Magyar Narancs: Még mindig fél attól, hogy nem lesz itthon munkája?
Alföldi Róbert: Nem ezt mondtam. A bulvárból kölcsönzött információk nem annyira helytállók.
MN: Ezt nem a bulvárból hozom, hanem az ön Facebook-oldaláról.
AR: Azt viszont nem én csinálom! (nevet)
MN: A Wiener Zeitungnak úgy nyilatkozott, hogy amennyiben "a társadalompolitikai folyamatok abba az irányba fejlődnek, mint eddig, csak idő kérdése, hogy Magyarországon már nem fogok tudni dolgozni."
| ||
AR: A félelem nem jó szó. Nem attól félek, hogy nem tudom kifizetni a villanyszámlámat. De hogy itthon lesz-e munkám az elkövetkezendő pár évben, na, attól már szorongok, mert ha ezek a tendenciák maradnak, márpedig úgy tűnik, maradnak, akkor azok a típusú alkotók, mint amilyen én is vagyok, nem fognak itthon dolgozni. Már most sok független kényszerül arra, hogy külföldön dolgozzon, ám most még van néhány hely. Ott, ahol még lehet dolgozni, mondjuk, a Vígben vagy a Radnóti Színházban, jövőre lejárnak az igazgatói kinevezések. És ha továbbra is az lesz a legfontosabb egy színház vezetésekor, hogy az illető rendben legyen politikailag, akkor nem fogunk tudni itthon dolgozni. És ettől igenis félek. Mert nem lesz kívánatos a kritikai hozzáállás a világhoz vagy a kérdezés, amiről mostanában egyre többször mondják, hogy rombol, nem építi a nemzetet, és nem kényszeríti arra az embereket, hogy szaporodjanak. Ez itt van. Ez minden szabadon gondolkodó és alkotó embert érint.
MN: Egyelőre még nem tartunk itt, és ön rengeteget dolgozott az elmúlt egy évben. Tavaly nyártól számítva kilenc rendezés és egy szerep...
AR: Mi volt az a kilenc?
MN: Az István, a Danton, A patkányok Újvidéken, Anyám, Kleopátra Sankt Pöltenben, a Sirály Németországban, a Platonov a Radnótiban, ugye, az Íphigeneia...
AR: Az még jövő idő!
MN: De egy évadon belül vagyunk. (Az operáról keretes írásunkban olvashat bővebben.) Az őrült nők ketrece...
AR: Az se volt még meg.
MN: És az Előttem az élet a Rózsavölgyiben.
AR: Az megvolt. És ez soknak tűnik?
MN: Kilencet rendezni 12 hónap alatt? Igen, irgalmatlan soknak.
AR: Mondjuk, nem kevés.
MN: Nemrég mondta nekem egy rendező, hogy egy évben a három rendezés már sok, mert annyiszor nem tudja elvégezni a megfelelő előkészületet és a rákoncentrálást...
AR: Mindenki másképp csinálja. Hogy mikor ki mennyit készül, ez egyénfüggő. Ezekről a munkákról én már egy-másfél éve tudtam. Nem hirtelen jöttek, volt idő az előkészületre. Persze biztos van valami terápiás jellege a Nemzeti után, hogy ennyit akarok dolgozni. De erre engem senki nem kényszerít. Azért csinálom, mert mindegyik munka érdekel.
MN: Tavaly rendezte a Nemzetiben a Sirályt, és most februárban az eggenfeldeni színházban volt egy új bemutatója ugyanebből a darabból. Lehet, hogy túl földhözragadt vagyok, de úgy hiszem, egy éven belül nem pattan ki az ember fejéből két eltérő darabértelmezés.
AR: A Sirályt folytattam, és szerintem tovább tudott menni. Ez nem olyan, hogy újrakötsz egy pulóvert. Az alapja biztos ugyanaz, de a tavalyi Sirály se ugyanaz, mint a tíz évvel ezelőtti rendezésem. Ha az embernek szerencséje van, akkor egy munkában eljut valahova, és onnan tudja folytatni legközelebb. Közben pedig több lesz a tudása.
MN: Téltől tavaszig dolgozott külföldön. Mi volt ebből az időszakból önnek a legfontosabb?
AR: Nagyon jó volt elmenni innen, egyrészt. Másrészt odakinn az ember tiszta lappal indul. A nulláról, mert nem tapad hozzá semmi. Ott csak az van, amit tudok vagy nem tudok. És ez nagyon jó, mert csak az számít, amit csinálok, és csak ettől függ, hogy a próba, az előadás aztán működik-e, vagy sem. Egyrészt tehát megerősít. Másrészt gazdagít is minden olyan színházzal való találkozás, ahol máshogy dolgoznak, mégis nyitottak rád. Ez ismeretlen terep, az ilyenen melózni mindig jó. Az ember nem tudja, hogy mi van ott, nem tudja, hogy ahogy gondolkozik, az átadható-e, de inspiráló megtalálnom egy másik kultúrában azt, ami közös. Csupa olyan helyzet adódott, amiben nem volt részem az elmúlt időszakban. Feltöltődést jelentett.
| ||
MN: És milyen volt visszajönni?
AR: Nem jó, de jó.
MN: Az milyen?
AR: Borzalmas, ami itt van, és ez egyre nyomasztóbb. De én nem tudok innen elmenni. Ez a hazám, szóval nagyon jó ide visszajönni. Minden, amit tudok, ami kinn érdekes bennem, a kultúrám, a gyökereim, az mind ez. De folyton szembesülni azzal, ami itt van, az meg nagyon rossz. Mondok egy példát: a Budapestre tartó Sankt Pölten-i vonaton van wifi. Ahogy átlépi a magyar határt, megszűnik. Egyből. Hogy ne legyenek illúzióid.
MN: Ön azok közé tartozik, akiknek már van nevük külföldön, és hívják is dolgozni. Ha akarna, pár évre simán ki tudna innen szállni.
AR: Most elmenni innen? Amikor ordítani kell? Nem... A külföldi karrierem épül így is, és az a fél év, amit majd jövőre is külföldön dolgozok, nekem pont elég.
MN: Mennyire előre van betáblázva?
AR: Most úgy 2016 végéig.
MN: És ezek csak rendezések, vagy van közte színészi munka?
AR: Csak rendezés.
MN: Nem kiabál magában a színész, hogy játszani akar?
AR: Van, hogy szívesen játszanék, de ez nem rajtam múlik. Nem hívnak, én meg nem verem az asztalt. Kialakult az évek alatt, hogy inkább már rendezek. Igaz, mindig adódik olyan pillanat, amikor lehet játszani, és az jólesik. (Közvetlenül az interjú után például az Igenis, miniszterelnök úr!-ban - N. G. M.) Persze nagyon jó lenne többet játszani, de ez nem jut eszembe nap mint nap.
MN: És leszerződni színházhoz? A Nemzeti után ez nem reális?
AR: Ma? Mondja, hova! Sorolja a színházakat, ahol... De nem hiszem, hogy leszerződnék. Bár a társulat biztonságot jelent, és nem vagy egyedül, ez most mégis egy szabadabb élet. Amíg ezt megengedhetem magamnak, addig ez a jobb helyzet.
MN: Azt is mondta, "független értelmiségi vagyok". Mit jelent ebből az értelmiségi?
AR: Azt, hogy gondolkozom, és megpróbálok beszélni arról, amiben élek. Nyitott vagyok arra, hogy okos emberek elmondják, hogy mit gondolnak a világról. De elsősorban kommunikációt jelent nekem az értelmiségi szerep.
MN: Mióta gondolja ezt magáról?
AR: Szerintem nagyjából azóta, amióta vagyok! (nevet)
MN: Sokaknál a Nemzeti fordulópont önnel kapcsolatban. Korábban érte kritika...
AR: Az, hogy mások mit mondanak arról, hogy mikor lettem értelmiségi, az engem nem érdekel! A Nemzetiben olyan helyzetbe kerültem, amiben a magam számára is sok minden kiderült. Amiben ott voltam, voltunk, az egy komoly, férfias helyzet volt. Döntéseket kellett hozni, és nagyon meg kellett próbálni normálisan és értelmesen gondolkozni. A nagy, téttel teli és bonyolult szituációk változtatnak az ember életén.
MN: De ezekhez a helyzetekhez kellett az a külső offenzíva is, ami olykor elég alpári is volt. Talán az is hozzájárult ehhez a minőséghez.
AR: Nem így gondolom. Talán gyorsabban, talán intenzívebben jött ki, de az új minőség az ugyanúgy ott volt a támadások előtt is. Nem a támadásoktól lettünk jók. Illetve nem csak ettől. Hisz éppen azért indult meg az offenzíva, mert a színház elindult egy irányba.
MN: Jó, mondok egy másik példát. A Danton- vagy a Mephisto-rendezését az teszi erőssé, hogy a történetekben lévő káosz, lecsúszás és pusztulás a nézőtéren ülőknek annyira ismerős saját hétköznapjaikból. Az említett produkcióknak jót tesz a zűr, keményebb, jobb előadások lesznek tőle.
AR: Fordítva van. Azért vannak ezek az előadások, mert az országban ilyen állapotok vannak. Az ember azért rendez Dantont, mert ezekről az állapotokról akar beszélni. És a rémisztő az, hogy egy kétszáz éves szövegben magunkra lehet ismerni. Ezért vettem elő.
MN: Tíz évvel ezelőtt nem gondolt arra...?
AR: Hogy Dantont rendezzek? Biztosan nem!
MN: Miért? Egy nyugodtabb országban nem érdekes ez a történet?
AR: Egy nyugodtabb országban miért vennénk elő? Kulturális érdekességként? Az engem nem izgat. Minél nagyobb zűrzavar van itt, annál inkább olyan darabokhoz kell nyúlni, amik erről beszélnek. Én ezt gondolom a színház lényegének. Van az a mondás, hogy a diktatúra jót tesz a színháznak. Hát a diktatúra felé vezető út is jót tesz neki. Nem véletlen, hogy ennyire fontos lett a színház. Az sem, hogy a hatalomnak is az. Húsz évvel ezelőtt nem volt neki ennyire az. A színház ma újra a fontos dolgainkról beszél, és közben visszatértünk a nyolcvanas évekhez, az összekacsintósdihoz. Másrészt meg nem, hisz aki megnézi a Vígben Bodó Viktor rendezését, A revizort, tudja, hogy az már nem kacsint össze a nézővel. Az már pacekba nyomja.
| ||
MN: Az nem kontraproduktív? Kritizálták, mert túl direkt...
AR: Már bocsánat, de miért finomkodjunk? Mi ez az áludvariasság? Amikor egy vödör szart öntenek az arcunkba ötpercenként, akkor nem lehet azt mondani, hogy gyere, üljünk le, és igyunk egy kávét. Nem kell visszaönteni, de muszáj élesen fogalmazni. Ilyen direkten, igen.
MN: És mi van a vak komondorral? Egyesek szerint vele a pártpolitikát hozzák fel a színpadra.
AR: Ez nem pártpolitizálás, ez a közéletben történik. Az életünkről, a vezetőinkről, a politikai kultúránkról szól. Nagyot tévednek, akik szerint A revizor egy adott párt melletti kampányolás. Itt fiatalemberek arról beszélnek, ami ebben a világban van. És az mindegy, hogy a vak komondor melyik párthoz köthető. Nem fordulhat elő, hogy az az ember hatalomban marad. Ott maradt. Vagy itt van ez a hetvenéves, hosszú hajú rendező... Nem fordulhat elő, hogy ilyen mondatokat mondjon. És az tök mindegy, hogy ő a megnevezhetetlen miniszteri megbízott. Ahogy az is, hogy a miniszterelnök épp melyik párt vezetője.
MN: Ha már említi a buzilobbizós Kerényit - őt komolyan kell venni?
AR: Ez nem releváns kérdés. Németországban sem vették komolyan a szobafestőt.
MN: Elég meredek most ez a párhuzam.
AR: Aki így beszél, az nem kultúrlény. Ne felejtsük, hatalomban lévő emberről beszélünk.
MN: Milyen hatalma van neki?
AR: Azt gondolom, hogy az elszólása a színművészeti egyetemről nem volt véletlen. Nem csodálkoznék, ha egy-másfél év múlva a Kaposvári Egyetem Színházi Tanszéke felköltözne a Ludovikára. Nem tudom, milyen hatalommal rendelkezik, de van egy jogosítványa. ' a miniszterelnök úr megbízottja. És erről azt feltételezem magyar állampolgárként, hogy van beleszólása a dolgokba. Különben elolvastam vele a Népszabadság mostani interjúját. Az háromszor hideglelősebb és lidércesebb, mint az elhíresült nyilatkozata.
MN: Van értelme ezzel kapcsolatban Orbán Viktornak nyílt levelet írni, ahogy ezt Kulka János megtette?
AR: Van.
MN: És ha nem válaszol, akkor is? (Kulka János az interjú elkészülte után a Klubrádióban mondta el, hogy kapott választ, igaz, meglehetősen semmitmondót - a szerk.)
AR: Akkor is van. Mert arról szól, hogy nem válaszol. Mutatja igazi arcát... Nem az a kérdés, hogy van-e értelme, vagy nincs értelme. A lényeg az, hogy van egy ember, aki azt mondja nyíltan, hogy ebből elég. És vállalja az arcát, a nevét, a gondolatait. Ez tiszteletreméltó.
MN: Ön is nyíltan felvállalt valamit, amikor a választás előtt elment az ATV Egyenes beszéd című műsorába, és elmondta, mennyire álságosnak és rossznak tartja az elmúlt négy év kormányzását. Engem ez némileg meglepett.
AR: Ha valaki megnézte azt az adást, tudja, hogy az arról szólt, hogy el kell menni választani. És nem arról, hogy melyik pártra szavazzon.
MN: Ha 2010-ben azt mondják magának, hogy négy év múlva...?
AR: Ilyenekről fogok beszélni egy műsorban? Nem hittem, de nem is kívántam volna. Most se kívánom.
MN: László Zsolt adott nekünk egy interjút a Platonov kapcsán, ahol elmondta, szégyenkezett a választások után, hogy a gyermekei ebben az országban születtek. Önt is elöntötték az indulatok, vagy könnyebben tudomásul vette az eredményt?
AR: Kétségbeestem, elszomorodtam, és feltettem a kezem. Lehetséges, hogy ennek az országnak ez az irány jó. Én nem szeretném ezt az irányt, de úgy látom, kisebbségben vagyok ezzel a véleményemmel. Demokrácia van, tehát ezt el kell fogadnom. Azt viszont nem, hogy ez az egyetlen helyes út, és aki ettől eltér, vagy mást gondol, az hazaáruló. Ezt nem is fogom elfogadni. És megértem Zsoltot. Ma nagyon kevés olyan szülővel találkozom, aki ne azon dolgozna, függetlenül attól, hogy melyik oldalra szavaz, hogy a gyereke húzzon el innen. Valami gond van. Mert ez nem normális. Nem normális, hogy az határozza meg, hogy ki milyen értékű állampolgár, hogy hova szavaz, és nem a teljesítmény. Utóbbi a legkevésbé számít.
MN: Volt olyan, hogy csak az számított?
AR: Talán jobban latba esett. Azt gondolom, hogy a Nemzetiben például csak a teljesítmény számított.
MN: Figyeli, ami mostanában a Nemzetivel történik?
AR: Persze, de nem beszélek róla.
MN: Tavasszal részt vett a Nyitottak vagyunk kampányban, ahol azt mondta videoüzenetében, hogy "melegként lemenni egy edzőterembe, az megint egy pluszszorongás". A tömegmédiában most beszélt erről először.
AR: Legelőször Csáki Judit könyvében (Alföldi színháza - Öt nemzeti év - N. G. M.) beszéltem erről. Ott elmondtam, hogy erről sokáig nem akartam beszélni, mert nem akartam, hogy ez téma legyen, nem akartam, hogy ez legyen a fontos. De akkor történt, hogy az az úriember, akit az előbb említettünk, egész egyszerűen lebuzizta az öt évet. Akkor azt gondoltam, hogy muszáj megszólalni. Ez nem büszkeség kérdése, hanem eljött egy pont, amire azt mondja az ember, hogy elég, ennyi volt! Hisz nincs mit titkolni, nincs mit szégyellni. Nem tartom magam betegnek, nem rontok meg gyerekeket, nem kap el tőlem semmit, aki kezet fog velem. Ez nem skarlát betű, ez nem perverzió, ez nem valami sötét dolog. Természetes és normális életet élek. De nem akartam kiállni soha, hogy verjem a mellem, hogy meleg vagyok. De mivel itt - ahogy mondani szokás - egyre inkább fokozódott a helyzet, végül úgy gondoltam, hogy érdemes elmondani, így élek.
MN: Hoztam egy interjúrészletet 1998-ból. A Színház című folyóiratban jelent meg, azután, hogy sikertelenül pályázott az Új Színház igazgatói posztjára. Itt mondja, hogy "a szakma vezető teamje igenis leosztja a pozíciókat. Meg van határozva, ki mennyit ér, ki kiről mit gondol, ki melyik skatulyába van berakva, ki kihez tartozik, ki milyen művész." Ma is érvényesek ezek a gondolatok?
AR: Persze. Csak rosszabb lett a helyzet.
MN: Akkoriban panaszkodott, hogy nem tartozik sehova. Felment azóta az értéke?
AR: Fel. És remélem azért, mert jobb előadásokat csinálok, mint 1998-ban. Más lett közben a fontos. Valahogy azt érzem, hogy felelős vagyok. De ebben semmi romantika nincs. Azt gondolom, hogy minden kis hangyának felelőssége van, és ezt az elmúlt években jobban megértettem. Lehet, hogy ettől mások a munkáim is.
| ||
MN: Ezt akkor is érezte, amikor elkezdte a Nemzetit?
AR: Akkor még nem. Közben jött.
MN: Volt egy szakmai vitaest a Katonában, ahol a politikai színházról beszélgettek a meghívottak. Ott volt Vidnyánszky Attila is. Ha önt meghívják, elment volna?
AR: Kettecskén vele?
MN: Nem, többen együtt.
AR: Úgy igen. Többen igen.
MN: Kettecskén miért nem?
AR: Mert úgy gondolom, hogy ő nem mint szakember vesz részt a magyar színházi életben.
MN: Hanem?
AR: Hanem mint politikus. És politikusokkal nem szívesen ül le az ember kettecskén beszélgetni.
MN: Legalábbis nyilvánosan.
AR: Igen, nyilvánosan nem. (nevet)
MN: Beszéltünk színészetről, rendezésről, de mi a helyzet az igazgatósággal. Hiányzik?
AR: A Nemzeti hiányzik, az igazgatás nem. Hogy hatalmam legyen, nem érdekel. Akkor kell igazgatónak lenni, amikor az ember olyan csapatot tud összehozni, amivel létrehoz valami fontosat.
MN: Lesz még ilyen helyzet?
AR: Erre nem tudok válaszolni.
MN: Szeretné?
AR: Bennem még arra lenne vágy, hogy azt folytassam. És amíg ez a vágy visszamenőleg él, és van benne nosztalgia, addig nem tudok erre tisztán válaszolni. Azt már nem lehet folytatni, tehát valami újat kell kezdeni.
Haneke, Bergman és GluckMagyar Narancs: Alföldi Róbertet rendezni hívja az Opera. Ez azért érdekes helyzet. Gyorsan rábólintott? Alföldi Róbert: Ha a Magyar Állami Operaház hív, akkor oda el kell menni dolgozni. Sokfelé rendeztem operát, itthon nem nagyon, ráadásul ebben a társadalmi közegben ez olyan gesztus, hogy az ember nem kezd el méricskélni, hanem azt mondja, hogy igen. Ehhez jön, hogy a Gluck nem egy rossz zeneszerző... Operát rendezni különös szerencse. Barokk operát - még Strauss átiratában is - pedig különösen az. MN: Nem tartozik a legismertebb operák közé az Íphigeneia Tauriszban (a bemutató vasárnap lesz). Önt mi érdekli benne? AR: Például az, hogyan lehet azokat a végletes érzelmeket hitelessé tenni, miközben a szereplők énekelnek. Ami izgató benne és mai, hogy egy ugyanolyan durva társadalmi pillanatról szól, mint a miénk most. Van valami ősbűn ebben az operában. És ezt az ősbűnt mindenki valahogy úgy forgatja, és mindig olyan megvilágításba helyezi, hogy az az ő igazát bizonyítsa, és a másikat le lehessen vele gyilkolni. Ám ha megkaparjuk az egészet, akkor nem is lehet elmondani, hogy mi az az ősbűn, vagy hogy ki kezdte. Épp emiatt mindenki filozófiát tud gyártani saját nézőpontjának igazolására. Ezenkívül nagy tercettek és duettek vannak a műben, amik még az opera műfaján belül is mélyebbre mennek, mint általában. Azt mondtam az olvasópróbán, hogy nagyon jó lenne, ha Haneke- vagy Bergman-jeleneteket tudnánk csinálni, mivel olyan szoros, bonyolult, kiszolgáltatott és mély viszonyok vannak benne. MN: Van olyan külföldi előadása ennek az operának, ahol géppisztolyokkal rohangálnak a katonák. Önnél is várható, hogy mai közeget teremt? AR: Az, hogy a színpadi megjelenítés klasszikus vagy egy kevésbé klasszikus forma lesz, mindig az adott anyagtól függ. Az Íphigeneia nem attól lesz modern előadás, ha használunk benne egy-két mai tárgyat, hanem attól, ahogy a viszonyokat ábrázoljuk, vagy ahogy az énekesek a műfajon belül mozognak. Hogy úgy tudjanak létezni, hogy az magától értődő legyen. Három órát végigénekelni egy operai műben, ennél nehezebb nem nagyon van. |
