Interjú

"Az emberek bizseregtek"

Duda Éva táncos, koreográfus

  • Grünczeisz Kata
  • 2012. június 17.

Színház

Közel tíz éve független alkotó, az Operettszínháztól a Szegedi Kortárs Balettig játszották koreográfiáit, 2009 óta saját társulata van. A múlt héten a MU Színházban bemutatott After apropójából a test őszinteségéről és a Trafó ügyéről is mesélt a Narancsnak.

Magyar Narancs: Hét végén volt az After premierje, rögtön egymás után háromszor. Minden a helyére került?

Duda Éva: A finisben egyik napról a másikra rengeteget változik az előadás, mivel nem lineárisan, hanem mozaikszerűen dolgozom, azaz sokáig csak jeleneteket próbálunk, miközben a mű a sejtszerveződéshez hasonlóan kezd el terjeszkedni. Bizonyos szempontból a premiert sem tekintem kész állapotnak, nekem a darab élő szövet, ami részleteiben folyamatosan változhat, míg a rendszernek a kezdetektől világosnak kell lennie, mert nem az a célom, hogy a nézők rejtvényt fejtsenek. Mindig van egy pont, ahol a darab önálló életre kel, és ha jól figyelsz, akkor megsúgja, hol a sallang. Ha az érzékekre akarsz hatni - márpedig én rájuk akarok -, nem kell belevinni semmit, ami elviszi a figyelmet, bátran ki kell húzni a díszítőelemeket. Ma már lazán vágok ki dolgokat, amikor úgy érzem, nem szolgálják a végeredményt.

MN: Az After egy család életébe nyújt bepillantást a férfi szemszögén keresztül, akiről csak annyit tudunk, hogy valamilyen traumatikus helyzet után tér magához. A Lunatika és a Faun az ösztönöket, az overDOSE a függőséget, a Credo a szerelmet, a Rumble a férfilelket vette górcső alá.

DÉ: Folyamatosan érlelődnek bennem a témák, és amelyik éppen meg akarja mutatni magát, az kijön. Mindig egyéneket vizsgáltam, de most eljutottam oda, hogy a családi rendszer megértése nélkül az abból jövő emberhez sem tudok közelebb jutni. Naponta elhangzik mindenféle fronton, hogy legyél sikeres, és kényszeresen bizonyíts, de arról nem szól a fáma, mi a kitartás, mi a hűség, milyen végigcsinálni valamit, és nem meghátrálni az első akadálynál. Társadalmunk legnagyobb problémája, hogy nem tudunk kommunikálni egymással, hiányzik belőlünk az elfogadás és az együttműködés képessége, mindenki a saját egóját tolja. A test viszont ritkán hazudik, ezért is izgalmas és intim ez a műfaj. A táncosok nagyon taktilis bagázs, nekünk természetes, hogy naponta ölelkezünk, fogdossuk egymást, míg az emberek kínosan óvják az intim szférájukat.

MN: A darab ihletőjeként említed az Afterworld című internetes sorozatot is, amelynek főhőse egyik reggel felkelve az addig megszokott világ helyén csak egy felégett, katasztrófa sújtotta övezetet talál.

DÉ: Az a mértékű pénzelvonás és közöny, ami ma Magyarországon a kultúra területén történik, pusztító hatással van a művészetre, ugyanakkor felhajtóerőt generál. A jelenlegi helyzet észrevehetően inspirálja a művészeket, most lehet provokáló darabokat csinálni, és kérdőjeleket tenni, hogy "hé, gondolkozunk, vagy csak megyünk, mint a birkák?". Az After már ebből az érzésből született, és bár eleinte nagyon lesújtó előadást akartam csinálni, később rájöttem, hogy ez túlságosan analóg reakció lenne. Nem a devalválódást, hanem az utána következő állapotot, a kiutat is szeretném láttatni. Azt, hogy mindig van tovább.

MN: Összefogásban az erő?

DÉ: A szakmán belül általános a levertség, és néha én is azt érzem, hogy hiába próbálunk zsizsegni, a kutya sem kíváncsi ránk, nem vesznek minket figyelembe. Tavaly újjáalakult a Független Előadó-művészeti Szövetség azzal a céllal, hogy a különböző területek képviselői (elnökség: Csató Kata bábművész, Schilling Árpád színházrendező, Erős Balázs kulturális menedzser,Goda Gábor koreográfus - G. K.) egységesen álljanak ki az érdekeikért. Hetente folynak tanácskozások, mégis nehéz felkelteni a politika figyelmét, miközben a minisztérium pályázati rendszerére irányuló változtatási igények egyre sürgetőbbek. Évek óta tartó folyamatról van szó, amiben a két évvel ezelőtti 34 százalékos zárolás mérföldkő volt, most pedig ott tartunk, hogy még ki sem írták az idei pályázatot, miközben az év fele eltelt. Sok társulat megszűnt, és várhatóan még több meg fog szűnni, a fiatalok pedig az első adandó alkalommal dobbantanak külföldre.

MN: Annak idején magad is sok helyen - Bécsben, Kölnben, New Yorkban, Brüsszelben - megfordultál különböző kurzusokon. Volt olyan város, ahol nehéz volt úgy dönteni, hogy akkor irány haza?

DÉ: New York rettentő csábító volt, és jó dolog elmenni pár hónapra, de nem élnék máshol, szeretem ezt az országot. Ügynek tekintem, hogy itthon kell cselekedni és kinöveszteni valamit, nem pedig a saját utamat építeni a nagyvilágban. Külföldi szerepléseket viszont tervezünk, de hiába vannak kisebb sikereink, az áttörés várat magára, miközben a nyugati táncegyütteseknél bevett szokás, hogy egy premier után először belföldi, majd országokon átívelő turnéba kezdenek. Magyarországon a független csapatok többsége ugyanabban a vákuumban szorong, és mindannyiunknak hiányzik egy olyan központi menedzsment, amely nívós kapcsolati hálója révén a belföldi és a külföldi igényeket egyaránt kielégíti.

MN: Az elmúlt tíz évet tekintve mélypontra értünk, és ez a befogadó helyek számán is látszik.

DÉ: Egy időben gombamód szaporodtak az újabb játszóhelyek, de ez a közelmúltban erőteljesen megcsappant. Már a Millenáris Park sem kap állami támogatást, jóformán kiesett a fellépőhelyek közül, mivel csak olyan előadást tud befogadni, amely kifizeti a magas bérleti díjat. Máshol sem jobb a helyzet: a Merlin ideiglenesen bezárt, a Gödör helyét átvevő Akváriumban még nincs kialakult rendszer, a MU Színház továbbra is az idei támogatását várja, a Nemzeti Táncszínházban pedig fél éven belül igazgatóváltás lesz. Nem is történhetett volna rosszabbkor a Trafó körüli botrány.

MN: Bozsik Yvette pályázatában a Duda Éva Társulat is nevesítve volt mint állandó vendégszereplő.

DÉ: Tudtam, hogy Yvette számít ránk, és támogattuk a pályázatát - amelyben a több helyszínre vonatkozó hálózat kiépítése volt a legszimpatikusabb -, de sajnos rettenetesen elmérgesedett a helyzet, s végül mindenki alulmaradt. Ugyanakkor Szabó Gyurit is értem, mert belerakott tizenöt évet, ami alatt európai szintű arculatot és egyedülálló minőséget épített fel, de tény, hogy csak befelé használta a nemzetközi kapcsolatait. Kár, hogy nem tudták összerakni az erőiket, mert ennek most beláthatatlan következményei lehetnek. Bár a pályázatot a múlt héten kiírták, senki nem tudja, ki kerül a Trafó élére, és milyen koncepció fog érvényesülni a továbbiakban.

MN: Bozsik Yvette részéről zavaró volt a csend. Nem reagált, nem állt ki a nyilvánosság elé, végül pedig lemondott.

DÉ: Örültem volna, ha marad, és megmutatja, hogy vihető, amit eltervezett. Valószínűleg úgy volt vele, hogy idővel elhalkulnak a támadások, későn vette észre, mennyire elfajult a helyzet. Jó lett volna, ha észreveszik, hogy ez az ügy több a személyes hiúságnál és sértettségnél, és ki lehet mondani, hogy "gyere, fogjunk össze". Egy ilyen helyzet mindkét fél részéről példamutató viselkedés és igazi csoda lett volna, amire azt mondom, ez erő, e mögé be lehet állni. Persze ennél keményebb a világ, és én naiv vagyok.

MN: Azt mondod, úgy szereted befogadni a táncot, mint egy festményt: a teljes képet beengeded a bőrödön keresztül.

DÉ: Az emberek állandóan keresik a narratív szálat, mert történeteken növünk fel, és ragaszkodunk a linearitáshoz, miközben a tánc sokkal absztraktabb műfaj, érzéseket és hangulatokat közvetít. Jó, ha az előadás kérdéseket indukál, ha feszíti a nézőt a darab, mert akkor, még ha nem is tudatosul, megmutatott neked valamit magadból. A Faun után például rengeteg visszajelzést kaptam, hogy mennyire felszabadító volt nézni, utat nyitott az elnyomott erotikának, az emberek bizseregtek.

MN: Az erdei tó közepén lévő szigeten élő faunod egyszerre nő és férfi; az elején fallosz szimbólummal megáldott lény, aztán átmegy mindenevőbe, míg a végén, amikor megérkezik a férfi, nagyon is nő lesz mellette.

DÉ: A Faun táncosaiban tagadhatatlanul benne van a kétneműség, szándékosan mostam el a karaktereket, és a mindennapokban is igaz, hogy nem a nemüket, hanem a természetüket nézem az embereknek, mert így szabadabb a megnyilvánulás, és nyitottabb a befogadás. Arra instruáltam a táncosokat, hogy ne akarjanak nők vagy férfiak lenni, csak testesüljenek meg a vággyal, próbálják meg kiélesíteni az érzékszerveiket, mintha minden testrészük egy nagy érzékszerv lenne, amivel egyszerre látnak, hallanak, ízlelnek és szagolnak. A vizes közeg csak fokozta a természetközeli atmoszférát, de ilyen szempontból az After is tartogat meglepetéseket. Az apokalipszis utáni állapotot a színpadot beterítő hamu szimbolizálja, itt senki nem marad sterilen, sőt. Ahogy múlik az idő, a szereplők egyre mocskosabbak lesznek.

A hazai táncélet progresszív szereplőit bemutató, részben kultúrpolitikai tárgyú interjúsorozatunk következő darabjában Frenák Pál szólal meg.

Neked ajánljuk