Magyar Narancs: A Szabadságszigetek című könyv múltidézése 1978-ig tart, sokkal nagyobb hangsúllyal az előzményeken, mint a Stúdió K-n magán.
Fodor Tamás: Sándor L. István tizenvalahány évvel ezelőtt kezdte el a könyv alapjául szolgáló mélyinterjú-sorozatot. Végigvettük a 2010-es évek közepéig, nem is feltétlenül az életemet, hanem inkább a Stúdió K történetét. A mesélés alatt a történet kitágult, a história már-már lexikonná vált, hiszen meg kellett magyarázni a korabeli kultúra pártirányításának hátterét is, konkrét eseményekkel és tényekkel. Mert hiába hasonlít a helyzet a maira, hiába érezzük, hogy a független színházi szcéna szinte ugyanazt éli meg, amit egyszer már átélt, szükség van ezekre az adatokra. Kiderült, hogy ami nekem csak egy mondatnyi utalás, az másnak bővebb magyarázatra szorul. Például az is, hogy fiatal színészként 1964-től 1967-ig játszottam a József Attila Színházban. Akik a mai József Attila Színházat ismerik és nem azt a szerencsés időszakot, mikor odakerültem, nem tudják, hogy ez nem azt a fajta színházat jelenti, amiről beszélek. A munka során az is kiderült, hogy ahhoz, hogy eljussunk a Stúdió K-hoz, meg kell nézni, honnan indultam, hogyan teremtettünk egy alkotói módszert, egy alkotóközösséget. Sándor L. István az életemen keresztül próbálja megmutatni, hogyan születik egy közösség.
MN: Mely közösségekről beszélünk?
FT: 1960-tól az egyetlen vegyes műfajú színházi intézményben, az Egyetemi Színpadon csináltam mindenfélét, verset mondtam, szerkesztettem, asszisztens voltam, színházi előadásokban játszottam. De emellett dolgoztam az akkor alakult Universitas együttesben is, olyan rendezőkkel, mint Ruszt József, Dobai Vilmos és később Mezei Éva. Sokféle műfajú, különleges est született itt. Felléphettem többek között Gábor Miklóssal, Ruttkai Évával, Berek Katival, Major Tamással, Latinovitscsal, Mensáros Lászlóval, így a rendezők mellett ők lettek a mestereim. A hatvanas évek végén, amikor az Egyetemi Színpad szinte már professzionális keretek között működött és a város egyfajta szellemi központjává vált, nem tűrhette tovább az egyetem vezetősége ezt a kibontakozó autonómiát. Akkor is az volt az állampárti vélemény, hogy az egyetemisták dolga a tanulás, nem a kritika. A kortárs költészet műveiből szerkesztett előadóestjeimet néhány előadás után betiltották. Az akkori kőszínházi előadások pedig, amelyekben részt vettem, elég hazug tartalmúak és korszerűtlenek voltak, így új utakat keresve találtam rá 1971-ben a képzőművészekből, zenészekből, bábosokból szerveződött Orfeo együttesre. Az alkotóik és a közönségük egy részével együtt szerveztem meg a színházzal foglalkozó Orfeo Stúdiót, amelyből 1974-ben aztán a Stúdió K lett, és már decemberben bemutattuk az első politikai témájú darabunkat, az Étoile-t. Rengeteg útkeresés, kudarc után izgalmas előadások sora született, majd következett 1977 végén a Woyzeck, mely előadás okán a nemzetközi és a magyar színházi világ is elismerte munkánkat, sikerült három földrészen is bemutatkoznunk. A könyv itt zárul, de a történet folytatódott.
MN: Mi vonzotta a színházhoz?
FT: Sok mindennel foglalkoztam, a színház mellett elvégeztem a magyar–pedagógia szakot is. Ezt kamatoztattam is később, hiszen a közelmúltig a Színház- és Filmművészeti Egyetemen néhány doktori kurzust vezettem, és színészvizsgákat rendeztem. Az inspirált, hogyan lehet a színházi alkotómunkában viták, improvizációk, gyakorlati magatartás-kutatás során olyan közös eredményt létrehozni, ahol mindenkinek „tulajdonosi részesedése” van, azaz tulajdonosa lesz annak, amit az alkotás folyamán létrehoz. Ezért dolgoztuk ki a création collective módszerét mint az alkotáshoz való viszonyulást, ami voltaképp a ’68 körüli francia élményeink hatására alakult ki, és vált az autonóm, független színházi törekvéseink alapelvévé.
MN: E társulások központi fogalma a szabadság.
FT: A kezdetektől fogva szabadságpárti voltam. Középfokú tanítóképzőbe jártam, ahol már 16 évesen predesztináltak minket, hogy mivel gyerekekkel foglalkozunk majd, nem szabad hazudni. Olyan tanáraink voltak, akik szélesre tágították a látókörünket. Az Egyetemi Színpadon sem volt ez másképp: lehetett tudni, hogy a hatalom minden eszközzel ellenáll annak, hogy független intézmény, autonóm forma szülessen. De ennek ellenére tudatosan kellett vállalni az ellenkező törekvéseket. Aztán nyilván politikailag is színt kellett vallani, mert rá kellett jönnünk, hogy nem elég a fotelból drukkolni a szabadságnak, azért tenni is kell. Ez a nagy kérdése a mai nemzedéknek is, hogy megmarad-e „civilnek” vagy megtalálja-e azokat az aktivitási formákat, amelyek nem pusztán részügyekkel foglalkoznak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
