit keresek ott, ha azt gondolom, hogy nem vagyok elég érdekes, hogy nálam sokkal érdekesebb emberek vesznek körül, akkor nem lehet, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazok között az emberek között én egyszer csak megváltozzam. Ezek az érzések csak akkor múlhatnak el, ha egy más helyzetet keresek magamnak. Azóta már jobban rálátok az egészre, és tudom, hogy így kellett lennie - nem tudom rákenni sem valamilyen helyzetre, sem más emberekre; ezt én generáltam, nem voltak ott jó energiáim. Egyébként sem érzem tragédiának, ha az ember eljön valahonnan. Inkább azt érzem annak, hogy ez a színházi szakma - főleg Budapesten - nincs mozgásban, mert félnek attól, hogy mi lesz, ha elmennek a jó kis helyükről. Hogy hiába nem érzem jól magam, nem játszom jó szerepeket, mégis itt maradok, mert ez a biztos. A színészet nem irodai munka, hogy ha van egy jó kis állásom, abba beleüljek. Amikor a színész azt érzi, hogy inkább a biztos rossz, mint a bizonytalan jó, akkor vége van.

MN: Mivel a fővároson kívül városonként legtöbbször csak egy színház van, a vidéki színházakban kell, hogy legyen minden évadban az operettől a kosztümös darabig minden.

JZS: Épp ez a jó benne! Tudod, mekkora boldogság megkapni a Chicagóban Velma Kelly szerepét? Röpködtem tőle, ennél jobban nem is örülhettem volna semminek. Imádtam az énekes, táncos próbákat, mindennap imádtam felkelni - vagyis nem imádtam, mert gyűlölök felkelni, de mégis minden reggel felkeltem fél hétkor, és mentem a tréningre, a hangképzésórára... Én ezért lettem színész. Nem a Velma Kelly miatt, hanem hogy csinálhassak mindenfélét.

MN: És valóban, játszottál már rengeteg alternatív előadásban, improvizációra építő és énekes, táncos előadásokban, Zsótérral és kosztümökben - van, amit még kipróbálnál?

JZS: Eljátszanék már egy hősnőt egy görög tragédiában, az nagyon nekem való lenne. Nem értem, miért nem osztanak rám egy ilyet sem. De konkrét szerepálmom nincs, azt sem tudom, melyik görög hősnőt szeretném.

MN: Máté Gábor pár éve azt mondta egy interjúban, hogy ha helyette valaki másnak kéne vezényelnie az osztályotok előadásait, arra ott lennél te, mert te "egy perc alatt össze tudod rántani a társaságot". Ez most is, más közegben is igaz?

JZS: Szerintem már nem, és ezt nehezményezik is a többiek. A főiskolán - és már előtte is - nagy harcos voltam, ölre mentem, ha valami nem lehetett úgy, ahogy én gondoltam, iszonyatosan erős véleményem volt. Persze meg lehetett győzni, ha a másiknak volt igaza, de ha nem, akkor ott kő kövön nem maradt. Azóta sokat puhultam, már nem küzdök olyasmiért, amiért nem érdemes. Véges az energiám, nem tudok már olyan dolgokat magamra vállalni, ami nem az én feladatom - akár egy rendezővel sem, egy szerep formálása közben. Ha nagyon erős koncepciója van valakinek, és nagyon ragaszkodik hozzá, akkor nem kezdek el küzdeni ellene, még akkor sem, ha azt érzem, hogy az alakításom rovására megy - mert az még inkább a rovására megy, ha feleslegesen pazarolok erre energiát. Inkább megoldom belül, magamban.

MN: És mi ez a puhulás? Okosodás? Idősödés?

JZS: Okosodás, idősödés, elfáradás. Meg igazából én nem szerettem magamat, mert volt azért ebben egy adag okoskodás is. Egyszerűen felnőttem, már nem érzem, hogy mindig meg kell mondani a tutit, mert nem biztos, hogy mindig nekem van igazam.

MN: Nincs sok filmszereped, és ami van, az is mind aprócska. Miért?

JZS: Nem tudom, kérdezd a filmeseket. Furcsa dolog nálam a film, mert nem mondanám, hogy nem ismerem a kamerát - minden évben becsúszik egy-egy kisebb szerep, és volt egy nagyobb is: az 1984 (Kovács Ákos A Nagy Könyv című tévés olvasás-népszerűsítő versenyre forgatott kisfilmje - K. B.), amiben főszerepet játszottam. Nagyon jó volt, azt éreztem, hogy tudnám ezt csinálni; el is mentem a Jóban, rosszban szereplőjének egy évre - ez életem nagy szégyenfoltja. Aztán az utolsó pár hónapban nagyon szenvedtem tőle, nem tudtam tovább csinálni.

MN: Mitől szenvedtél?

JZS: Nagyon helyes csapat volt, mulatságos volt az az idő, amit ott töltöttem, és jó volt más emberek között lenni. De azokat az estéket, amiket szövegtanulással kellett töltenem, nem kívánom senkinek. Nem bírtam bemagolni ezeket a rettenetes mondatokat, egyszerűen nem jöttek ki a számon, hallgatni se, nézni se bírtam. Borzasztó volt. A másik ok, ami miatt azt éreztem, hogy sürgősen abba kell hagynom: elkezdtek megismerni az utcán. Ettől kikészülök; én nagyon szeretek slampos lenni, szeretek gyűrött ruhákban járni, smink nélkül - nem akartam mindennap úgy kimenni az utcára, hogy nehogy azt mondják rólam a gyerekek, akik ujjal mutogattak rám a 78-as a trolin, hogy "ott van az Anita a Csillagvirágból zsíros hajjal". Amikor leköltöztem Egerbe, még éreztem a sorozat hatását, a boltostól a takarítóig mindenki megismert, szörnyű volt. Amikor ez lecsengett, és a színházban kezdtem játszani, egyszer csak senki sem ismert meg - a kutya se tudja, hogy ki vagyok, és ez jobb is így.

Neked ajánljuk