"Lehet nevetni a zsidókon" – Interjú Borgula Andrással

  • Kovács Bálint
  • 2014.02.08 09:01

Színház

Jobbak-e a zsidó férfiak az ágyban? Erősítse-e a kiválasztottságtudatot a kiválasztott nép színháza? Mi történik a bezsiduláson? Hogy kerül a kereszt a zsidó hátára? Ilyesmikről beszélgettünk a Gólem Színház alapítójával.

Magyar Narancs: Megkerülhetetlen kérdés: mi az, hogy zsidó színház?

Borgula András: Ha te megmondod, mi a színház, én megmondom, mi a zsidó, és egymás mellé tesszük a kettőt - ez lenne a frappáns válasz. A zsidó színháznak három fő áramlata van. Az egyik a közösségi színház: a zsidó közösség tagjai játszanak - általában szintén a közösség tagjainak. A másik az államilag támogatott verzió, amikor egy vígszínháznyi épületben százéves múltra visszatekintő társulat játszik jiddis nyelven - a művészek így sokszor azt sem tudják, mit mondanak. A harmadik a művészszínház, és ebbe tartozunk mi is: ez zsidó színház, de nem a zsidók színháza. Elsősorban színház, és csak másodsorban zsidó, jelentsen ez bármit: vallást, sorsközösséget, kultúrát, törzset. Egy biztos, hogy nem vallásos színház vagyunk, és nem elsősorban a közösség tagjainak játszunk. Ha felkérek egy színészt, soha nem azt nézem, hogy zsidó-e, hanem hogy jó-e a feladatra. Sokszor mondják is ilyenkor, hogy "érdekel a feladat, de be kell, hogy valljam...", majd egy kellemetlen csend, "...hogy nem vagyok zsidó". Ilyenkor azt mondom, "semmi gond, ezt az első próbán megoldjuk, mondunk egy-két dolgot héberül, vágunk egy kicsit, és már zsidó is vagy". Ezen először nem mindig nevetnek. Egy biztos: a színházban legalább egy zsidó van, és az én vagyok. Amikor a rendeződiploma megszerzése után hazajöttem Tel-Avivból, szerettem volna egy helyet, ahol ezt vállalni lehet, de mindenütt azt éreztem, a zsidókról se jót, se rosszat nem lehet mondani. Gondoltam, akkor majd a zsidó színházban - ezért alapult meg a Gólem.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Az érdekelt az alapításkor, hogy van-e igény egy zsidó színház létezésére?

BA: Amikor először megírtam a Színház.hu-n, hogy létrehoznék egy zsidó színházat, az első komment az volt, hogy minek: mindegyik az. Egy velem készült online interjú alatt azt kérdezték az olvasóktól, hogy mit várnak egy zsidó színháztól. A harmadik vagy negyedik ember azt írta, hogy zárjon be. Én mindig azt szerettem volna, ha van zsidó színház, de nem fontos, hogy van. Azt szeretném, hogy az előadásainkkal úgy lehessen beszélni a zsidóságról, hogy sem nem veregetjük meg egymás hátát, sem nem bújunk barikád mögé - mert a zsidóság se nem jó, se nem rossz dolog. Van, hogy egy zsidó közösség nézi meg egy előadásunkat, és felháborodnak: "hé, te itt arról beszélsz, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek? Nem arról volt szó, hogy mi vagyunk a kiválasztott nép, meg hogy a zsidó férfiak jobbak az ágyban?" És igen, arról is beszélek, hogy ez nem így van, és hogy jó, ha ezt minél többen észreveszik - ettől még érezhetjük magunkat kiválasztott népnek.

MN: Bár a színészeidnek nem kell zsidóknak lenniük, úgy tudom, az első próba előtt mindig megmutatsz nekik valamit a zsidóságból.

BA: Mivel a darabjaink a zsidóság egy-egy szeletéről szólnak, nagy valószínűség szerint lesznek bennük olyasmik, mint zsidó emberek, jom kippur, mikve és hasonlók - miért kéne ezeket ismernie egy kelenföldi színésznőnek? Ezért egy héttel a próbák előtt a színészektől az írón át a technikusokig mindenkivel együtt tartunk egy úgynevezett bezsidulást, és tanulunk egy kicsit arról, amiről az előadás szól. Elmegyünk egy zsinagógába, megfogdosunk egy tórát, belefingunk a mikve vizébe, hogy kiderüljön, ezek nem szent dolgok, lehet róluk normálisan beszélni, mert ha a próbák valami szentségről szólnak, abból nem lesz előadás. És nem árt tudni a tényeket sem: hogy Tevje, a tejesember, mivel askenázi zsidó, tuti, hogy laktózérzékeny, tehát utálja a munkáját, mert ha csak ránéz a tejre, már megfájdul a hasa; vagy hogy egy ortodox zsidó közösségben nem fognak együtt táncolni a nők és a férfiak, hiába nézne az ki jól a Menyasszonytáncban. Ugyanakkor nem akarunk olyan előadásokat csinálni, amit csak a zsidók értenek - legfeljebb lehet olyan rétegük, amin csak az nevet, aki ebben nőtt fel, vagy aki tudja, hogy azon szabad nevetni.

MN: Hol a helye a független társulatok között a Gólemnek?

BA: Szokták mondani, hogy Magyarországon az zsidó, akit a szomszédja annak gondol. Szóval, ha valaki fontos vagy legalábbis létjogosult független társulatnak tart minket, akkor azok vagyunk. Én az első perctől fogva annak tartottam a Gólemet, csak akkor még senki nem értett egyet velem. Az első megerősítés pár éve érkezett, amikor a Füge megkeresett bennünket azzal, hogy mint fontos független társulat, jönnénk-e az akkor még csak tervezett Jurányi Inkubátorházba. Aztán 2013-ban díjat is kapott a Lefitymálva a Humorfesztiválon; most pedig már kimondottan a Szputnyikra, a TÁP Színházra és a Gólemre épül a Jurányi színházi évada.

MN: Tehát az volt a célod, hogy egyáltalán elismerjék a létezéseteket, és nem az, hogy egyszer az ország vezető társulatává váljatok?

BA: Így van. Azt szeretném, hogy létezzen az országban egy állandó és nem csak ahhoz képest jó zsidó színház. És azt szeretném, hogy ez megmaradjon akkor is, ha már nem az én nevemmel kötődik össze a társulat - az évad végén például már eljön az a pont, amikor nem én, hanem Kárpáti Péter fog Gólem-előadást rendezni. Hogy őszinte legyek, én nem is tudom teljesen kiélni magam a Gólemmel, mert szeretnék például Hamletet is rendezni, de itt legfeljebb Chamletet tudnék. Amikor hazajöttem Izraelből, minden pesti színháznak elküldtem az önéletrajzomat, de egyedül Kerényi Imre hívott fel, viszont a Madáchban nem nagyon tudtam elképzelni magamat. Így a Katonába, aztán a Bárkába kerültem kellékesnek. Nem zsidó színházat, hanem akármilyet akartam csinálni - de mivel nem kellettem senkinek, a saját pogácsámat kellett hamuban sütögetnem.

MN: Látsz a Gólem előtt egy utat kezdettel, céllal, pontosan követhető, eddig megtett szakasszal?

BA: Van egy irány a fejünkben, hogy hová tartunk. Tíz éve, amikor megcsömörlöttem a kellékeskedéstől, azt gondoltam, csak hirdetnem kell, hogy társulatot indítok, mert lesz olyan egzotikus az egész, hogy magától működni fog. De nem működött, hiszen ezer érdekesebb társulat létezett, úgyhogy megpróbáltunk felfejlődni: eldöntöttük, hogy csak profi színészekkel fogunk dolgozni, rendesen megfizetjük őket, és rendes előadásokat hozunk létre. Itt mentünk át közösségi színházból művészszínházba. Három éve a Lefitymálva feltett minket a térképre, és a zsidó közösségen kívül is elkezdtek megismerni minket. Aztán jött egy új producer, jöttek új színészek és elmentek régiek - ez is egy váltás volt, ami ugyanakkor mutatott egy irányt: szeretnénk, ha lenne saját arculatunk. Ennek egyik összetevője a hely, ami, hála a Fügének, már megvan, a másik pedig az lesz, ha lesz egy állandó társulatunk. De ez iszonyú rizikó, nézd csak meg a Szputnyikot: nagyon sikeresek, mégis minden évadban kétséges, hogy fenn tudják-e tartani a csapatot. Én ebbe még nem merek belevágni, úgyhogy maradnak a felkért színészek - persze ha tudom, mindig ugyanazokat kérem fel.

MN: Szerinted sikerült kialakítani azt az arculatot, amit társulat nélkül ki lehet? Szerintem ha valaki megnézi a Lefitymálva, a Ha lesz egy férfinak és a Mamelosn című előadásaitokat, soha nem mondaná meg, hogy ugyanarról a társulatról van szó.

BA: Ez direkt van így: amit felépítünk este, leromboljuk reggelre, mert nem szeretném, hogy bárhová beskatulyázhatóak legyünk. Ez megnehezíti a marketinges és a közönségszervező munkáját, mert aki azt keresi a Ha lesz egy férfinakban, amit a Lefitymálvában szeretett, az csalódni fog. Mégis: ez is zsidó és az is zsidó, és ezt mindegyikben meg lehet találni valahogy, mert minden témát egyfajta zsidó napszemüvegen keresztül nézünk. Nem biztos, hogy tudjuk, mit csinálunk, de azt tudatosan csináljuk. Nemcsak témaválasztásunkban vagyunk zsidó színház, de a működésünkben is. Mondok egy példát: a pe'ot (a pajesz, azaz valaminek, például a hajnak a széle) törvénye azt mondja ki, hogy tilos a széleket is learatni, azt ott kell hagyni a szegényeknek, vagy ugyanezért tilos felszedni, ami a hazaúton az áruból elhullik. Ezért mi négy széket nyitva hagyunk a sorok szélén azoknak, akiknek nincs pénzük színházjegyre, de írnak nekünk, hogy szeretnének eljönni.

MN: Korábban azt mondtad, hogy azért tudtok egész tűrhetően eléldegélni, mert a többi társulathoz képest másmilyen gazdasági modell szerint működtök.

BA: Nyugodtan mondhatom, hogy mi vagyunk az államilag legkevésbé támogatott társulat: tavalyelőtt, amikor egymillió forint volt a megítélhető legalacsonyabb támogatás, akkor annyit kaptunk, aztán amikor tavaly ezt a minimumküszöböt hárommillióra emelték, annyit ítéltek meg nekünk. Szoktam is nyilatkozni, főleg, ha jobboldali olvasókat is bosszanthatok vele, hogy egyedül a zsidó színház tudta megháromszorozni a támogatását a tavalyi évben. Amikor a fürdőkádban kipattant a fejemből a Gólem gondolata, azt hittem, ez hatalmas ötlet, hiszen itt ez a közösség egy komoly, életjáradék formájában jelen lévő állami támogatással, úgyhogy szinte előadásokat se kell majd csinálnom, ömleni fog rám a pénz. De amikor elmentem az ötlettel a fővároshoz, azt mondták, valóban rengeteget költenek zsidó kultúrára, de a Mazsihiszen keresztül, kopogjak náluk. 'k pedig azt kérdezték, miért is lennénk mi zsidó színház, ha nem jiddisül adunk elő, de játszunk pénteken és az ünnepeken is, főleg izraeli darabokból áll a repertoárunk, és nem képviseljük a közösséget? Úgyhogy ők sem támogattak. Még azt is gondoltam, hogy - mivel bérelt lakásban élek, és nincs autóm, ami elég rosszat tesz a férfiasságomnak - csak besétálok egy autószalonba, ahol természetesen örülni fognak, hogy az autójukkal fogom hirdetni a zsidó színházat, és a nevük rajta lesz a szórólapjainkon - de kiderült, hogy nemhogy nem így van, de kifejezetten nem is szeretnének egy lapon szerepelni egy zsidó színházzal. Mindez kényszerített rá, hogy a színházon kívül másra is koncentráljunk. Van egy nappali, fizetett munkánk is: részt veszünk a Zsidó Filmfesztivál és a Judafest szervezésében, kiadjuk a próbatermünket, én fordítok, tolmácsolok - és a keresetünket költjük a társulatra. És persze pályázunk is, ráadásul mi olyan külföldi, zsidó kultúrát támogató szervezetekhez is tudunk fordulni, ahová más társulat nem. Az a hülye helyzet állt elő, hogy a Magyarországon fel-feltűnő antiszemitizmus miatt Nyugaton úgy tekintenek az országra, mint a Halálcsillagra. "Pénzt akarsz? Hát csak pályázz, és adunk, hogy megvívhasd a szabadságharcod" - ami persze hülyeség. Én meg azon vergődöm az álmatlan éjszakáimon, hogy mit akarok: hogy ez folytatódjon és még több pénzt kapjunk, vagy hogy véget érjen ez az egész. Ugyanez van a független színházakkal is: örüljünk, hogy mivel az értelmes nézők kiszorulnak a legtöbb kőszínházból, és mivel meghalnak a kisebb társulatok, többen jönnek hozzánk, vagy az lenne a jobb, ha inkább lenne egy normális Nemzeti Színházunk? Egyébként spannol is a jelenlegi helyzet: minél inkább azt mondják, hogy zárjon be a zsidó színház, annál több bemutatónk van egy évben.

MN: Milyen a magyar színházban ma a zsidóábrázolás?

BA: Egy francia professzor EU-s tanulmánya szerint hetven évvel a második világháború után már mindenütt akárhogyan lehet ábrázolni a zsidókat - kivéve Magyarországon, ahol nagyrészt csak áldozatként jelennek meg, valószínűleg a holokauszt fel nem dolgozottsága miatt. Szinte kizárólag a Nemzeti Színház elmúlt éveiben láttam példát ennek az ellenkezőjére; egyedül ott mondták azt, amit én is gondolok: hogy a zsidókon lehet nevetni is. Ez nem szentségtörés; az én családomat is érintette a holokauszt, mégsem lehet mindennap - hogy egy jó kis képzavarral éljek - egy kereszttel a hátunkon mászkálni. Legyen már humorérzékünk! De a kormány kereszteket tesz - például idén a holokauszt-emlékévvel is - nemcsak a zsidók, de mindenki hátára, és egyre nehezebben, összegörnyedve járunk, rettegve attól, hogy nevessünk valamin.

Neked ajánljuk