Persze nem a "letehetetlen olvasmányok" boldog és léha izgalmára gondolok, épp ellenkezőleg. Mert hiába a Kaddis zavarba ejtő humora, az öröm elkerüli azt a szobát, ahol az elbeszélő írógépe csattog, ahol felvonulnak élete és egy másik, elvetélt élet képei. "És ez a kérdés - az én életem a te létezésed lehetőségeként szemlélve - jó vezetőnek bizonyul, igen, mintha kis, törékeny kezeddel kézen fogva vinnél, vonszolnál magad után ezen az úton, amely végső soron sehova, legföljebb a teljesen hiábavaló és teljesen megmásíthatatlan önfelismerésig vezethet, és amely úton egyáltalán, a rajta meredező torlaszok és akadályok elhárításával lehet csak..."
Hol lehet ezt az idézetet abbahagyni?
Ez az előadás egyik legnagyobb kérdése is. Mert nyilvánvaló, hogy az egészet előadni nem, csak felolvasni lehetne, részleteket kivágni pedig istenkísértés, hiszen a Kaddis legfontosabb tulajdonságai közé tartozik a folyamatos sodrás, a szüntelen, kíméletlen folytatódás szintúgy, mint az önfelszámoló önkorrekciók véget nem érő láncolata.
Mikor láttam, hogy egy amerikai rendező monodrámává formálta a Kaddist, egyszerre jutott eszembe, hogy Kertész mondatai szinte bármilyen körülmények között ütnek, és nem lehet olyan erős az idegen közeg ellenállása, hogy az feltartóztassa ezeket a mondatokat; ugyanakkor azt is gondoltam, hogy nincs az a korszakos színész zseni, aki ennek a vékonyka kötetnek az árnyékából ki tudna lépni. A látottak után is ragaszkodnék mindkét előítéletemhez. Mindenesetre Barbara Lanciers rendező és Jake Goodman alázata és figyelme - a könyv és saját munkájuk iránt - szép estét eredményez. A szövegek mintegy negyedét használták fel, a kiválasztott mondatokon nem változtattak. A díszlet minimális, a közönség felé nyitott háromszöget kimetsző, intimitást teremtő két fekete fal telitalálat, a plafonról lógó villanykörteerdő nekem túlzás. A bőrönd fölösleges, az viszont kifejezetten eredeti, hogy a szöveg szerint szobájában gépelő beszélő a színpadon mezítláb tapicskol a sárban. A lényeg persze a szövegmondás mikéntje, és Goodman jól lövi be azt a sávot, ahol úgy tud saját karaktert adni a figurának, hogy nem kell elszakadnia a szövegtől. A végső imát és az egy adott pontba rögzített gyermekre való kitekintéseket inspiritív félreértésnek tartom.
Az est utáni beszélgetés bensőséges hangulatáról Kertész Magda hozzászólásai gondoskodtak, de a legmegkapóbb tanulság persze az volt, hogy lám, mennyi szeretetet képes megmozgatni ez a szeretet lehetetlenségéről gondolkodó, kegyetlen könyv.
Orlai Produkció, Jurányi Inkubátorház, június 5.
