Magyar Narancs: Látott északi fényt Izlandon? Azt olvastam, nemrég még a közvilágítást is lekapcsolták, hogy jobban látszódjon.
Ladik Katalin: Végig esett, nem láttam semmit az északi fényből. De odaképzeltük az égre. Meg aztán hoztam egy képeslapot is róla. A repülőúton láttam északi fényt, mert az izlandi légitársaság vetített egy csodálatos filmet. Izland furcsa, túlvilági hangulatú hely, nem véletlenül szerette úgy John Lennon.
MN: Milyen volt a díjátadó, beszélt Aj Vejvejjel?
LK: Kis hajón utaztunk fél órát Reykjavíkból egy szigetre, egy emlékhelyhez. Lennon születésének emlékére kétévente itt fénytorony világítja meg az eget december 6-ig, halálának évfordulójáig. Ilyenkor pár, Yoko szerint konfliktusos övezetben élő, de reményt nyújtó és magas színvonalon alkotó művész között szétoszt százezer dollárt, a művészeknek pedig meg kell jelölni egy jótékony szervezetet, őket illeti meg a teljes összeg. Izgultam amiatt, hogy ilyenkor kell-e adóznom, mit mondanak a törvények, de megnyugtattak. Aj Vejvej nem tudott eljönni, de Yokónak vittem egy ajándék CD-t: feldolgoztam a Lucy in the Sky with Diamondsot. Tetszett neki, azért is merem mondani.
MN: Milyen szervezetnek adományozta a pénzt?
LK: Ez még mindig egy macsó társadalom, macsó világ, úgyhogy egy olyan szervezetet jelöltem meg, ami a családon belüli erőszak áldozatain segít.
MN: A hatvanas évek elején kezdett alkotni, azóta csökkent azért a macsóság?
LK: Akkoriban kezdődött a harc a női egyenjogúságért, a feminizmus, a szexuális forradalom, de én soha nem voltam aktivista vagy mozgalmár, inkább csak próbáltam kiharcolni magamnak a magánéletemben és a munkahelyemen az egyenlőséget. Nem sikerült, a részeredményekért pedig nagy árat fizettem. Azt hittem, ez csak az én problémám, és az utánam jövők már meghaladják, de tévedtem. Kicsit jobb a helyzet, de nem sokkal. Én mindig is hagyományos családi életet éltem, de az együttélésben jelentkeznek bizonyos problémák, ha a másik is művész. Még úgy is, hogy jó feleség, jó anya voltam, és elvégeztem mindazt, amit egy hagyományos patriarchális társadalom elvár a nőtől. Egyáltalán nem csak a művészetnek éltem, tizennyolc éves korom óta állandó munkaviszonyban vagyok, az iskoláimat is esti tanfolyamokon végeztem. Mégis előjött a házasságban a karrierféltékenység. Ez mételyezte meg mindkét házasságomat. Harminc felé döntöttem úgy, hogy elég a kompromisszumokból, ne tovább. Nem kell feltétlenül hozzámenni ahhoz, akivel munkatársként jól dolgozunk együtt, ez a tanulság számomra. Bár gyakrabban hoztam volna meg ilyen nehéz, de felszabadító döntéseket!
MN: Nehéz volt nőként érvényesülni az irodalmi életben?
LK: Persze, de nem csak nekem. Sok velem egykorú írónő a megaláztatások miatt hagyta abba az írást. Azt mondták nekik, ha megjelent egy versük, hogy biztos nem a mű esztétikai értéke miatt választották ki.
MN: Ezt ön is megkapta?
LK: Meg. Úgyhogy elkezdtük álcázni magunkat, de én nem akartam végleg kékharisnyává változni! Feltettem az aszexualitás álcáját, az volt az egyetlen menedék, de aztán csak annál nagyobb erővel tört fel belőlem a nőiesség. A húszas éveimben még kerestem önmagamat, és a társadalompolitika pont abba taposott bele, ami a legfontosabb volt nekem. Kemény idők jártak, 68 után jöttek a megszorítások, a cenzúra. Magyarországra csak úgy jutottak el a verseim, hogy a barátaim átvitték a határon a Symposion folyóirat számait. Csak a 80-as évek végétől publikálhattam Magyarországon, akkor viszont lassan megjött a vágyott elismerés, később díjakat is kaptam. Nem hittem, hogy ez valaha sikerül. Hiába éreztem 62-től azt, hogy a magyar irodalomhoz tartozom, közel harminc évet kellett várni arra, hogy elfogadjanak.
MN: 92-ben át is költözött Magyarországra.
LK: Jugoszláviában akkoriban már nem lehetett szabadon alkotni, másról sem szólt az egész ország, csak a gyűlölködésről. Nem utazhattam külföldre jugoszláv útlevéllel, az Újvidéki Színházban, ahol színésznőként dolgoztam, már csak nők maradtak, a fiúk menekültek a sorozás elől. Sajnálom, mert igazából nem akartam soha eljönni a Vajdaságból, és most Magyarországról sem szeretnék. A vajdasági multikulturális hangulat és a magyar környezet volt mindig is az inspirációs forrásom, innen merítettem szinte mindent.
MN: Nem merült fel soha, hogy emigráljon? Nyugaton ismert volt már bőven a rendszerváltás előtt.
LK: 1980-ban felmerült, mert éppen New Yorkban voltam Tito halálakor. Marasztaltak is, de eszem ágában sem volt elhagyni a hazámat. Ezt a szót használtam, haza, és ezen eléggé csodálkoztak az amerikaiak, azt mondták, ez milyen romantikus, főleg hogy a hazámban egy kisebbséghez tartoztam. Ez a haza aztán jól kicsúszott alólam, így lettem… migráns? Nem tudom, mi lettem. Fura érzés, hogy megszűnik egy ország. Nem én mentem el, mégis külföldi lettem egy pillanat alatt. Például vízummal mentem Horvátországba, ahol 1977 óta van egy kis nyaralóm Hvaron. Szárazföldi halandóként mindig is az volt az álmom, hogy legyen egy kis kuckóm a tengernél. Rátettem a fiatalságomat, évekig takarékoskodtam, hogy vehessek egy akármilyen kis istállót, amit átalakíthatok. Lett egy picurka kőházam, egy menedék. Eleinte telefon sem volt, csak a posta, addig tényleg kikapcsolódás volt ott lenni. Sajnos már az internetet is bekötötték. De a szél meg a sziklák ugyanazok. A tenger is ugyanaz. Majdnem. Volt egy időszak, amikor megváltozott. Évekre eltűntek a halak a vadhalászat miatt, az nagyon furcsa volt. De hál’ istennek már visszajöttek.
MN: Visszatérve az átköltözésére, tulajdonképpen Magyarországon is kisebbségi lét várt önre.
LK: Úgy van, rögtön meghallották a középzárt e használata miatt, és éreztették, hogy nem vagyok tősgyökeres, magyarországi magyar. Ezt sokan átéltük és átéljük ma is, a rácsodálkozást, hogy „Jaj, hát te tudsz magyarul? Nahát!” De legalább már „határon túli” írónak meg ilyeneknek nem neveznek, vagy legalábbis ritkábban. Én mindig az egységes magyar irodalmat tartottam szem előtt, mindig úgy gondoltam, hogy az egységes magyar kultúrához tartozom, mégis megcímkéztek. De ez legyen a legkevesebb, kaptam sokkal rosszabb címkéket is.
MN: Például?
LK: Ó, hát, hiszen tudja! Meztelen költőnő meg ilyenek. Közben látja, milyen szelíd vagyok. És szolid.
MN: Látom.
LK: A meztelenség akkor a produkció része volt, az említett dackorszak eredménye, és hát el is értem a célomat vele. Csak arra nem gondoltam, hogy ezt ennyi idős koromban is felemlegetik majd.
MN: Azt mondja, a gyűlölettel teli közhangulat elől menekült el a Vajdaságból. Mostanában hogy érzi magát Magyarországon?
LK: Amikor átjöttem, naiv voltam és idealista. Azt hittem, Magyarország valamilyen értelemben egységes. De hamar rájöttem, hogy mennyire megosztott a társadalom, nemcsak a művészeti életben, hanem az egész ország. Szembesültem vele, hogy itt bizony szekértáborok vannak, és mindenki azt akarta tudni, hogy én melyikhez tartozom. A mai napig tudni akarják, a mai napig nem csatlakoztam egyikhez sem, és ennek érzem is a hátrányát. Szerintem a művészetet egységében kell nézni, és jó művek mindkét politikai tábor zászlaja alatt vannak. Ha nem kimondottan az ideológia dominál a műben, akkor nem lehet valakit elítélni azért, mert éppen ennek vagy annak az akadémiának a tagja. Az a fontos, hogy ne tegyünk olyan hűségesküt, ami meghazudtolja a műveket, és ne váljon semmilyen hűségeskü kizárólagossá. De nem akarok leckéket adni más művészeknek. Aztán később, a millennium után észrevettem, hogy már nemcsak a szekértáborok között megy a gyűlölködés, hanem egyre több az uszítás is. Elég gyorsan utolért az a hangulat, ami elől elmenekültem Jugoszláviából. Szerintem már nincs hova menni, nem lehet hova emigrálni, csak a belső emigráció maradt. Majd ha szólít a mindenható, a legnagyobb performer, majd továbbállok, de az másfajta utazás lesz. Addig szerencsére van hova visszavonulnom, és van még elég tennivalóm. Már azt vallom, hogy az ember maradjon ott, ahol van, és ott próbáljon változtatni, ha tud. Ha nem tud, akkor méltósággal tűrjön, ameddig lehet, ameddig nem kell tényleg keményen kiállni és odacsapni.
MN: Mikor kell odacsapni?
LK: Ha én azt tudnám! Kérdés az is, vajon lesz-e még mivel odacsapni, és hogy leszek-e még akkor egyáltalán? Nem lehet tudni, mi az a pont, amikor betelik a pohár, az ilyesmi váratlanul történik, nem a legrosszabb pillanatban, nem a mélyponton. Mint egy rossz házasságban: rossz, rossz, rossz, aztán egyszer csak kész, nincs tovább. Nem kell hozzá pofon vagy az, hogy lelőjenek valakit.
MN: A magyar szempontból kissé botrányosra sikerült göteborgi könyvvásáron előadott performansza eléggé odacsapott: fontos szerepet kapott benne egy drótkerítés is.
LK: Az arról szólt, hogy én mint folyton vándorúton lévő zoon, vagyis emberállat, határok közé szorultam, határok választanak el a korábbi életemtől. Szó szerint határok nőttek ki azokon a földeken, folyókon, ahol azelőtt otthon éreztem magam. Amíg a határokon át lehet vándorolni, az emberállat embernek érzi magát. De ha a határok bezárulnak, és a vándorlókat fogva tartják, akkor az ember állattá válik. A performansz végére embermajommá változtam, ami tehetetlenül néz a rács, vagyis a drótkerítés mögül.
MN: Hogyan kísérletezte ki a védjegyének számító hangokat, a sikító, nyüsszögő, berregő, sípoló, recsegő, sivító, csicsergő, fülrepesztő effektusokat?
LK: Tizenegy éves korom óta az Újvidéki Rádió színiegyüttesének tagja voltam. Van tapasztalatom a hangommal, kiismertem, hogy mire képesek a hangszálaim. Az irodalmi műsorokban a hagyományos verseket szívesen szavalták a színészek, de ha jött egy avantgárd vers, akkor mindig engem hívtak. Én meg boldogan szavaltam a futurista, szürrealista, dadaista verseket. Akkoriban találtam ki és fejlesztettem ki a stílusomat. Később bővítettem az eszközkészletemet. Szerettem a népzenét, gyakran mentem a férjemmel, Király Ernő népzenekutatóval a szerb és magyar falvakba, kifigyeltem a technikát. Emellett tibeti népzenét és magyar gyűjtéseket hallgattam. Nem az énekhangra, hanem a díszítések technikájára koncentráltam, a népi hagyományt és a modern hangköltészetet akartam ötvözni. Addig gyakoroltam, amíg ki nem jöttek azok a hangok. Ez a fajta hangköltészet azóta feloldódott a zenében és a színházban. Az újító színházakban a színészek a hangköltészet elemeit használják, beépült a beszédkultúrába.
MN: Többször hivatkozott a verseire úgy, mint mágikus erővel bíró varázsszövegekre. Ez mit jelent?
LK: Jó, hát minden költő azt hiszi, kimondja vagy sem, hogy a versei katarzist okoznak. Nagyképűen hangzik, de ez egy elvárás is a befogadó részéről, és nekünk szállítani kell a katarzist. Valóban vannak olyan varázsénekek, amiket sámánisztikus rituálé keretében adok elő. De a többi versemet is olyan élménykapszuláknak vagy oltóanyagoknak tekintem, amit mindenki a saját szenzibilitásától függően bont ki. A mágiának is alapvető funkciója, hogy elvigyen egy másik valóságba, másik tudatállapotba. Ha az olvasó a vers hallgatása közben eljut önmaga mélyebb rétegeibe, akkor ilyen értelemben a vers mágikus. A mágia és a művészet felfedi az ember előtt önmaga titkait. De mostanában már nem annyira foglalkoztat, hogy konkrétan utaljak sámánisztikus rítusokra.
MN: Mi inspirálja mostanában?
LK: A felhő és a QR-kód. Az emberiség eljutott oda, hogy össze tud sűríteni egy vonalrendszerbe rengeteg adatot – ahogy egy haikuban is ott van egy gazdag élményanyag, amit ha kiolvas az ember, megnyílik egy egész áruház. A QR-kód valójában vers. De közel állok ahhoz, hogy ezt a misztikumot tovább tágítsam, egészen a felhőkig. Az információs felhőkben tárolódik az emberiség tudása: az életünk, a biológiai anyagaink, a nedveink kémiai összetétele, minden ott van. Ez hatalmas költői téma, ahogy a téridő is. Korábban térről és időről külön írtam, de amióta tudom, mi a téridő, azóta megtáltosodtam.
MN: A performanszaihoz régebben népi hangszereket használt. Az is a múlté?
LK: Igen. Megtetszett a szerb bőrduda, a látványa is elég érdekes volt, kihívó és polgárpukkasztó, jól jött az előadásaimhoz. A köcsögduda is, azt megtanultam elkészíteni. Vagy a kukoricaszár hegedű, amit még gyerekkoromból ismertem. Egyszer azt hallottam, hogy a hindu költők a hosszú hajukon hegedülnek, nohát, mondom, ez nagyon tetszik, még ha a hang csak nyekergés is. A montenegrói egyhúrú hangszer is csak nyekereg, az eposzokat mégis órák hosszat mondják a kíséretében. Ma már semmi ilyesmit nem használok, maximum úgy dúsítom a hangzást, hogy a stúdióban két sávban veszem fel a hangomat.
MN: Az előbb istenre performerként hivatkozott…
LK: Igen, a teremtő a legnagyobb performer. Hát, istenem, most hogy nevezzük?
MN: És akkor a halál is performansz?
LK: Ó, hát hogyne! Meg is tették néhányan, hogy performanszt csináltak a saját halálukból, például Halász Péter, vagy mások, akik csonkították saját magukat. De én nem vagyok ilyen exhibicionista.
| Névjegy Ladik Katalin 1942-ben született Újvidéken, 1992 óta Budapesten él. Az 1969-es Ballada az ezüstbicikliről óta tíznél is több verseskötete jelent meg, a legutóbbi a Kalligram kiadónál, A víz emlékezete címmel. A magyar avantgárd fontos alakja, több legendás happening és művészeti akció résztvevője a hatvanas évek végétől. Nemrég volt önálló kiállítása az acb Galériában, de hangköltőként és performerként a nemzetközi képzőművészeti szcénában is elismert. A hatvanas években dolgozott banktisztviselőként, az Újvidéki Rádiónál, aztán tizenöt évig az Újvidéki Színház színésze volt, rövid ideig az Élet és Irodalom versrovatát is gondozta. 2001-ben József Attila-díjjal, 2009-ben a Szerb Köztársaság Nemzeti Kulturális Díjával, 2012-ben Babérkoszorú díjjal tüntették ki. |
