Bognár Gyöngyvér: Magyarországra nincs visszaút azok után, ami történt velünk

2021. február 5-én hajnalban rájuk tört a rendőrség, ezután döntöttek úgy a férjével, Szász János rendezővel, hogy Amerikába költöznek. Semmijük sem volt, mindent maguk mögött hagytak. Harminc év színészi pályafutás után egy idegen országban talált új hivatást.

Magyar Narancs: Mivel foglalkozol Amerikában?

Bognár Gyöngyvér: Óvónő vagyok, hivatalosan pedagógiai asszisztens. A kisfiam budapesti óvodavezetője kötött itt össze egy nyugdíjas ismerősével, aki szintén óvónő volt Washingtonban. Ő segített abban, hogy beadjam a jelentkezésemet a környék óvo­dái­ba. Eredetileg takarítani jelentkeztem és a konyhán kisegíteni, föl sem merült bennem, hogy óvónőként teljes állást kaphatok, hiszen nincs szakirányú végzettségem, és nem is beszélek jól angolul. Hálás vagyok a gyerekeknek, őket egyáltalán nem zavarja, ha nem tudok vagy nem értek valamit, szívesen elmagyarázzák, és rendkívül befogadók. Eleinte sokan próbálták erősíteni bennem, hogy színésznő vagyok, harminc év szép pálya van mögöttem színészként, vállalhatnék kis szerepeket, de én nem akartam ezt erőltetni.

Ehhez hozzátartozik, hogy a diverzitás ebben az országban rendkívül erős és fontos érték, egyáltalán nem zavarja őket az akcentus, akár az én nyelvtudásommal is játszhatnék.

A családunk azért működik itt jól a kezdetektől fogva, mert nagyon sok időt töltöttünk együtt, rengeteget beszélgettünk, magyar ételeket főztem, sétáltunk, kirándultunk, horgásztunk. Összekapaszkodtunk a nehézségekben. Nehéz kitépni a gyerekeidet és saját magadat a megszokott közegedből, és aztán hirtelen hat időzóna választ el azoktól, akiket szeretsz. Ezért is helyeztem hangsúlyt az együtt töltött időnkre, amit színészként nehezebb lenne összehozni. Óvónőként viszont minden este, minden hétvégén és minden szünetben itthon vagyok, a gyerekeimmel és a férjemmel lehetek. Úgyhogy az összes alkotóenergiámat abba fektetem, hogy óvónőként jellemeket formálok, felolvasok, szerepjátékozom, és a fél óvoda rohan utánam az utcán egy börtönös játék miatt, amit rendszeresen játszunk.

MN: Nem is kezdtél el színházi munkát keresni?

BGY: Egyáltalán nem, de teljesen véletlenül Tony Kushner Angyalok Amerikában című bemutatóján, amelyet János rendezett, megismerkedtem Susan Galbraith-szel, aki összegyűjti a bevándorló művészeket; színészeket, zenészeket, koreográfusokat és projekt alapon produkciókat hoz létre. Az egyik projektben részt is vettem, aztán felajánlott egy másik darabot is, de az óvoda miatt azt már nem tudtam elvállalni.

MN: Miért érezted szükségét, hogy mégis elkezdj dolgozni?

BGY: Elsősorban anyagi megfontolásból. Egy évre elegendő pénzzel jöttünk el. Azt mondtam a férjemnek, hogy legyen elég a pénzünk egy évre, de ne legyen elég kettőre. Kezdjünk el jól élni, jó helyen, és tegyünk meg mindent azért, hogy itt akarjunk maradni. Adjunk egy esélyt annak, hogy megszeretjük ezt az országot. Ha rossz helyen élünk, és nem merek kimenni az utcára a gyerekeimmel, akkor haza akarok majd menni Magyarországra, de oda nincs visszaút azok után, ami történt velünk.

MN: Mi történt pontosan?

BGY: Az ügyvédünk kérésére személyekről, indítékokról, vélt vagy valós okokról egyelőre nem beszélhetek. Ami elmondható: 2021. február 5-én reggel hatkor egy névtelen feljelentés miatt bejött hozzánk a rendőrség. Döbbenetes volt a felismerés, hogy koholt vádaknak, hazugságnak vagyunk kitéve ártatlanul. Az ügyvédünk azt mondta, ez az eljárás két évig is eltarthat. Belebetegedtem, öt kilót fogytam azon a héten. Azt éreztem, én így nem tudok élni, nem követtünk el semmit, és mégis nekünk kell védekezni. János fogalmazta meg,

hogyha ez velünk itt megtörténhet, akkor nem vagyunk jó helyen.

A rendőrségi intézkedés előtt egy hónappal János felmondott a Színművészetin az SZFE-botrány miatt. Közben elvették a filmtámogatást az Utas és holdvilágtól, majd a két színház, ahová rendezni hívták, visszamondta a munkát, mondván, inkább mégse jöjjön. Ott álltunk munka nélkül, két gyerekkel, kétségek közt. Azt mondtuk, hogy nekünk a gyerekeink a legnagyobb értékünk, mentsük ki őket, és induljunk neki a világnak, mert nekünk itthon nincs jövőnk.

MN: Éppen akkor hagytad ott közel húsz év után a Kecskeméti Katona József Színházat. Kerestél lehetőséget másik színházban?

BGY: Nem, de szerencsére lett munkám: Hámori Barbara kiválasztott a Hotel Margaret című sorozat egyik főszerepére, és Kováts Adél is hívott a Radnóti Színházba két szerepre. Mondtam neki, hogy harminc éve várok erre a telefonra, de ha minden jól megy, felszámoljuk az életünket, és elmegyünk külföldre. Másnap visszahívott, hogy ennek ellenére mindenképpen engem szeretnének, és ha tényleg elmegyünk, azt a színház majd megoldja. Ez óriási gesztus volt a részéről, és nagyon nagy kontraszt ahhoz képest, hogy voltak közeli ismerőseim, akik megvonták tőlem a bizalmukat.

MN: Úgy érted, hogy szakmailag is és a baráti körben is?

BGY: Igen, volt, aki elhitte, hogy bűnösök vagyunk. Nem számít a sok éves, évtizedes ismeretség, ha azt hallod, valakihez bement a rendőrség, akkor azok biztosan bűnözők. A gyűlöletkeltés és besúgás rendszere, a házmesterek országában, Magyarországon, ahol besúgtak a Gestapónak, a nyilasoknak, az ÁVO-nak, most újra működni látszik. Nagyon mélyen mérgezett a magyar társadalom.

 

Fotó: Szász Péter

 

MN: Miért éppen Amerika?

BGY: János 2021-ben rendezett Washingtonban az Arena Stage színpadán Molly Smith meghívására. Molly élettársa Susan – aki összesen kétszer találkozott Jánossal –, húsz év elteltével, februárban felhívta Jánost, és megkérdezte, hogy van. Akkor már volt nálunk a rendőrség. Susan indián, Dél-Dakotában született, az ottani rezervátumban nőtt föl, megjelent az álmában János, és az ő indián lelkének ez azt jelentette, hogy dolga van vele, segítenie kell. Döbbenetes gesztus volt, és kicsit hidegrázós is. János 2021 szeptemberében három hónapot töltött Washingtonban, Susanék ingatlanközvetítőt, ügyvédet, színházi embereket, egyetemi vezetőket, vagyis egyfajta kapcsolati hálót próbáltak kiépíteni köré. Susannal azóta is napi szinten tartjuk a kapcsolatot.

MN: Ennek ellenére tulajdonképpen a semmibe mentetek ki, nem volt munkátok.

BGY: Igen, és hogy ez mennyire kemény, akkor jöttünk rá, amikor már kint voltunk. Elhagyni az otthonodat, a hazát, az anyát, a nagymamát, a barátokat, a rokonokat, szerepeket, iskolákat, nagyon nagy érvágás volt. Az elején nem tudtam elviselni a beszélgetést videóhívás formájában az anyukámmal és a legjobb barátnőmmel. Nehéz volt látni azt, ami mögöttük van, az otthonukat, ahol én nem lehetek, így inkább csak telefonáltunk. Aztán jöttek látogatóba a barátok, rokonok, és mi mindig belehaltunk egy kicsit, amikor elmentek, mert nem tudtuk, hogy mikor látjuk őket legközelebb. Később rájöttünk, hogy nem kell belehalni, megtanultuk az időt kezelni, és megtanultuk elfogadni, hogy egy évben egyszer találkozunk, de akkor tartalmas időt töltünk együtt. Rengeteg alázat és rugalmasság kell ahhoz, hogy az ember jól tudja venni az akadályokat. Ez senkinek sem könnyű, sem az otthonmaradóknak, sem nekünk. Beleszerettünk abba, ahol élünk, barátaink lettek, magyarok és amerikaiak is. Korábban azt gondoltam, hogy az együtt töltött idő szabja meg egy barátság mélységét, de az emigráció és a közös sors önmagában mélységet ad a kapcsolatoknak.

MN: Említetted, hogy nagy rugalmasság kell a kitelepüléshez, és ahhoz is, hogy hivatást válts. Tudtad, hogy ennyire rugalmas vagy?

BGY: Nem tudtam, de mint kiderült, az vagyok. 2017-ben mellrákkal műtöttek. Amikor két hónappal a mammográfia és a biopszia után kiderült, hogy nagyon komoly baj van, akkor éltem át igazán, hogy semmi sem biztos az életben. Egy dologban voltam biztos, hogy élni akarok. Amikor a rendőrségi ügy történt, pontosan tudtam, hogy abban a lelkiállapotban nem akarok élni, nem akarok várni, nem akarok könyörögni és szolgálni senkinek. Ha ez így alakult, akkor kezdjünk új életet és fókuszáljunk arra, hogy életben maradjunk.

MN: Mondhatjuk, hogy te már akkor új életet kezdtél, amikor a betegséget diagnosztizálták?

BGY: Tulajdonképpen igen. Eldöntöttem, hogy amíg élek, csak a jó dolgokra koncentrálok. Ezért nem maradtam Kecskeméten sem, mert nem egyezett az elveimmel, az érzelmeimmel, a lelki alkatommal az új vezetőség minősége, és nem akartam ott maradni dühöngeni. Mélyen elutasítom a gőgöt, a felsőbbrendűséget. A magyarországi politikai kultúrában azt látom, hogy arcátlan gőggel dózerolnak le mindent és mindenkit, hitvány szavakat használnak komoly emberekre és alkotásokra. Elképesztő volt például, hogy Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó balesete kapcsán Vidnyánszky Attila képes volt szentté avatni önmagát, és nem vállalta a felelősséget sem rendezőként, sem igazgatóként, sem emberként. Két színésze majdnem meghalt, ő mégis a helyén maradt.

MN: Ezek szerint figyeled, hogy mi történik Magyarországon.

BGY: Persze, Magyarország a hazám.

MN: És Amerika?

BGY: Az Egyesült Államok nem a hazám, de befogadott. Magyarország gyökereket adott a fiaimnak, Amerika szárnyakat. Ez az ország imádja a tehetségeket, és lehet, hogy szerénytelenül hangzik, de a fiaim kifejezetten tehetségesek. A kisebbik fiam egy szót sem beszélt angolul, amikor 2022 májusában bement az iskolába. Novemberben hazahozott egy laptopot, nem értettük miért. Azt mondta, ezt a könyvtáros nő adta neki. A fogadóórán az osztályfőnök újságolta, hogy a fiam szeptember óta bejár a könyvtárba, és minden alkalommal kivisz könyveket, amire felfigyeltek. Azért adták neki a laptopot, mert segíteni akarták, a gépre feltöltöttek millió dolgot, ami érdekelheti. Az, hogy ő bevándorló gyerek, egyáltalán nem érdekli őket, csak azt látják, hogy érdeklődő és okos, és ezért segítik a fejlődését. A másik fiamat pedig már fölvették egy egyetemre teljes ösztöndíjjal.

MN: Én azt hittem, nem létezik az amerikai álom.

BGY: Ez alkati kérdés is. Volt, hogy hosszan könyörögtem egy indiainak a Dunkin Donutsban, hogy vegyen fel dolgozni. Biztos sok ember van, aki erre nem hajlandó, én igen. Tudtam, ha éjjel-nappal magyarul beszélgetek a barátaimmal és a családtagjaimmal, amikor a gyerekek iskolában vannak, soha nem tanulok meg angolul. Úgy éreztem magam az első óvodai napon, mint a műugró, aki úszni tudás nélkül leugrik a toronyból. El kellett kezdeni úszni, mert kilenc órán keresztül senki nem szólt hozzám magyarul. El sem tudtam képzelni, hogy végül egy hivatást találok magamnak. Volt itt az óvodában egy kisfiú, aki éveken keresztül mindenkit és mindenfajta együttműködést elutasított. Amikor először meglátott, az egy nagyon szép találkozás volt. Odajött, megfogta a kezem és azt kérte, legyek mellette, legyek az ő óvó nénije és játsszak vele. Azóta minden napunk úgy kezdődik, hogy együtt játszunk. Ez a munka naponta ad sikerélményt, mert a gyerekek azonnal visszatükrözik azt, amit beleteszek, úgyhogy nagyon hálás vagyok, hogy nem vettek fel a Dunkin Donutsba.

Volt olyan is, hogy a nemzetközileg elismert művész férjem ételfutárként kereste meg a napi betevőt.

Ezek is részei az amerikai álomnak.