Az első három jelenetet a Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából, április 14-én mutatták be, innentől hetente láthatunk új alkotásokat, végül Shakespeare valaha írt összes drámájának adaptációjával megismerkedhetünk. Az átlagosan húszperces, etűdszerű jeleneteket Budapest rejtett helyszínein vették fel, a nyilvánosság tekintete elől elzárt házakban, ipari épületekben. A rendező és az operatőr személyén kívül közös összekötő elem a jelenetekben látható, gipszből készült Shakespeare-fej, amely alkotásonként más-más „szerepet” kap. A film és a színház műfajának vegyítése tudatos célja volt az alkotóknak. A cinematográfiai eljárást a Dogma-filmek ihlették, így a színházhoz is közelítve a jeleneteket minden esetben egyetlen snittben vették fel – ez lenne tehát a film/színháznak elnevezett „új” műfaj. Csakhogy ez a koncepció az eddigi négy előadás során inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel valósult meg.
Az első átiratban Erdős Virág a Rómeó és Júliát gondolta tovább a szerelmesek halála után, a Törley-mauzóleumban. A szülők értetlenül állnak gyermekük holtteste felett, sajátos gyászbeszédükben a szülői nevelés tipikus mondatai hangzanak el. Nőj már fel végre, ideje lenne észhez térni, legközelebb nem leszünk ilyen elnézőek, tudod, hogy mindent meg lehet beszélni, na, álljon meg a nászmenet. A számonkérések és szidalmak sajnos sablonosak maradnak, nem kapnak pluszjelentést. Hiába az izgalmas helyszín és a figyelemre méltó operatőri munka, a jelenet egyfajta helyzetgyakorlatra hasonlít. A magas színvonalú színészi játék (Tóth Ildikó, Györgyi Anna, László Zsolt és Szikszai Rémusz) ellenére a feldolgozás üres maradt, megrendülést nem érzünk, a hősök jelleméhez nem kerülünk közelebb.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
