A posztjugó szcéna színházi fenegyerekei ki merik mondani, amit mi csak gondolunk, provokatív kérdéseket tesznek fel a néző és a színház, a színpad és a valóság viszonyáról. Szemtelenek, de nem unalmasak, vonzóak, de azért lehet tőlük tartani. Kicsit olyanok, mint a felettes én és a tudattalan, amikor hajba kap, és mégis a tudatos kerekedik felül. Aztán nyelvet ölt. Azon kívül, hogy művészetszociológiai és viselkedéspszichológiai kutatásokat folytatnak a nézőkön, az aktuális kritikai diskurzust is beleszövik a színházukba - ami a szlovén szcénára általában is jellemző. Intelligens
színházi punkok,
akik provokálás közben jegyzetelnek is. A klasszikus, történeti performanszos eszközöket használják a "nézőkísérleteikhez": a nyers fizikalitást, a meztelenséget, a szexualitást, a testnedvek felmutatását. A vér piros. A vér meleg. A vér szép - ahogy Esti Kornél mondaná, miközben a kezünkbe adja a kést. Fizikai kárt persze senkiben nem tesznek, maximum magukat veszélyeztetik, ha egyáltalán. Mindenesetre mimózáknak és mentálisan labilisaknak nem érdemes az első sorba ülni, amennyiben nem eleve csak egy sorba lehet ülni, például körben. Akkor még mindig eldönthetik, hogy bemennek-e, vagy sem, de azt javasolnám, hogy tegyenek egy kísérletet. Annak ellenére, hogy nézői rémálmomat beteljesítve elméleti hullaként végeztem a függöny mögött a MandicMachine című előadáson, kezemben egy levágott gyűrűsujjnak látszó tárggyal.
Az említett monodráma-memoárnak álcázott merénylet egy színházi montázson alapul. Marko Mandic szlovén színész adja elő 1996 és 2010 között játszott szerepeiből. Nem kevés volt neki. Itt harminchetet sorakoztat fel Heiner Müller, Sarah Kane, Enda Walsh, Szophoklész, Csehov, Ivo Svetina, Racine, Martin Sperr és mások darabjaiból. Miközben ámuldozunk, hogy milyen progresszív darabválasztásban telt Ljubljana utolsó húsz éve, felvonulnak előttünk a kortárs szlovén színház jelentősebb helyszínei és rendezői is. Szerepek cikáznak át a színen pár mondat erejéig, megtartva egykori fizikai jellegzetességeiket, gesztusokat, néhány kelléket, kosztümöt és a zenét is. Nem kronológiai sorrenden alapul, inkább a monológok szövege kapcsán fűződik össze az előadás, és bár nem ismerjük a színészt, azt érzékeljük, hogy helyi színészkirályról van szó, aki a kőszínházi formát talán megunva most a közönséget használja az adott darabrészletek és önmaga kiteljesítéséhez. Anyát, barátot, szeretőt, áldozatokat cipel fel a színpadra, kezükbe adva tárgyakat, fülükbe súgva instrukciókat, aztán eldobja őket egy pillanat alatt. Az sem ellenkezik, aki a pokolba kívánja ezt a kollektív asszisztenciát. Segíteni akarunk neki. Mandic teatralitás-darálóját a Via Negativa-referenciák teszik teljessé. Ide citálja a Would would not című projektjüket is: "Tizennégyszer voltam teljesen meztelen, ebből négyszer nem látszott a péniszem. Négyszer játszottam maszturbációjelenetet... igazából kivertem. Egy előadásban, amit a Nemzetiben játszottam..." - mondja, majd testnedvekkel pecsétes táblaképeket mutogat a közönségnek, amelyeken "színháztörténeti" helyek és dátumok szerepelnek. A végén aztán megköszöni: Jók voltatok, jó volt veletek - mondja a nézőknek, mintha a szeretőjéhez beszélne az ágyban.
Bojan Jablanovec, a kiterjedt és nyitott projekt kvázivezetője, a színházi teoretikusból lett rendező, a performanszok koncepcióinak kitalálója prezentációt tartott a Desiré Fesztivál egy délelőttjén Hunt for real (Valóságvadászat) címmel a Via Negativa 2002 és 2008 közötti tevékenységéről, amely alatt a hét főbűn volt a tematika, és amelynek része a fent említett Would would not (2005) is. Ebben provokatív fizikai kérdéseket fogalmaznak meg a nézők felé, például arról, hogy szeretnék-e látni az előadók nemi szerveit. Az egyik videón péniszanimációs performanszba nyerhettünk betekintést, amelynek során a színésznő két önkéntes nézőt szólít magához, akik háttal állnak, és miközben kommentálja a történteket, tulajdonképpen egyoldalúan pettingel velük. Ezt az előadást ki kellett venni a repertoárból, de nem a nézői felháborodás, hanem a túljelentkezés miatt. Nem volt többé érdekes a provokáció, hiszen ezért vették a jegyet. A nézők és az előadók között álló falak lerombolása tematikában láthattunk még
dühös táplálkozási performanszot,
illetve a művészet értékét kutató közgazdasági projektet, amelyben a jegy árát, a konkrét pénzt tették a darab tárgyává, bevérezték, megrágták, az ánuszukba helyezték, majd a végén elárverezték drágábban. Kedvencem a művészi lustaság bűnéről készített opus, amelyhez az opera műfaját hívták segítségül. Elmentek egy színházi fesztiválra, ahol a közönséget leszedálták a romantikus áriákkal, miközben a színpadi cselekvést a tespedtségig korlátozták saját akaratuk szerint. Volt, aki egyszerűen lehugyozta a fesztivál programfüzetét, mondván, nem érdekli a rendezvény.
Színpadi viselkedésköltészetet láthattunk Rok Kravanja előadásában egy újabb Via Negativa-darab kapcsán. A 2010-es évek fontos előadóművészének A fék című szólója egy popkulturális témán (görkorcsolya) keresztül beszél az identitásról. Kravanja vadrózsaszín szoknyában száguldozik görkorcsolyáján, ügyesen nekihajtva a nézőknek is, miközben pimaszul vigyorogva, ütemesen ismétel néhány kifejezést, recitálva meséli a történetet. A bandában csak azt nézik fiúnak, aki fék nélkül tud korizni, így őt a "picsák" közé sorolják, ám egy szép napon leszereli a féket, és megtanul száguldozni és fékezni féktelenül. Egyre gyorsabban száguldozik, és egyre veszélyesebben, néha felperdül a szoknyája, alatta semmi, vagy begyakorolt, de fájdalmas eséseket hajt végre gyönyörű muzsikára. A nézők, akik körben ülnek, egyre feszültebben figyelnek, hogy ne legyen semmi baj, megfoghassák, ha éppen repül, és megkönnyebbülnek, amikor hátizsáknak öltözve elviteti magát az egyik néző hátán, és távozik a képzeletbeli félreértések városából meg a színről is. Jó ritmusú, alanyi performansz a szabadságról. Valóságos is, és nem csak a vérző térdek miatt.
A Via Negativa harmadik előadása a Desirén A helyes úton című politikai abszurd. A Godot-ra várva parafrázisa, amely szintén a színház szerepét gondolja, illetve gondoltatja újra egy sötét tónusú hiánykabaré keretei között. Grega Zorc és Vito Weis valami megmérettetésre készülő rockbanda vokalistái bohócra maszkírozva, akiket magára hagyott a zenekar. Se a frontember, se a ritmusszekció nem jött el, mégis úgy érzik, le kell nyomniuk a koncertet, hátha sikerre vannak kódolva, meg különben is ez a feladat. Az egymás után következő ismert slágerek úgy hangzanak el, hogy csak a vokálrészt énekelik el, kihagyják a többi helyét úgy, hogy tartják a ritmust tánccal, csörgődobbal, és kitöltik a nélkülük zajló hosszabb részeket beszélgetéssel, illetve két szám között polemizálnak a programjukról, önbizalom-gerjesztő tréninget tartanak a kvalitásaikról. Észrevétlenül lesz kétrétegű a történet, és kezd el szólni egy támogatottság nélküli pártról, egy üres politikai programról, illetve arról, hogyan lehet a semmiből várat építeni.
Mindeközben pedig erősen gondolkoztunk, hogy nálunk miért nem övezhet hisztérikus siker és hivatalos támogatottság egy hasonló társulatot.
