A Hamupipőke színészek nélküli színház, ahol a tárgyak, fények és zenék és azok finom mozgásai rajzolják meg a történetet. Azaz a történet milliomodik újramesélése helyett az előadás inkább az ismert mese asszociációs mezőjét bővítgeti, elemezgeti, régi-új kapcsolódási pontokat keres a konyhába száműzött árva lány történetéhez. Kálmán Eszter nem próbál történetet mondani, sem kizárólag a vetítésre vagy a bábszínház eszközeire hagyatkozni: színpadi akciók változatos formáit gyúrja össze színészmentes színházi előadássá.
Lassan hömpölygő, lírai folyamból bontakoznak ki a mese képei a tárgyakat a színpadon kívülről mozgató, láthatatlan kezek segítségével: az üres ruhák bálja, ahol csillogó női öltözékek kínálkoznak fel és illegnek-billegnek férfiak nélkül; összekeveredett és önmaguktól kettéváló fekete és fehér golyók; vagy az évszakok dzsessz-sztenderdekre – Summertime, Autumn leaves – hangolt váltakozása. Az előadás humorral és – olykor harsány – show-elemekkel megtűzdelt lírai elmélkedés, amely maga is billegő táncot jár: helyenként hajlamos belecsúszni pusztán szórakoztató megoldásokba vagy vizuális klisékbe – de általában azért ki is mászik belőlük.
Fotó: Puskel Zsolt
Mindez egy Magyarországon teljesen szokatlan – és üdítő – formanyelven, gondolatritmusban tolmácsolva. Színek, textíliák és fények szimfóniáját látjuk, amely elegánsan – és a mesék világához hasonlóan – ötvözi a lírait a hétköznapival, a filozofikust a bulvárral. Jó ritmusban következnek egymás után a látványos képek: bujkálás és bálozás, tehetetlenség, férfi-, élet- és halálvárás. A befogadásra való várakozás és a befogadás idegensége feszül egymásnak. Aztán az óra éjfélt üt, és csak a fél pár cipők maradnak – zubognak az égből az őket majd jól kitöltő lábra várva.
Trafó, március 15.
