Magyar Narancs: Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, belenéztünk az aktuális előadásba, a Hamlet ment ifj. Vidnyánszky Attilával a címszerepben. Shakespeare különleges helyet foglal el alkotói életében?
Eszenyi Enikő: Rengeteg Shakespeare-t rendeztem és játszottam. Rosalindát, Violát, Kleopátrát, Cordéliát, Lady Macbethet, Puckot, sorolhatnám. Az első külföldi rendezésem Szlovákiában az Ahogy tetszik volt, ami a Szlovák Nemzeti Színházban díjat nyert, ráadásul a kritikusok díját. Nagy szó volt ez akkoriban. Ezzel az előadással szerepeltünk aztán Prágában, ahol éveket töltöttem, s a Tóték és A kertész kutyája mellett három Shakespeare-darabot rendeztem, a Sok hűhót, a Tévedések vígjátékát és a Vízkeresztet. Nemhiába mondta
Steve Jobs, hogy sok Shakespeare-t olvas, mert az angol drámaíró zseni nyelvezete, drámai logisztikája, ahogy a tragikumot ötvözi a humorral, az még egy üzletember számára is példaértékű és tanulságos lehet. Szóval, igen, Shakespeare a mániám, nem kérdés.
MN: Mitől válnak a darabjai kortárssá?
EE: Elsősorban a nyelvüktől. Híresek vagyunk arról, hogy minden Shakespeare-előadásunkhoz új fordítást készítünk. Ez alap.
A Hamletet Forgách András fordításában
játsszuk. Az ő nyelvén tényleg úgy szól hozzánk, mintha itt élne közöttünk.
MN: Amúgy mintha egyre kevesebb kortárs mű jelenne meg nagyszínpadon. Ennek mi lehet az oka?
EE: Ez világjelenség, mert a kortárs szerzők nem igazán írnak nagyszínpadra. Ezért a nagyszínpadok kénytelenek nagy klasszikusokat játszani, a rendezésen keresztül aktualizálva az adott műveket.
| ||
MN: Ez a magyarázata annak, hogy a Vígszínház repertoárja alapvetően klasszikusokból áll?
EE: A Vígszínház hagyományosan népszínház, de ezen a kategórián kezdettől fogva túl akartam lépni. Én nyitott színháznak hívom a színházunkat. Amikor igazgató lettem, megfogadtam, hogy minden évben bemutatunk egy Shakespeare-t. Nemcsak azért, mert a szerző a mániám, hanem azért is, mert azt gondolom, a Hamlet az európai kultúra egyik alapműve, és küldetésemnek tartom, hogy Shakespeare életművét a közönségem a lehető legalaposabban megismerje. Büszke vagyok arra, hogy ezt a tradíciót az elmúlt tíz évben megteremtettem. A másik alap: a hagyományok ápolása és továbbgondolása. Ez pedig házi szerzőnk, Molnár Ferenc életművének életben tartása. Nem múlhat el évad nélküle, most egyik legnagyobb kincsünk, A Pál utcai fiúk regényadaptációja van évek óta színpadon. Ugyanakkor a repertoár szerves részei a nagy orosz szerzők, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Bulgakov, Gogol, Csehov. A női szerzőket igazgatóként is nagyon fontosnak tartom. Ezért Hadar Garlon izraeli szerző műve, a Mikve, amely az ortodox zsidó nők életét mutatja be, repertoárunk alapműve lett. Reményeim szerint sok nőnek nyújthat segítséget.
MN: Köztudott, hogy Molnár Ferenc gyűlölte a gyerekeket és verte a nőket. A Marton-ügy épp itt robbant ki. Mik ennek a tanulságai egy igazgató számára? Mit gondol a művészi és emberi minőség összeegyeztethetetlenségéről?
EE: Minden bántalmazó magatartást elutasítok, a Marton-ügy után a színházban zéró toleranciát hirdettünk. Az alkotó emberi és művészi kvalitásának megítélése olyan kérdés, amire egy egész világ nem tud jó választ adni. Nem voltunk felkészülve erre. De hogy ezek alapján azt mondják bármelyik színházra, hogy az alapból zaklató intézmény, azt mélyen elutasítom.
MN: Neveli vagy kiszolgálja a közönségét?
EE: Gondolatokat ébreszteni, megnevettetni, folyamatosan tanítani, új impulzusokat, alapvető értékeket közvetíteni, ez egy nagy színház feladata szerintem. Az én politikám a műsorpolitika. Azon keresztül szeretném kommunikálni mindazt, amit a világról gondolok.
MN: Számos színházi formáció reagál – hol keményebben, hol puhábban – a minket körülvevő, átpolitizált valóságra. Ezzel a műsorpolitikával a Vígszínház mire képes?
EE: Azért játszunk esténként, hogy a körülöttünk lévő világról folyamatosan beszéljünk. Hamlettel szólva, tükröt tartunk a természetnek. Abban a reményben állítom össze évadról évadra a műsort, hogy a nézőink folyamatosan tanulhassanak, még okosabbak, intelligensebbek lehessenek.
MN: Nem idealizmus ez?
EE: A számok is azt mutatják, hogy nem.
A bérletek eladása folyamatosan és egyenletesen növekszik. Az ország legnagyobb befogadóképességű prózai színháza vagyunk, ahol nagyon fontos, hogy olyan darabokat állítsunk színpadra, amelyek több ezer néző ízlésének megfelelnek. Ez óriási különbség és egyben nagy felelősség a többi színházhoz képest. Van olyan nap, hogy több mint 3 ezer ember fordul meg a Vígben és több mint ezer a Pestiben, és közben a Házin is játszunk. Óriási logisztikát igényel, hogy mi menjen három játszóhelyünkön: a nagyszínpadon, a Pesti Színházban és a Házi Színpadon.
MN: Színész, rendező, igazgatói munkájából melyik az első?
EE: Az igazgatói munka az első, utána jön az összes többi.
MN: Az idén kell ismét megpályázni az igazgatói széket. Írja már a pályázatot?
EE: Írom, és remélem, olyat tudok letenni az asztalra, hogy nem hagyok kétséget afelől, hogy továbbra is én vezethetem a színházat.
MN: Azt rebesgetik, más is pályázik.
EE: Van ilyen szóbeszéd. Hivatalosan azonban nem tudja senki.
MN: Igazgatói pályafutásának mi a legnagyobb élménye?
EE: Nagyon sokat tanultam, fejlődtem, jelenlegi tudásom és tehetségem legnagyobb hatásfokán működik a színház. A Házi Színpadon 103, a Pesti Színházban 97, a Vígszínházban 96 százalék a látogatottság. Ezek a számok önmagukért beszélnek.
MN: Hogy néz ki most a színház anyagi háttere, támogatottsága?
EE: 556 milliót kapunk az államtól, 400-at a fővárostól és 840 millió a ránk eső központi támogatás, amit régen taónak neveztünk. Mindezt el kell osztanunk a Vígszínház, a Pesti Színház és a Házi Színpad között.
MN: Azt gondolnám, az operett alapvetően halott műfaj, önnek viszont szemmel láthatóan elég fontos. Legújabb rendezésében, a Mágnás Miskában rengeteg fiatal színész játszik. Mit jelent számukra ez a műfaj, és eladható-e az előadás a kütyükön szocializálódott újabb generációknak?
EE: Szerintem a neves operettkomponista, Szirmai Albert az egyik legnagyobb magyar zeneszerző. Mi ráadásul a darab legeredetibb, legteljesebb verzióját állítottuk színpadra olyan dalokkal, amelyek még sosem hangzottak el.
A fiatal színészeknek szeretném átadni, amit én tudok az operettről, és az láthatóan be is jött nekik. Nekem Iglódi István volt a zenésmesterség-tanárom, aki ezt a műfajt elképesztően jól tanította. A zenés darabokhoz vonzódásomnak ez az élmény a gyökere. Egyebek mellett ennek köszönhető, hogy Prágában, abban a színházban, ahol Mozart a Don Giovanni premierjét vezényelte, megrendezhettem Rossini Hamupipőkéjét.
MN: Mi az aktualitás a Mágnás Miskában?
EE: Gondoljon bele, ez a darab 1916-ban született, amikor a nőknek még nem volt szavazati joguk, és van benne egy Marcsa, aki lázadni mer. Az első feminista kiáltványt 1916-ra datáljuk. Szóval ez a darab a maga idejében forradalmi volt. Aztán meg ott van benne az urizálás, aminek szintén megvan a maga aktualitása. És igen, a nézők estéről estére fedezik fel a műfajt, és sok digitális polgár ül a nézőközönség soraiban.
MN: A függetlenek és a kőszínházak az utóbbi időben egyre látványosabban próbálnak egymásra találni. A Vígszínház is kiveszi ebből a részét?
EE: Harmadik éve minden évad végén megszervezzük a független színházi fesztivált a Pesti Színházban. Tavaly a Maladype, Horváth Csaba társulata és Frenák Pálék voltak a vendégek. Így próbálunk a függetleneknek segíteni. De folyamatosan megy a Házi Színpadunkon Pass Andrea Vándorkutya című darabja, amelyet egyenesen nekünk írt. Vagy említhetem Király Dánielt, aki színészünk volt, és aki itt rendezte meg a k2 Színház vezetői, Benkó Bence és Fábián Péter által kifejezetten a színház számára írt, Kozmikus magány című darabját. De az egyik legfelemelőbb előadás Szabó Réka (Tünet Együttes) munkája, a Sóvirág. Számos olyan kollégánk van, aki független színházakban is játszik. Ez az egymást energetizáló folyamat oda-vissza működik.
MN: A Forbes 2015/2016-ban önt választotta a legbefolyásosabb magyar nőnek a kultúrában. Mit jelentett ez akkor, és mit jelent most?
EE: Örültem neki, mert azt jelentette és jelenti, hogy figyelnek rám és értékelik a munkámat. Ráadásul ez nemcsak nekem, hanem a színháznak is visszajelzés, ami azt is jelenti, hogy a Vígszínház fontos tájékozódási pont. Hogy mit jelent a befolyás? Gondolom, befolyásom van a nézőkre, amikor játszom, rendezek. Első rendezésem, a Leonce és Léna végén elhangzott, építsünk színházat. Én azóta is ennek szellemében tevékenykedek. Arra viszont sajnos nincs befolyásom, hogy a munkatársaim fizetését felemeljem. Ha erre képes volnék, akkor hinném el igazán, hogy befolyásos vagyok.
MN: A befolyás tehát nem jelenti azt, hogy a fennálló rezsimmel jó kapcsolatokat ápol?
EE: Demszky alatt lettem igazgató, aztán jött Tarlós, most Karácsony Gergely. Valamennyi érán keresztülmentem. Én ezzel úgy vagyok, hogy állok egy folyóban, amivel szeretek sodródni, szenvedélyesen új utakat keresni, de hogy egyik vagy a másik partra kilépjek, olyan nincs. Soha senki a politikai szférából nem szólt ide telefonon, hogy nyomást gyakoroljon rám. A tervezett műsorral kapcsolatosan a hatalomból senkivel nem kommunikálok.
MN: De azért azt nyilván látja, hogy a hatalom megtámadta a kultúrát, a színházakat, momentán épp az írókat. Van az a pont, amikor azt mondja, ennyi, és ne tovább?
EE: Ha nekem felülről valaki meg akarja mondani, hogy ezt vagy azt csináljam, vagyis abban a pillanatban, hogy nekem azt kell éreznem, hogy nem vagyok független, nem vezetem tovább ezt a színházat. Amikor azt mondom, hogy a Víg nyitott színház, akkor azt is értem alatta, hogy semmilyen politikai irányban nem elkötelezett. Csak a művészet és a kultúra felé.
MN: A december 9-i szabad színházakért tüntetésre mégsem ment el. Az ATV-be viszont elment…
EE: Hadd pontosítsak! Nem én mentem az ATV-be. Az jött ide. Az ATV-től kerestek meg, hogy adjak interjút.
MN: Ahol azzal indokolta a távolmaradását, hogy „szakmai úton kell mindent elintézni, itt pedig politikai térbe került a diskurzus”. Pontosan mit értett ez alatt?
EE: Mit nem lehet ezen érteni? Azt, hogy nem akarok politikai térbe belépni. Arról nem is beszélve, hogy aznap 1029 ember volt a Vígszínházban a Padlás jubileumi előadásán, ahol az 1 milliomodik nézőnket köszöntöttük, és együtt énekeltük, hogy „itt van dolgunk és itt vannak álmaink”.
MN: De mégis ez volt az első nagy színházi összefogás, ahonnan bizony hiányzott Eszenyi Enikő szolidaritása.
EE: A szakmai szolidaritásnak nem kell mindig nyilvánosnak lenni. Szerintem én nagyon sokat teszek a szakmámért. Bárki megkeres, annak tehetségemhez, lehetőségemhez képest segítek. Amúgy meg nem is hívtak, de erről már nem is akarok beszélni.
