Üres ruhák bálja

A Táp Színház bemutatja – Kálmán Eszter: Hamupipőke

  • Kristóf Borbála
  • 2012. március 23.

Színház

A Hamupipőke színészek nélküli színház, ahol a tárgyak, fények és zenék és azok finom mozgásai rajzolják meg a történetet. Azaz a történet milliomodik újramesélése helyett az előadás inkább az ismert mese asszociációs mezőjét bővítgeti, elemezgeti, régi-új kapcsolódási pontokat keres a konyhába száműzött árva lány történetéhez. Kálmán Eszter nem próbál történetet mondani, sem kizárólag a vetítésre vagy a bábszínház eszközeire hagyatkozni: színpadi akciók változatos formáit gyúrja össze színészmentes színházi előadássá.

Lassan hömpölygő, lírai folyamból bontakoznak ki a mese képei a tárgyakat a színpadon kívülről mozgató, láthatatlan kezek segítségével: az üres ruhák bálja, ahol csillogó női öltözékek kínálkoznak fel és illegnek-billegnek férfiak nélkül; összekeveredett és önmaguktól kettéváló fekete és fehér golyók; vagy az évszakok dzsessz-sztenderdekre – Summertime, Autumn leaves – hangolt váltakozása. Az előadás humorral és – olykor harsány – show-elemekkel megtűzdelt lírai elmélkedés, amely maga is billegő táncot jár: helyenként hajlamos belecsúszni pusztán szórakoztató megoldásokba vagy vizuális klisékbe – de általában azért ki is mászik belőlük.


Fotó: Puskel Zsolt

 

Az előadást szerelem és halál romantikus-szecessziós, didaktikus duettje mellett végigkíséri a Hamupipőke-mítosz feminista értelmezése is, az otthoni munkára, rejtőzködésre, várakozásra, de legalábbis passzivitásra kárhoztatott nő toposza. A tárgyakkal telezsúfolt, embereket nélkülöző térben plasztikusan jelenik meg a sokféle hiány, a passzivitás, a kiszolgáltatottság és a személytelenség. Ennek emblematikus pontja a karóba húzott ruha jelenete: patyolattiszta, könnyű, fehér ruha lebeg feketére mázolt karók felett, de hozzájuk érve bemocskolódik a szurokfekete festékkel. A beléhatoló karóktól a tisztességes nő képe pillanatok alatt változik a kurváévá.

Mindez egy Magyarországon teljesen szokatlan – és üdítő – formanyelven, gondolatritmusban tolmácsolva. Színek, textíliák és fények szimfóniáját látjuk, amely elegánsan – és a mesék világához hasonlóan – ötvözi a lírait a hétköznapival, a filozofikust a bulvárral. Jó ritmusban következnek egymás után a látványos képek: bujkálás és bálozás, tehetetlenség, férfi-, élet- és halálvárás. A befogadásra való várakozás és a befogadás idegensége feszül egymásnak. Aztán az óra éjfélt üt, és csak a fél pár cipők maradnak – zubognak az égből az őket majd jól kitöltő lábra várva.

Trafó, március 15.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.