Interjú

„Amikor úgy érzed, lehetetlen”

Benoit Solès színész, színpadi szerző

Színház

Az Alan Turing életét feldolgozó A kódfejtő című színdarabja négy Molière-díj mellett a világhírnevet is meghozta számára. A magyar előadás apropóján érkezett Budapestre. Nemcsak írásról és színjátszásról, hanem az elfogadásról és a mesterséges intelligenciáról is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Úgy nyilatkozott korábban, hogy nem írónak, inkább színésznek tartja magát. Ezt most is így érzi, a harmadik színdarabja után?

Benoit Solès: Eddig minden történettel más célom volt, nem maga az írás. Az első kettő fiókban maradt, és ahogy az lenni szokott, a családomról szóltak. A Tennessee Williams-történetet (Appelez-moi Tennessee) magamnak írtam, szerettem volna egy kimondottan nekem való sztorit és szerepet. A következőkkel emléket szerettem volna állítani Alan Turingnak (A kódfejtő), majd Jack Londonnak (La Maison du Loup). Ezekben is játszottam, ezért van, hogy inkább színésznek tartom magam. A következő, alkímiával kapcsolatos darabom jövő nyáron érkezik. Ez lesz az első színpadra vitt művem, amelyben nem szerepelek.

MN: Az új darabja is valós személy életéről szól?

BS: Egy igaz történet adta az ötletet, de a főszereplő ezúttal nem híres ember. Egy cikkben olvastam egy férfiről, aki egy olyan értékes jegyzetfüzetre bukkant a kutatásai során, amely talán a bölcsek kövének receptjét tartalmazza. Innentől elszabadult a képzeletem. Ez a történet sokkal több fiktív elemet tartalmaz, mint az előzők. Mivel szinte senki nem ismeri őt, sokkal nagyobb alkotói szabadsággal élhettem.

MN: Könnyen ír?

BS: Amikor írok, akkor is színészfejjel teszem. Arra figyelek, mi és hogyan működne a színpadon. Nem tartom magam jó írónak, nincs meg bennem a mesterségbeli tudás. Ezért is írok elképesztően lassan, hosszú utat kell bejárnom a kész szövegig. Nagyon furcsa ez nekem, mert alapvetően rendszerető, szervezett ember vagyok, de ha írok, mindez eltűnik. Mintha egy sötét erdőben bolyonganék egy apró lámpással. Sosem tudom, merre tartok, hová fogok kilyukadni.

MN: Próbált más műfajt is?

BS: Még nem, de talán a vers vagy a dalszöveg állna hozzám a legközelebb. Sokan mondják, hogy lírai az írásmódom, és vonz is ez a műnem. Persze lehet, hogy nem menne. Jacques Brel mondta, amikor a tehetségről kérdezték, hogy mindenki szeretne írni egyszer egy verset. Az igazi tehetség jele, hogy meg is írod – akár jól sikerül, akár nem. A tehetség az akarat, a létrehozás maga. Amikor úgy érzed, lehetetlen valamit nem megírni. Nem tudom, hogy megvan-e bennem a tehetség, de az biztos, hogy nagyon keményen dolgozom a szövegeimen. Sokat olvasok, írok, javítok, rengeteg visszajelzést kérek. Lassan írok ugyan, de írok, és azt gondolom, ez a lényeg.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.