Mert minek érezzük magunkat (bekötött szemmel!), ha valaki felemeli a karunkat, kinyújtja a mutatóujjunkat, és hadonászni kezd vele? Mérgesek leszünk tőle? És ha közben ez a valaki a haragos Poszeidón szövegét mondja hangosan a hátunk mögött? Egy kicsit Poszeidónná változunk? Keserű Imre projektjében ezzel játszik. Mert a bekötött szemű "néző" itt nem kívülre "néz", hanem belülre: és egy elképzelt, narrációval és testi kontaktus útján megidézett történetet "lát". Ami az érintést illeti: ahogy a rendező mondja, "azért ne aggódjunk, de ne is reménykedjünk": ez a testiség nem intenzívebb, mint egy közepes erősségű masszázs. Ez a színház arra kínál választ, hogy miként lehet egyforma színházi élményt nyújtani vakoknak és látóknak: mert most egyenlő esélyekkel indulunk.
Hogy miért épp az Odüsszeia? Hiszen a módszer, a színházi és terápiás nyelv itt jóval hangsúlyosabb, mint maga a történet. Persze kézenfekvő a lelki bolyongás, a belső utazás magyarázata. Az igazán erős élményt mégsem az Odüsszeia története jelenti, nem fogunk rögtön egyes szám első személyben azonosulni a ránk osztott, mitikus szerepekkel. A KIMI (Keleti István Művészeti Iskola) projektjének ereje a színházi tréningek energiáját idézi meg. És egyedül vagyunk a sötétben, mint Mohácsi János Dohány utcai seriffjében, a Tünet Együttes Beckett-bemutatóján vagy a TÁP Színház Egyperces színházában: itt is rendhagyó, egyszemélyes a befogadás. Keserű Imre említi például az élménycentrumokat és az Ability Parkot mint inspirációt. Értsd jól: ebben a színházban fogdosnak. Megfognak, megérintenek.
Láthatatlan Kiállítás, Millenáris, május 28.
