Ha viszonylag rövid időn belül ugyanazon a téren látjuk álldogálni Thom Yorke-ot a Radioheadből, a rendezőklasszis Romeo Castelluccit, Zygmunt Bauman sztárfilozófust és Marta Górnickát, az új lengyel mozgáskórus feltalálóját, valamint a Mrs Big-I nevű, nyolcvankét éves berlini dj-nagyit – akkor vagy becsavarodtunk, vagy a poznańi Malta Fesztiválra vezérelt a jó sors.
A rendszerváltás környékén utcaszínházi rendezvénysorozatként indult a félmilliós város fesztiválja, amely mára komoly összművészeti rendezvénnyé nőtte ki magát, és eklektikus arculatát úgy gyúrta karakteressé három éve, hogy mindig adott tematika köré gyűjti a különböző műfajokat. 2013 júniusának utolsó hetében az „ó, ember, ó, gép” mottó jegyében szerveződött a workshopokat, színházi és táncelőadásokat, gyerekprogramokat, filmvetítéseket, tudományos előadásokat és nem utolsósorban kiállításokat magába foglaló esemény.
| ||
A fesztivál kurátora az európai színházművészet aktuális top alkotója: a képzőművészből és díszlettervezőből lett rendező, a Socìetas Raffaello Sanzio társulat alapítója, Romeo Castellucci arra tanított, hogy a szórakozás börtön, és az igazi szabadságot a szokatlan vagy befogadhatatlannak tűnő művészet értelmezésének képessége adja. A magyar színházlátogatók többsége, de a hazai kritikusok jó része is megfutamodott volna az itteni előadások és performanszok láttán, amelyek az ember és a gép tematikáját járták körül. Szó esett a technikai fejlődés okozta szorongásokról, a gépiesült társadalomról, az emberi test működéséről és a számítógépek által irányított világról egyaránt.
Teljesen szokatlan volt számunkra már az is, hogy a nálunk maximum a Trafóba érkeztethető előadásokon ott tolongott a helyi közönség, és bár olykor a darab közben el is ment, ezen senki nem sértődött meg. Sehol egy könnyed töltelékprodukció, amely a közízlést borogatná, maximum a rockkoncerten lehetett feloldódni. A fesztivál szervezői nem adják alább, csak azért sem kiszolgálják, inkább innovatív, progresszív előadásokkal teremtik az igényeket.
Lengyelország egyik legnagyobb kulturális központjában, a Centrum Kultury Zamek épületének színháztermében mutatták be a fesztiválon jó pár éve jelen lévő Castellucci újabb közönség elleni összeesküvését. A Négy évszak étterem radikális vízióin keresztül tanulmányozhattuk újra az emberiség sötét oldalát. Nyelvüket kivágó nők egy békebeli tornateremben háborút játszanak, idomított kutya és döglött ló a színpadon, pihékből szélgépekkel előállított haragos tenger, torz emberi testek a tér különböző pontjain. A Mark Rothko absztrakt képei által inspirált és Hölderlin Empedoklészének szövegét felhasználó előadás a „megszokott” hatásmechanizmusra épült. Hosszú és alapos, szinte művészettörténeti előkészítés után jószerivel leomlik a színpad, terápiás jelleggel.
| ||
Másnap reggel visszatérünk a Zamekbe, hogy meghallgassuk Zygmunt Baumant a cybervilágról és a lengyel társadalom visszásságairól. Az alapvetően a holokauszt és a modern társadalom tanulmányozásával foglalkozó, ma már Angliában élő lengyel kutató előadása után a fiatal szélsőjobb gyűlik az aulában. Transzparenst feszítenek ki „Kultúraterjesztés vagy kommunista provokáció” felirattal. Ezek szerint a lengyel szélsőjobboldal ellensége még mindig a kommunizmus – és a kultúra. Kis időre otthon érezhetem magam.
A fesztiválon sajnos nincsen magyar társulat (tavalyelőtt itt járt Mundruczó és a Nehéz istennek lenni), de a Magyar Tanszéken Jolanta Jarmołowicz műfordító bemutatja a kortárs magyar dráma lengyelországi diadalútját, valamint a magyar irodalmat tanuló elszánt diákokat, akik épp irodalomtörténetből vizsgáznak. A Teatr Polskiban Paweł Szkotak igazgató meséli el, hogy szeptemberben Egressy Zoltántól a Sóska és sültkrumplit viszik színre, s hogy volt és lesz is még magyar dráma náluk. Poznań egy magyar város tulajdonképpen.
A Teatr Ósmego Dnia műsorán Silvia Rampelli Or című analitikus mozgásdarabját tekintettük meg. Sok előadáshoz kiírták idén, hogy az effektek miatt csak mentálisan egészséges embereknek ajánlott, de ennél speciel elmulasztották. Mozgásszekvenciák váratlanul szabálytalan ismétlődése három női testre, térérzék-csalódásokkal és időalagutakkal. Puritán, destruktív, magunkra hagy. Lehetetlen bármely narratívát felépíteni köré, ugyanakkor új perspektívákat nyit annak, aki képes ezt a paralitikus rémálmot elviselni. A hazai koreográfusok közül Hód Adrienn, illetve Gergye Krisztián gondolkodásához áll közel Rampellié. Simán közönségkedvencek lettek volna. Az est hátralévő részét egy régi vágóhídon (Stara Rzeznia) töltjük. Itt állította ki számítógépes programmal irányított mozgó hangszobrát a svájci Cod.Act csoport, amelynek hangját talán a szférák zenéjéhez, formáját pedig egy hastáncos teleszkóphoz hasonlíthatnám.
Másnap is stílben maradunk: Tino Segal Ann Lee című produkciója egy néhai húsraktárban játszódik. Egy 13 éves lány jelenik meg lassú, szimulált mozgással a színen, és úgy beszél a közönséghez, mint egy most életre kelt japán mangakarakter. Beszél a tervezőiről, és meghökkentő keresztkérdéseket tesz fel a számára ismeretlen humanoidoknak, azaz a közönségnek. Hátborzongató. A brit Simon Vincenzi nézőkínzó kísérlete ellen – Miki egér-maszkos szado-mazo figurák filmezik egymást – már tiltakozunk. Elmenekülünk.
Marta Górnicka rendezésével viszont jól ér véget a nap. A munkásmozgalmi szavalókórusok előadásait idéző, sok szereplőre komponált előadása meghökkentő, ugyanakkor nosztalgikus. A Requiemachine című ima az embert helyettesítő gépek, a munkanélküliek, illetve a multik túldolgoztatott alkalmazottjaiért szól huszonhét ember hangján. Eksztatikus előadás Władysław Broniewski verseinek, leveleinek és beszédeinek felhasználásával. Szívesen megnézném hazai színpadon is.
| ||
Az utolsó nap bejártuk a régi sörgyárat (Stary Browar), amelyet az ország leggazdagabb üzletasszonya újíttatott fel, s most plázaként és kultúrpalotaként üzemelteti. A lenyűgöző épületegyüttesben található a helyi kortárs tánc paradicsoma is.
A fesztivál koronája végül a régi gázgyárban tartott, 3D-s vetítéssel súlyosbított Kraftwerk-koncert lett. A legendás német elektronikusok a hetvenes évek óta ihletik zenészkollégáikat és más alkotók egész sorát, s persze a Kraftwerk nemcsak az elektronikus zene egyik úttörője, hanem az erős vizuális kifejezésmód emblematikus csapata is. A 3D-s szemüveget viselő nézők tömegének látványa most viszont talán félelmetesebb volt, mint a színpad mögötti vászonról közelítő retrografikák.
