Annál bizonytalanabb a jövő - A színházi nevelés és a magyar múlt

  • Kovács Bálint
  • 2014. február 3.

Színház

Az emlékezés drámái címmel tartott szimpóziumot a Káva Kulturális Műhely a színházi nevelés és a történelmi témák összekapcsolhatóságáról december közepén a MU Színházban. A négy előadás a magyar közelmúlt traumáiról, a múlttal való szembenézés igényéről szólt.

Túlzás volna azt állítani, hogy minden 14-18 éves kamasz elképesztően nyitott, értelmes és okos, pedig a Káva négy, a magyar közelmúlt eseményeit feldolgozó színházi nevelési előadásán így tűnik. A TIE (Theatre in Education) módszertanát használó foglalkozások úgy mesélnek el egy cselekményében és dialógusaiban nagyobbrészt színdarabként megírt történetet, hogy a játszó drámatanár-színészek bizonyos pontokon a nem csak nézőként jelen lévő iskolai osztályok tagjaihoz fordulnak, és megkérdezik, mit kellene szerintük egy-egy karakternek tennie az adott szituációban, mi lehetne egy nehéz helyzet megoldása, miért tette a másik, amit tett, és vajon jól tette-e vagy sem - hogy aztán a válaszok, a kialakuló beszélgetések tanulságai formálják az előadás további részét. A válaszok vagy viszontkérdések pedig - legyen szó hátrányos helyzetű szakközépiskolásokról vagy elit gimnáziumok tanulóiról - tényleg szinte mindig meglepően jók ezen a két napon. Hogy miért, az az egész színházi nevelésnek hívott, egyszerre színházi és pedagógiai módszer kulcsa: mert jó esetben ezek az előadások olyan helyzeteket mutatnak meg, amelyekben a felmerülő problémáknál a "néző" egyszerűen nem tud bornírt sablonválaszt adni. Márpedig az ember semmit sem érthet meg jobban, mint azt, amire maga jön rá.

A Káva négy múltfeldolgozó előadásában - Trianon, a holokauszt, az ügynökkérdés és a cigánygyilkosságok kapcsán - a helyzetek mindig ilyenek, nagyrészt a témákhoz való hozzáállás miatt: egyik sem a múltról, az adott eseményről szól, hanem a hatásukról, továbbélésükről a mában. Az unoka egy német kárpótlásigénylő lap miatt találkozik a zsidó nagymama múltjával (Kárpótlás), a focistakarrierről álmodó szlovákiai magyar srác a szlovák csapatban játszik, Pozsonyba látogató barátai pedig a helyiekkel balhéznak (Üres lap). A gimis tanárnőnek árulkodó fiú besúgott barátnője megtudja, hogy apukája hasonlóan járt el ügyökként (Jelentés), egy művész pedig emlékező szobrot küld a cigánygyilkosságok egyik helyszínére, amit a polgármester vonakodik kiállítani (Szobor). Tulajdonképpen a szó szoros értelmében nem is múltfeldolgozó előadások ezek, inkább médiumok, amelyek kérlelhetetlenül felkeltik az igényt minden nézőben arra, hogy kezdjék el a feldolgozás folyamatát. Mert a múltfeldolgozás nem lehet a színház kizárólagos feladata: sikerességéhez partner kell a megszólított személyében.

"Csak az egyéni múltak feldolgozása vezethet a közösségi, társadalmi múltfeldolgozáshoz; a kettő kéz a kézben jár, és nem kerülheti el egymást. Enélkül destabilizált a múltunk, mert sem a közös traumákban, sem a közös győzelmekben nem tudunk megegyezni. Márpedig minél kevésbé stabil a múlt, annál bizonytalanabb a jövő, mert konszenzus nélkül arról sem lehet gondolkodni" - mondja a Káva kétnapos szimpóziumának első kerekasztal-beszélgetésén Tompa Andrea színikritikus, író (lapunk szerzője - a szerk.), hozzátéve, hogy a színháznak és a művészeteknek a kezdetektől fogva témája a múlttal való szembenézés fontossága, és ez többnyire az egyén szintjén történik meg; Oidipusz vagy Hamlet példája mutatja, hogy lehetetlen a továbblépés, amíg nem tisztázott a múlt.

Gyáni Gábor történész a másnapi beszélgetésen még tovább megy: szerinte a múlt önmagában még nem történelem, csak a módszeres beszéd által válik azzá. Lőrinc László tanár, a Tényleg.com történelmi portál szerkesztője hozzáteszi: a közösségek érdekében fontos volna úgy bemutatni a történelmet, hogy átélhetővé váljon, a katarzisig lehessen vele azonosulni, mégse legyen benne hazugság. Nem úgy, ahogy például Trianont szokás ábrázolni a Hattyúk tava mintájára, ahol az ártatlan és tiszta Fehér Hattyú (Magyarország) és a herceg (az elcsatolt területek) szeretnének egymásra találni, de a gonosz hatalmak ezt nem hagyják. Márpedig - így Lőrinc - az azonosuláslehetőség megteremtésére tökéletesen alkalmasak a színházi nevelési előadások, amelyek egyesítik a történelemmesélés egyéni szintjét (a családtörténeteket) a vitával, kibeszéléssel.

A roppant fontos és a mai magyar színházban szinte soha fel nem merülő témák megjelenésén túl a Káva előadásai is épp attól válnak - nemcsak közösségi, hanem klasszikusan színházi értelemben is - hallatlanul izgalmassá, hogy a nagy kérdéseket egyrészt nem csak áttételesen teszik fel, mint a kortárs problémákra klasszikus drámákkal reflektáló színházak, másrészt meg sem kísérlik a szánkba erőltetni a választ, mint a rossz színház általában, harmadrészt pedig nem állnak meg ott, ahol még a legjobb "negyedik falas" színházak is: azaz nem bízzák rá a nézőre, hogy van-e kedve az előadás után elgondolkodni a látottakon. A színházi nevelési előadások puszta megvalósulásának feltétele a gondolkodás, mivel az ábrázolt probléma hatására az egyénben megszülető gondolat az üzemanyag, ami nélkül leáll az előadás hajtóműve.

És bár a hazai színházi neveléssel foglalkozó társulatok (azaz gyakorlatilag a Káva Kulturális Műhely és a Kerekasztal Színház) előadásainak nagy része jelenkori, általánosabb problémákkal foglalkozik, a módszer tökéletes a szimpózium négy darabjához hasonló, közelmúltbéli konkrét eseményekkel, traumákkal való szembenézésre is. Főleg, mert a négy előadás hihetetlenül ötletes alapszituációi révén egyrészt a megszokotthoz képest újszerű keretet tud adni a témáknak - azzal, hogy például nem a romák megöléséről, hanem az erre való emlékezésről, nem Trianonról, hanem egy "határon túli" ember úgyszólván fordított aszszimilációjának problémáiról szól -, és épp ezáltal kapcsolatot tudnak teremteni a jelennel is. "Nem minden múltábrázolás múltfeldolgozás. Ha egy múltbeli traumát úgy ábrázolnak, mintha nem telt volna el a történeti idő, és nem jön létre a viszonyulás a jelenhez, ha nem következik belőle valami a jelen problémáira nézve, az sokszor csak retraumatizáció. A múlt feldolgozása érzelmileg telítettebb, munkásabb feladat, mint a tudomásulvétele, mert a feldolgozáshoz hozzátartozik, hogy a művészetben ábrázoltak nem a meglévő perspektívát igazolják vissza. Sőt elbizonytalanítják azt, amit bizonyosságként éltünk meg, újradefiniálva a viszonyunkat hozzá - véli Tompa Andrea. - A problémákat hurcoljuk magunkkal, de megérteni azt akarjuk, hogy mi a viszonyunk hozzájuk." Hiszen, így Tompa, a múltfeldolgozás révén szakadhatnak meg az ördögi körök. Ez kell ahhoz, hogy minél kevesebb bántalmazott gyerekből váljon bántalmazó szülő.

MU Színház, december 13-14.

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.

Szétesett vagy nem?

Szétesett. A fasisztoid-vasgárdista-dákmisztikus, Putyinhoz dörgölőző, fojtottan Európa-ellenes, a könnyebbség kedvéért szélsőjobbosnak nevezett oldal Călin Georgescu körvonalazhatatlan táborának morzsáit csipegeti. George Simion (AUR – Románok Egyesüléséért Szövetség, amelyből éppen kivált az alelnök és csapata) és Victor Ponta (független, volt „szociáldemokrata”, volt miniszterelnök, de igazából „volt már minden”) ígérkeznek a legerősebbeknek ezen az oldalon.