"Ha Agatha Christie lennék" - Tom Stoppard író

Színház

A nyári fesztiválszezon egyik sztárja a feltörekvő tehetség, bizonyos William Shakespeare. Közeli jó barátjával, a világhírű angol drámaíróval, a Szerelmes Shakespeare Oscar-díjas forgatókönyvírójával, a Rosencrantz és Guildenstern halott szerzőjével persze nem csak róla beszélgettünk.

Spielberg és George Lucas hozzá fordul, ha szöveggondjai vannak, a Pink Floyd simán belemegy, ha át akarja írni leghíresebb számaikat. Ewan McGregor hamarosan a Broadwayn játszik egy régi sikerében, a londoni National Theatre decemberben kezdi próbálni a legfrissebb darabját. Interjúzni vele öröm, időpontot egyeztetni beletelik fél évbe is.

*

Magyar Narancs: Legnagyobb színpadi sikere, a Rosencrantz és Guildenstern halott filmre viteléről azt mondta, hogy azért választotta saját magát rendezőnek, mert csak így látta biztosítottnak, hogy a filmváltozat kellő tiszteletlenséggel viszonyul a darabhoz. Mennyire volt tiszteletlen a saját édes gyermekével?

Tom Stoppard: Csak amennyire a gyermek megkívánta. Tudtam, hogy ha másnak adom, utálni fogom a végeredményt. Mindig ez történik, ha másnak adod: utálni fogod. Te mindig mást hagynál ki, mást tennél hozzá. De szeretném hangsúlyozni: nem vagyok filmrendező, soha nem is tartottam magamat annak. Kaotikus élmény volt az egész, de élvezetes tapasztalat. Ma már másképp csinálnám, az biztos. Tíz percet például biztosan kivágnék a filmből.

false

MN: Melyik tíz percet?

TS: Nem egyben tízet, hanem összesen ennyit. Apróságokat innen-onnan. Az első negyedórát 3-4 perccel biztosan megkurtítanám. Nem a tartalom, a tempó kedvéért. Elkéne egy kis anyagcsere-gyorsítás. A film metabolizmusát kéne feljavítani. Annak idején, az akkori fejemmel sehogyan sem találtam a felesleget. Ma, ennyi év tapasztalattal a hátam mögött, könnyedén kiszúrom. A szeparációs távolság csodákra képes. Most már mindegy; azért így is megáll a lábán.

MN: Ugyanez a "szeparációs távolság" a színdarabjainál is segíti a tisztánlátást? Így utólag például az Árkádiából is kivenne itt-ott egy-egy jelenetet a tempó kedvéért?

TS: A film, ha dobozba került, azzal már nincs mit kezdeni. Kész, ennyi volt. Egy darabnak viszont jóval hosszabb élete van. Ha előveszek egy régi darabot, mert igény van rá, a próbák alatt mindig változtatok rajta. Azt se mondanám, hogy csak önös szándékok vezérelnek; olykor a tér is megköveteli a változtatást. Néhány szóval többet itt, néhánnyal kevesebbet amott, attól függően, hogy a színésznek mekkora távolságot kell megtennie. Nem a magasztos belső útra, hanem a színpadon megtett, konkrét méterekre gondolok. Nem hiszem, hogy egy darabnak szentnek és sérthetetlennek kell lennie, csak azért, mert egyszer már valahol előadták. Ott van például a The Real Thing (nálunk Az igazi, Ez az igazi, A dolog címen ismert - a szerk.) című darabom első jelenete; színdarab a színdarabban. Amikor 1982-ben először bemutatták, a közönség nem volt beavatva, maguknak kellett rájönniük, hogy mi is folyik valójában, ennyi év után azonban mi értelme lenne ugyanezt elsütni, amikor a közönség nagy részének már van tudomása a darabról, hisz nem először látja. Mostanában, vagy mondjuk úgy, hogy az elmúlt tíz év során, elvesztettem az érdeklődésemet a színpadi trükközés iránt. Ha Agatha Christie lennék, aki nem vagyok, és ma írnám meg Az egérfogót, szívem szerint már a darab legelején elárulnám, hogy ki a gyilkos. Ez sokkal inkább kedvemre való lenne, mint a végén fejbe kólintani a közönséget a nagy rejtély megoldásával. A titkok, trükkök és meglepetések színháza engem már nem érdekel.

false

MN: Remek alkalom lehet a The Real Thing korszerűsítésére, hogy hamarosan ismét bemutatják a Broadwayn.

TS: Szeptemberben kezdjük a próbákat. Ewan McGregor játszik benne. Nem hiszem, hogy nagy változtatásokat eszközölnék a szövegben, de ott leszek a próbákon.

MN: És csak ül hátul, és hallgatja, mit kiabál a rendező a színészeknek?

TS: Próbahelyzetben nincs olyan, hogy hátul. A színészek hajlamosak megbízni az íróban, ha látják, hogy nem azért ül ott, hogy mindenáron a darabját védelmezze. Azért vagyok ott, hogy megválaszoljam a kérdéseiket. Ha felmerülne, hogy vajh' mit gondolt a szerző. Akkor jövök én, és elmondom. Igazán akkor válik számomra izgalmassá a dolog, amikor a színpadi gépezet beindul: a technikai próbán, a főpróbán. Itt válik ismét hasznossá a szerző. Közel negyven éve csinálom már, úgyhogy egy dolgot bizton állíthatok magamról: ha valahol, a technikai próbán hasznossá tudom tenni magam. Amikor a The Real Thing először került közönség elé, akkor jöttem rá, hogy a darab második felében eggyel több jelenet van a kívánatosnál. Építészetileg, szerkezetileg nem tűnt elegánsnak. A felismerés, mondjuk, kedden jött. A szerdai előadásra összevontam két jelenetet, és a keddi változat örökre eltűnt. Imádom ezt a színházban. Ha nem így lenne, boldogan hagynám, hogy nélkülem újítsák fel a darabjaimat. De mert így van, és a változtatás lehetősége örökké fennáll, azt hiszem, a regényírók joggal irigykedhetnek a színpadi szerzőkre.

false

MN: A színészekkel való bánásmódot is tanulnia kellett?

TS: Bárcsak előbb megtanultam volna! Sosem voltam színész, és mi tagadás, kezdetben, azt hiszem, teljes félreértésben éltem, hogy mit is csinálnak. Ifjú és bohó színdarabíróként meggyőződésem volt, hogy a színész feladata nem más, mint hogy pontosan azt a zajt reprodukálja, amit írás közben a színdarabíró hall a fejében. Kezdetben csak az érdekelt, hogy a végeredmény az legyen, amit magamban elképzeltem. Hogy mi megy végbe a színészben, hogy megtörtént-e a megértés folyamata, az efféle apróságok hidegen hagytak. Idővel azt is megtanultam, hogyan lehet türelmesnek lenni. Elég türelmetlen alak voltam, aki hajlamos volt kinyilatkoztatni; csináld így, és meglátod, jó lesz! Elmondom, mi történik ilyenkor: a színész először remekül eljátssza, amit mondasz neki, majd egyre roszszabb lesz, míg végül a bemutatóra szétesik az egész. Ideális esetben ez épp fordítva történik.

MN: Mikorra sikerült leküzdenie a türelmetlenségét?

TS: Hát, nem egyik napról a másikra történt, az biztos. A második vagy harmadik darabomnál már istenesebb volt a helyzet. Nemcsak azt kellett megértenem, hogy a színésznek a saját eszközeivel kell eljutnia a szerepe lényegéhez, de azt is, hogy a szerzőnek nincs mindig igaza. Nem biztos, hogy az a legüdvözítőbb, ha minden sort úgy mondanak ki, ahogy azt én elterveztem. Meg kellett tanulnom hallgatni másokra, meghallani és elfogadni, ha másnak jobb ötlete támad. Élénken él bennem, mit mondott az első rendezőm, amikor odáig jutottunk a szövegben, hogy itt most két szereplő ordítozni kezd egymással. Azt mondta: micsoda elcsépelt poén, az én színészeim nem fognak a színpadon ordibálni! És igaza volt. A szerző dolga leírni, hogyan olvassák a darabját, de hogy azt hogyan fogják eljátszani, más tészta. Én leírtam, hogy két ember ordibál egymással, és ezzel kifejeztem, hogy egy érzelmileg túlfűtött jelenetről van szó, de itt megáll a kompetenciám, és ha a rendező vagy a színész úgy látja jónak, akár suttogva is előadhatják.

false

MN: A Pink Floyd többször is felbukkan az életművében: a Rock'n'Roll című darabjában is Pink Floyd szól, nemrég pedig egy komplett rádiójátékot írt a The Dark Side of The Moon című albumukból. Gilmour és Waters beszélő viszonyban vannak egymással?

TS: Mindkettőjükkel beszéltem, igaz, csak külön-külön. A darab megírása egyszemélyes feladat volt, ők ebbe nem szóltak bele, de az áldásukra azért szükségem volt. Mégiscsak az ő dalaikat ültettem át egy színészeket beszéltető darabba. Az album teljes játékideje 40 perc, ebből az énekes részek 15 percet tesznek ki, a felkérés viszont egyórás produkcióra szólt. A dalszövegekhez semmiképpen nem akartam hozzányúlni, maradt tehát 45 perc, amit nekem kellett megtöltenem. Ebből a háromnegyed órából 25 perc instrumentális zene. Mondtam is Gilmournak, hogy csak úgy van értelme az egésznek, ha a színészek rábeszélnek az instrumentális részekre. Gilmour rám hagyta, azt mondta, csinálj, amit akarsz, nekem jó lesz. Persze leginkább Rogerrel értekeztem, hiszen ő írta az összes dalszöveget. Vele magyaráztattam el, hogy mit jelentenek a szövegek. A lemeznek nincs összefüggő története, mint például a The Who-féle Tommynak. Itt minden dal külön világ. Az én szövegem csak érintőlegesen kapcsolódik a dalszövegekhez.

false

MN: Mi volt a legjobb Pink Floyd-koncerélménye?

TS: Talán az, amit sok-sok évvel ezelőtt az Earls Courtban adtak. Elég nagy aréna, legalábbis annak számított, de persze az újaknak, mint az O2 például, a nyomába sem érhet. De láttam őket stadionkoncerteken is.  Nehéz rábökni egyre, hogy na, ez messze a legjobb az összes közül, mert őszintén szólva, mind rendkívül magas színvonalú volt.

MN: Volt, hogy elirigyelte a rocksztárok életét?

TS: Nem vagyok egy muzikális lélek, a zenei tudásom, a hallásom a nullához közelít. Józanul sosem gondolhattam, hogy ja, ezt én is meg tudnám csinálni. Inkább valami csodálattal tekintettem mindig is a rocksztárokra, ahogy a színpadon álló maroknyi zenész hatalmas tömegeket tud mozgatni.  Az egyik percben még beszélgetsz valakivel, egy látszólag átlagos emberi lénnyel, hiszen két keze van és két lába, de a következő percben ez a látszólag hétköznapi alak húszezer embert csavar az ujjai köré.

MN: Nemcsak színdarabíróként és rádiós szerzőként, de forgatókönyvíróként is kapós; a Szerelmes Shakespeare-ért Oscar-díjat is kapott. A Rosencrantz és Guildenstern halott sikere szerepet játszott abban, hogy önt választották a film forgatókönyvírójának.

false

TS: Felajánlották a filmet, én meg mondtam, hogy köszönöm, nem. Nem akartam visszatérni Shakespeare-hez, úgy éreztem, egyszer elég volt. Aztán mégis beadtam a derekamat, és azon kaptam magam, hogy egyre inkább élvezem. Aztán semmi sem történt, négy évig néma csend. Amikor végül nekiláttak, hogy megcsinálják, teljesen más színészekkel és más rendezővel fogtak neki, mint akikkel eredetileg eltervezték.

MN: Ön szerint Shakespeare írta az összes Shakespeare-darabot?

TS: Sosem értettem igazán, mit is jelent ez a kérdés. Valakinek meg kellett írnia, és az is biztos, hogy az a valaki egy és ugyanaz a személy. Én legalábbis egyetlen meggyőző bizonyítékról sem tudok arra nézve, hogy ne Shakespeare lenne a tettes. Semmi sem szól az ellen, hogy ne lett volna képes rá. Számomra nagyon is kielégítő a tudat, hogy ennek a stratfordi iskolásfiúnak a keze van a dologban. Kedves a szívemnek ez a mítosz, még akkor is, ha lehet, hogy igaz. Nem a Shakespeare-tudós beszél belőlem, hiszen nem vagyok az, számomra érzelmi kérdés, hogy igen, ez egyetlen ember, William Shakespeare műve. Ezt a jelenséget hívják egyébként zseninek.

MN: A legenda szerint Spielbergnek éppúgy besegített az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag forgatókönyvébe, mint George Lucasnak a legutóbbi Star Wars-film megírásába. Mennyi igaz ebből?

false

TS: A következő történt: Indiana Jones papájának a szerepét Sean Connerynek ajánlották fel. Régebben már dolgoztam Connerynek, bár ha megöl, se tudnám megmondani, mi volt az. Mindegy is, a lényeg, hogy Connery szépen megköszönte, hogy rá gondoltak, kifejezte abbéli örömét, hogy szerepelhet a következő Indiana Jones-filmben, de feltételként támasztotta, hogy valaki írja át a forgatókönyvet, mert abban a neki szánt apaszerep csapnivaló. Connery engem ajánlott, én meg belementem, mert Spielberg jó barátom. Megtettem, amit megkövetelt a feladat, kipofoztam Sean dialógusait, mire Harrison Ford is azzal állt elő, hogy ha már így alakult, az ő szövegeit is írjam át. Végül elég hosszúra nyúlt a dolog, a forgatókönyv nagy része az én munkám. Jó móka volt.

MN: A Star Warsszal is hasonló volt a helyzet?

TS: A Star Wars más tészta volt. Már nem is tudom, hogyan történt; beszélgettem George Lucasszal, szó szót követett, s hamarosan nálam landolt a Star Wars forgatókönyve. A Lucas által írt változat. Nem tudom, mennyit szabad elmondanom nyilvánosan, a lényeg, hogy olvastam már jobb forgatókönyveket is. Szóval nem volt valami jó. Nem volt nehéz javítani rajta. Oké, mondtam, rendben, megcsinálom, és nagyon gyorsan túlestem rajta.

Stoppard & Harold Pinter

Stoppard & Harold Pinter

 

MN: Épp darabot ír a National Theaternek. Mondana róla valamit?

TS: Vonakodnék. Decemberben kezdjük a próbákat, ha nem bánja, addig inkább hallgatásba burkolóznék. Egy nőről szól. Egy behaviorista pszichológusnőről.

MN: Ha az Árkádia a tájkertészet és a káoszelmélet darabja, két szóban mi lenne ez az új darab?

TS: Evolúciós biológia és pénzügyek.

Tom Stoppard B-oldal - ami az interjúból kimaradt

*

MN: Nemrégiben az Anna Kareninából írt forgatókönyvet. Woody Allen mondta egyszer egy másik Tolsztoj-műről: „Egy gyorsolvasó kurzuson húsz perc alatt olvastam el a Háború és békét. Az oroszokról szól.” Képes lenne a Háború és békét is egy film kedvéért néhány órába belezsúfolni?

TS: Megtették már mások is, nem látom okát, miért ne menne. Nézze, az a nagy helyzet, hogy 30 évvel ezelőtt szinte bármire kapható lettem volna, hiszen temérdek idő állt előttem. De ma? Ma 76 éves vagyok. Ma már, hogy nincs sok hátra, egyáltalán nem mindegy, mire megy el egy év az életemből.  Ezért csak olyasmit vállalok el, amit szívből és igazán szeretnék megcsinálni. Az kevés, hogy tudom, képes vagyok rá. Kell, hogy akarjam is, méghozzá nagyon.

false

MN: A családját 1939-ben Bata, a cseh cipőmogul menekítette ki Csehszlovákiából a német megszállás elől.

TS: Zlínben éltünk, a mai Csehország területén. Apám orvos volt, a Bata cég kórházában dolgozott. 1939-ben a kórház főorvosa az ott dolgozó zsidó orvosoknak –  apámmal együtt heten voltak – felajánlotta, hogy elküldi őket a cég külföldi érdekeltségeihez dolgozni. Ez a megmenekülésüket, a megmenekülésünket jelentette.  Az egyik Nairobiba ment, a másik Kanadába, a harmadik Londonba és így tovább – apám és mi Szingapúrban kötöttünk ki. Innen aztán a japán megszállás elől kellett menekülnünk. A nőket és gyerekeket külön hajóra rakták; a mi hajónk Indiába tartott. A férfiak maradtak. Apámnak végül sikerült az utolsó hajóra feljutnia, de a hajó találatot kapott és elsüllyedt. Nekünk legalábbis ezt mondták.

MN: Bevándorlóként volt olyan vágya, hogy britebb legyen a briteknél?

TS: Mielőtt otthonra találtunk volna Angliában, négy évet Indiában töltöttünk, igaz, cseh menekültekként nem voltunk tagjai az ottani brit életnek. Apámat megölték, anyám a háború után még Indiában hozzáment egy brit tiszthez. Tőle kaptam a Stoppard nevet. Ő hozott minket Angliába. Angol iskolába jártam Indiában, úgyhogy a nyelvet már beszéltem, de Angliát, a britséget ekkor ismertem meg csak igazán. Teljesen beleszerelmesedtem a nyelvbe, rabul ejtett a kultúra. Persze, ha Franciaországban vagy Magyarországon kötök ki, most ugyanezt mondanám a francia vagy a magyar nyelvre. De úgy történt, hogy a jó sorom Angliába vitt. Tetszett az építészet, tetszett a vidék, tetszett majdnem minden. Mi tagadás, jól éreztem magam. Ami az építészetet, a tájakat, az irodalmat illeti, a mai napig Anglia az etalon számomra.

MN: Nincs is britebb Ford Maddox Ford Parade’s End című művénél és nincs is britebb Benedict Cumberbatch-nél, aki a főszerepet alakította az ön által írt tévésorozatban. Hány évet vitt el a sorozat az életéből?

false

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TS: Három évet biztosan. Én és a rendező együtt válogattuk ki a szereplőket, Cumberbatch is közös választás volt.  Ahhoz, hogy elő tudjuk teremteni a költségvetéshez szükséges pénzt, a BBC-nek ágyba kellett bújnia az amerikai HBO-val. Bevett szokás az ilyen összebújás, számos produkció köszönheti ennek a létét. Az HBO-nak persze az volt az érdeke, hogy az amerikaiak számára is ismerős színészeket válasszunk. Olyan hosszú időbe telt, míg megszületett a film, hogy mire elkezdődött a forgatás, Benedict Cumberbatch-ből sztár lett. Amikor először szóba került, az amerikaiaknak lövésük sem volt, kicsoda. Időközben viszont felbukkant a Sherlock Holmesban, és ettől fogva az amerikaiknak immár semmi kifogásuk nem volt ellene, sőt hangosan örvendeztek.

MN: Szereti a Cumberbatch-féle Sherlockot?

TS: Meg kell hogy valljam, igencsak hagyománytisztelő vagyok, szóval beletelt némi időbe, míg megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez a Sherlock nem a pipázó-sapkás Sherlock lesz. Mentségemre legyen mondva, amint leküzdöttem az ellenérzéseimet, elkezdtem értékelni, hogy milyen anarchikus módon, milyen tiszteletteljes tiszteletlenséggel bántak Holmes alakjával. Egyébként nincsenek műfaji előítéletem, számomra egy remek Feydeau-előadás sokkal nagyobb  örömöt okoz, mint egy közepes Szophoklész.

MN: Azzal egy időben, hogy Az igazi című darabját bemutatták, vagyis valamikor a nyolcvanas évek elején Margaret Thatcher vacsorát adott az általa kedvelt művészeknek. Ön is ott volt a Vaslady asztalánál. Mit keresett ott?

TS: A miniszterelnök partit adott a Downing Street 10.-ben a szívének kedves művészeknek. Elég nagy felhajtás volt. Egy másik alkalommal pedig egy privát vacsorán találkoztam vele, ahol ő is, én is vendég voltam.

MN: Thatcher sok honfi- és művésztársa – így például Morrissey vagy Mike Leigh – szemében is magát a patás ördögöt testesítette meg. Sokak számára ő volt az első számú közellenség.

TS: Az volt, kétségtelen.

MN: Ön másmilyennek látta?

TS: Ennél azért bonyolultabb a képlet. Az mindig is világos volt számomra, hogy Thatcher egy igazi nyárspolgár volt. De ahhoz britnek és legalább olyan vénnek kell lennie, mint amilyen én vagyok, hogy lássa, miféle emberek alkották a politikai elitet Thatcher előtt. A politika maga volt a halálos unalom. A politikusok bikkfanyelven beszéltek, minden szavuk előre megírt, papírízű nonszensz volt. A pártpolitikai beszéd is ezen a színvonalon zajlott; egy olyan nyelven, aminek egyetlen célja az volt, hogy semmilyen konkrétumot ne kelljen elárulni, nehogy a végén még számon lehessen kérni valamit. És akkor felbukkant ez a nő, és ahogy mondani szokták: ami a szívén, az a száján. Megdöbbentő jelenség volt. Nekem is, mint másoknak is, tetszett ez a stílus. Ez eddig magánügy, amiért viszont igazán hálás voltam neki, az a lapnyomdákat tömörítő szakszervezetekkel szembeni fellépése volt. A nyomdák tulajdonképpen zsarolóként léptek fel az újságokkal szemben. Az újságírás maga volt a szívem csücske, a pályámat újságíróként kezdtem, szóval ez igazán a szívügyem volt. A nyomdák pedig visszaéltek a hatalmukkal. A maga nemében nagy dolog volt, hogy Rupert Murdoch kicselezte a szakszervezeteket. Egyszerűen megkerülte őket. Valódi hőstett volt ez a részéről, túljárt a nyomdacápák és gengszterek eszén, ám sajnálatos módon, ezzel párhuzamosan sikerült lezüllesztenie az újságírást. Tudom, nem Murdochról és az újságírásról szeretne kiselőadást hallani, csak még annyit ehhez: amikor a legnagyobb brit bulvárlap elkezdte feljebb pozicionálni magát, Murdoch jól látta meg, hogy ezzel a bulvárújságírás legalja felszabadul. És a jó szimatú Rupert fogta magát, és benyomult a piac legaljára.

Neked ajánljuk