A Kamrában bemutatott Virágos Magyarország című "nagyoperett" már első blikkre csupa tréfa. Nagyoperett - a Kamrában. Alföldi falucska látképe - dombok közt a völgyben. És még a neve is: Tunyánd. Kovács Dániel és Vinnai András librettójában a nevek is beszélnek, mégpedig a cím világában: Viola és Jácint a primadonna és a bonviván. De van Ibolya is.
A zenét Kákonyi Árpád és Matkó Tamás szerezte, bőven merítve a magyaros-népies motívumokból - de hát ezt teszi a szöveg is meg még az író-rendező által tervezett díszlet is. Merítés, ez itt a lényeg; hiszen maga az operett is csupa merítés, egyrészt a valóságból, melynek mindjárt a paródiájává is válik, másrészt az álmok világából, melynek ugyancsak. A valahai "munkás-operett", termelési operett is ebből merített - Kovács Dánielék pedig már belőle is. És a népszínműből: ennek figurái lényegülnek át korunk játékosaivá, megannyi archetípus; a tanácselnök asszonyból polgármester, a földesúrból helyi maffiózó, a szegénylegényből politikus.
Szóval ki van ez találva, a - mondhatni - szokásos kétirányúság mentén, mint a hajdani kaposvári operettek. Komolyan játsszák, ezen röhögjük halálra magunkat, és közben odabent összefacsarodik a szív meg az ész: téboly, hogy miben élünk. De ez már nem kettő, hanem minimum három irány, miközben egynek kellene lennie; olyan párhuzamosok ezek, amelyek nem a végtelenben találkoznak, hanem az előadásban. Itt azonban hol a paródia, hol a társadalomkritika mutatja magát. Afféle emlékpróba, utaláshalmaz a jelen és a közelmúlt elhíresült történeteiből, jelenségeiből és képeiből, szóviccekkel is bőven megspékelve.
A Virágos Magyarország szétterül a felszínen, mint az Alföld; alatta azonban nem jó zsíros anyaföld, hanem lyukacsos tufa van. A primadonna-szerepkörben felbukkanó Viola hol melankolikus mimóza, hol bukolikus liliom, hol harcos kardvirág - nem csoda, hogy Ónodi Eszter sehogy sem találja magát benne. Jácint a mi kormányzati "korunk hőse", a magyar vidék termette és tette alkalmassá a konfliktusok rapid és mostanában tényleg röhejesen szapora megoldására, a biankó törvényalkotásra, de hát a szíve mélyén jó gyerek ő, akit visszahúz a szíve kis falucskájába, pedig már milyen jól odakorrumpálódott a fővárosi hatalomba. De ezt Ötvös András sem tudhatja koherens figurává játszani, ezért a mégiscsak szilárd operettalapon veti meg a lábát, és ott is marad.
Nem lett ez rendesen megírva, ezért pörög a poénos felszínen. Elek Ferenc, aki persze most is hibátlan mind a gonosz földesúr, mind a közmunkás öregasszony szerepében, ez utóbbiban kiteszi azt a bizonyos, mindenhol fel- és lefutott kézcsókos jelenetet, szépen kivárva, hogy arra gondoljunk, amire kell. És ez a kitevés, pontosabban a kitettség jellemzi az egészet; a közlés és az üzenés mint a párbeszéd alapja színpad és nézőtér közt. Pacekba kapjuk a röhögtetést és a tanulságot, nincsen művészi beszéddé formálva. Nem finom és elegáns, hanem brutális vagy pasztell.
Ki van téve a szélsőjobbossá lett egykori "falu bikája", lássuk már, hogy ostobaságból és sodródásból (meg szegénységből és perspektívátlanságból) keletkezik a nettó nevetséges hülye náci, aki egyelőre csak a cigányokat rühelli. Meg van üzenve, hogy koronával és piros-fehér-zölddel van törleszkedve a kurrens hatalomhoz, hátha ad pénzt, vagy legalább nem vesz el többet... Mutatva van, hogy a törzsökös fővárosi hatalomszolga, Drevenka a faluundortól és pollenallergiától egészen a szerelemig ível - miközben Tasnádi Bence e. h. parádés karikatúrája legalább színesen-szagosan hozza a figurát: az egyik legjobb alakítás ez. A másik legjobb Pálmai Annáé, aki szubrettszerepkörben legalább dinamikus és tűzrőlpattant lehet, mert vele épp nem üzennek semmit azon kívül, hogy falun is élnek helyre kis csajok. A harmadik meg Kocsis Gergely tesze-tosza, kallódó Nyulassyja; és persze remek minden mini-portré: a közmunkássereg (mindenki alakít benne egy csöppet), Bodnár Erika ájulós polgármestere, Brávácz Alexandra egyhúrú, a tévé tehetségkutatóin iskolázott falusi princessze.
Az alapanyag hiányosságait - hogy ugyanis csak a részletekbe lehet belevesznünk, mert más nincsen - Kovács Dániel rendező sem vehette észre, lévén maga az egyik szerző. Aki - talán egyelőre - sem íróként, sem rendezőként nem beszéli azt az összetett nyelvet, amely egyszerre fejezhetné ki a színt és a visszáját, és koherensen, a paródiát az operett monumentális giccsével és a kortársi mondandó kritikai karakterével összesimítva valóban világot ábrázolna, optimális esetben ezt itt. Így azonban pusztán dramaturgiai akadékoskodásból is elgondolkodunk a bájos happy endingen: a gaz maffiózó által lenyúlt virágok, amelyek a fémhulladékból összeeszkábált koronát lennének hivatva díszíteni, végül előkerülnek, igaz, a törvényesség talmi megbuherálása eredményeként. De a korona virít, és a szerelmesek egymáséi lesznek.
És akkor nemigen lenne más hátra, mint a műfajhoz komolyan és igaziból szükséges énektudás, amelyről sajnálatosan még a Kamrában, még egy (termelési) operettben sem szeretnénk lemondani.
Kamra, május 2.
