Emlékezetes a szereplése a Milla-tüntetéseken, nemrég pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjai mellett állt ki, az Innovációs és Technológiai Minisztérium előtt olvasott fel művészkollégáival az SZFE autonómiájáért küzdő hallgatókat és oktatókat támogató üzenetekből. Erről is beszélgettünk munkahelye, az Örkény Színház előtt ülve, kellő távolságban - az interjú a legújabb járványügyi korlátozások kihirdetése előtt készült.
Magyar Narancs: A ‘demonstrációkon való fellépés’ külön kategória lehetne az önéletrajzában.
Csákányi Eszter: 2012-ben a Milla tüntetésen Kulka Jánossal műsorvezetők voltunk. Az a bizonyos március 15. olyan élmény volt nekem, amilyenre Petőfi gondolhatott a Nemzeti dal írásakor. Ott állni több ezer ember előtt, kokárdával a kabátodon vállalni a saját gondolataidat – ha közhely is, mégis boldog, felemelő érzés. Egy sikeres bemutató után különleges állapotban van az ember, ahogy ott áll a közönséggel szemben a tapsnál, egy hosszú próbafolyamat végén. Hasonló történt velem októberben a színművészetis diákok melletti kiálláson is. Példaértékű, amit ezek a fiatalok csinálnak. Egyedülálló a kitartásuk a jogaikért. Okos, felnőtt, komoly emberek. Ők már biztosan beírták a nevüket a színháztörténetbe, ők már győztesek. Nagyon ígéretes generáció. A mi generációnknak fel kellene nőnie hozzájuk. A szüleim zárkózottabb emberek voltak, tele félelemmel; apámnak meg is volt rá az oka, épp elég szörnyű emléket hordozott élete végéig.
| ||
MN: A minisztérium előtti demonstráción többek között a HÖOK Szarka Gábornak címzett közleményét olvasta fel arról, hogy mit nem oké a kancellárnak csinálnia. A vége felé volt egy félmondat, ami messziről felismerhető, jellegzetesen csákányis volt. Erre is színészként készült?
CSE: Alföldi Róberttel olvastam fel többek között ezt az üzenetet is. Minden előadható szöveg előhozza belőlünk a színészt. De ebben az esetben a lényeg az volt, hogy a szövegekből világosan kiderüljön: a teljes szakma reagált, a hallgatók mindenhonnan, a világ különböző társulataitól is kaptak, kapnak támogatást. Lehetséges, hogy Vidnyánszky nem látja ezt a mérhetetlen ellenállást?
MN: „…Dr. Aáry-Tamás Lajos az oktatási jogok biztosításának vizsgálatát tartsa tiszteletben, annak végéig hallgatói jogokat korlátozó és sértő intézmény-irányítási döntéseket ne alkosson! Ha kérhetjük, utána se”. Ez az “utána se“ volt a jellegzetesen csákányis rész.
CSE: Próbáltam erre egy kis hangsúlyt tenni, hogy személyesebb legyen. Örülök, hogy sikerült. Iszonyatosan izgultam, ha látott volna egy orvos, meglepődött volna.
MN: Pszichológusra, pszichiáterre gondol?
CSE: Kardiológusra. A pszichológus ilyenkor már késő.
MN: A vírus felborította a színházi évadot, és sok minden mást is. Márciusban, amikor először beszéltünk erről az interjúról, azt mondta, megviseli a vírushelyzet.
CSE: Folyamatosan megvisel. Elmaradt egy nagyon várt bemutatóm, Kleisttől a Hermann csatája, Tarnóczi Jakab rendezte volna. Talán majd jövőre. A Zűrzavar 2045-nek már túl vagyunk a bemutatóján, majd márciusban kezdek próbálni újra. Közben formálódik egy új irodalmi anyag feldolgozása is, egy monodráma. A tánc is fontos szerepet kap benne, nagy kihívás lesz. Most keveset is játszom, és megpróbálom elfogadni ezt a számomra teljesen szokatlan, nyugodt állapotot.
MN: A színpadi közlekedést befolyásolja a vírus? Kicsit távolabb állnak egymástól?
CSE: Az előadásokat nem lehet óvatosan játszani. A Kertész utcai Shaxpeare-mosóban, ami egy Rómeó és Júlia történet, például nagyon erős a lüktetés. És ha nincs érzékiség a Rómeó és Júliában, akkor nem szabad játszani. Mindeközben az Örkény Színházban szigorú szabályok vannak, vigyázunk egymásra, rendszeres a hőmérőzés, kötelező a maszk viselete. Csökkentett a nézőszám is. A színházunk felkészült és streameli is az előadásokat (az interjú
elkészülte után jelentette be az Örkény Színház, hogy a koronavírus-járvány végéig
csak streamen láthatók az előadásaik – a szerk.).
MN: A Madách tértől két megállónyira folyik az egyetem harca az autonómiájáért. Abszurd helyzet.
CSE: Az előadások végén kivetítik az SZFE-ügyet jelképező kezet, ilyenkor nagyon jó hallani a visszajelzést a nézőtérről. Az Örkény Színház kiáll az SZFE mellett, tiltakozik az SZFE autonómiájának felszámolása ellen.
| ||
MN: Az elején említette az édesapját. Pintér Béla Titkaink című darabjában Pánczél elvtárs külsőségeiben az édesapja köszön vissza. A belsőségeiben pedig Aczél György.
CSE: Hogy apámat hordozom egy férfi szerepben, az talán nem véletlen. A szemüvege még segít is az alakításban. Pánczél a kulturális élet irányítója a darabban, mint annak idején Aczél. Őt legalább érdekelte a színház, ellentétben a mostani kultúrairányítókkal. Azt nem tudom, hogy egyáltalán járnak-e színházba. A legtalálóbb mondat a mostani helyzetre Pintér Béla darabjának a címe: Tündöklő középszer. Kegyetlen dolog a mi szakmánk. Akik felszólalnak most a színművészetis diákok ellen, azoknak – egy-két kivételtől eltekintve – nem nagyon van érvényes művészi múltjuk. Ezek művészileg sérült történetek.
MN: A Titkaink eljutott New Yorkba is, a New York Times kritikusa áradozott az előadásról, önt külön is kiemelte.
CSE: Pedig az én szálamat szerintem nem pontosan értette az amerikai közönség, de a rendszer képét tökéletesen. Meg a darab humorát is. A Krétakörrel is sokat voltam külföldön, a Feketeországgal például, mely kifejezetten politikai színezetű előadás volt. Az is átment, értették minden gondolatát. Egyre inkább azt érzem, hogy a humor a legfontosabb. Édesapámnak is csodálatos humora volt. Nyilván azért is tetszett a HÖOK írása a minisztériumnál, mert abban is volt humor.
MN: Édesapjáról többször elmondta, hogy fiatal színészként tiltólistára került.
CSE: Apámat 1945-ben hadifogságba vitték, a vagon négy napig egy pályaudvaron vesztegelt. Pataky Jenő barátja bement Major Tamáshoz a Nemzetibe segítséget kérni, de a titkárnő azt mondta, Major elvtársnak rengeteg a dolga, most nem is érdemes rá várni. Ez apámnak kemény négy évébe került. Miután hazajött, Major nem vette vissza a Nemzetibe. Eltelt néhány évtized, és engem Major felvételiztetett a főiskolára. Épp együtt dolgozott apámmal, mondta neki, hogy milyen tehetséges vagyok, majd nem vett fel. Aztán bekerültem a Nemzeti Stúdióba. A színházban akkor két fontos rendező dolgozott: Marton Endre és Major Tamás. Engem Major előadásai érdekeltek. Kísérletező, újszerű, vagány, bátor rendező volt. Rajongtam érte, mindennek ellenére. Ebből is látható, hogy végső soron a tehetség győz.
MN: Az Elveszett illúziókban együtt is játszott Majorral.
CSE: A nyolcvanas évek elején Gazdag Gyula készített egy kortárs átiratot, és rám osztotta Major filmbeli szeretőjének szerepét, egy egyetemista lányt. Úristen, hogy fogom én ezt jól eljátszani? Hogy tudok én a Major ölébe ülni? Előjött minden: apám története, a sikertelen felvételim, a rajongásom. Mondtam Gyulának, hogy valahogy muszáj lesz megoldania ezt a helyzetet. Jött az olvasópróba, Gyula odavisz Majorhoz és bemutat: itt az Eszter, aki a szeretőjét fogja játszani. Mire Major a következő kérdést teszi fel: “Megfoghatom a fenekét?” Persze szigorúan szakmai kérdés volt, a film szempontjából nagyon is releváns. És ezzel minden gátat átütött. Mondtam, természetesen. Csodálatos munka lett ez, amelyben sok minden a helyére került.
MN: Korábban utalt arra, hogy úgy érzi, ahogy az édesapja, úgy ön is listázva van.
CSE: Kettészakadt a szakmánk, ebből következik, hogy ez valószínűleg így van. Nem szeretem, hogy a politika befolyásolja a művészetet.
