Persze az előzetes bizalmatlanság amúgy is élénk lehet, főképp, ha már eleve ott él az alapvető kétely a majdani nézőben: vajha egészen bizonyosan színpadi adaptáció után kiáltanak Rejtő Jenő regényei? A múlt példái ugyanis igencsak változatosak: a Vesztegzárral egyként akadt már kellemes és egészen traumatikus találkozásunk, míg A láthatatlan légió vígszínházi előadása emlékeinkben több mint három évtized távolából is a teljes céltalanság mementójának tetszik. Általánosságban: mintha Rejtő szándékoltan túlírt-túlhalmozott humora és regénycselekményeinek valószerűtlenül pikareszk kacskaringózása színházi közegben sokat veszítene a bájából. S amíg a szerző neve okvetlenül behozza a közönséget, maguk az előadások rendszerint mélyen az olvasmányélmények alá licitálnak.
Csakhogy az előítéletre, tűnjön az bár mégoly megalapozottnak, rá is lehet cáfolni. Keresztes Tamásék Budapest Bárral közös produkciója nagyjából ezt tette a múlt csütörtök esti premieren. Mindenekelőtt annak köszönhetően, hogy A tizennégy karátos autó előadásának animációs, „képregényszínházi” keretével sikerült érvényes színpadi megoldást találni a Rejtő által akaratlanul feladott leckére: a totális abszurditás meg a nyargaló fantázia elegyének érzékletessé tételére. A játszó személyek ilyesformán gyorsan és szellemesen változtatott, rajzos álló- és mozgóképek között végzik „feladataikat”, amelyekhez a kisebb vetítési felületek kezelése is odatartozik. Ez, valamint a dinamikus mozgássorok összehangolt teljesítése roppant fegyelmezett összjátékot követel, s ennek révén a formai megoldás a színházi paradoxonok egyik legszebbikét hívja életre: a szigorú rendből megszülető szabadságot. S ehhez remekül hozzáteszi a magáét a Budapest Bár együttese, hiszen a fegyelem és a szabadság kettőssége Farkas Róberték körül kirobbanóan elementáris, hangzó alapélmény.
Gorcsev Iván kalandjainak története persze még így is túlméretezett és túlbonyolított egy szűk kétórás előadás számára, s ez a helyzet egyrészt erősen sommás jelleget kölcsönöz az este utolsó harmadának, másrészt hatalmas feladatot ró a narrátori szerepet betöltő Rába Rolandra. Ő a tengernyi szövegét lendületesen (habár kisebb bakikkal) mondja fel, miközben szorgosan kiveszi a részét a játékból is: különösen MC Hammert idéző, mintegy mellékesen felkínált lépéssorait őrzi a hálás nézői emlékezet. Gorcsev főszerepében Lengyel Benjámin valósággal Korcsmáros Pál rajzait felidéző képregényalak, akinek átütő emberi hamvassága jól összeillik Mentes Júlia lányos bájával: futtában odatett szerelmi szálukat épp a hamari jelleg hitelesíti.
„Pártoló és jóindulatú arckifejezése egy áldozatát megnyugtató hóhér és egy kéjes vízión merengő elmebeteg vonásait egyesítette, valami diabolikus derűben” – jellemzi Rejtő a légionárius őrmestert, Verdier-t (így helyes!), és nem meglepő, hogy Mertz Tibor grimaszkölteménye csak részben tud megfelelni ennek a túlhabzó leírásnak. Egyebekben azonban imponáló elánnal, példás alázattal és figurateremtő eltökéltséggel szántja fel a pódiumot, de néha elég csupán néznie. Dankó István mindeközben 8–10 mellékfigurát is eljátszik, felettébb agilisan, s nyilvánvalóan csavaros poén gyanánt, hiszen a jeles színész fiziognómiája mindenestől a virtuóz átalakulóművészet gyakorlásának ellenében hat. Mikó István (Vanek úr) olykor mintha önmagát szinkronizálná: hol egy francia vígjáték enerváltabb szakaszában, hol meg egy rajzfilmben. Az előadás hátsó sorában két egyetemi hallgató, Szécsi Bence és Tóth Balázs serénykedik: pontosságukkal és fertőző jókedvükkel valóságos tartóoszlopai ők a produkciónak. Mindannyian sűrűn énekelnek is, túlnyomórészt ügyesen és sikerrel megfelelve a szövegérthetőség alapvető (bár máskor oly gyakran elpangó) kívánalmának, s ennek köszönhetően Szűcs Krisztián és Kollár-Klemencz László verseit is értékelhettük – méghozzá érdemi hozzáadott érték gyanánt.
Az este végén azután elérkezik az elkomolyodás perce, ami legfeljebb talán az első pillantásra tűnhet meglepőnek. Hiszen az obligát mesés lekerekítés közepette indokolt, hogy eszünkbe jusson a valóság: a regény születésének 1940-es valósága – meg a miénk. „…Csak csendesen, ne zörögjön a lánc” – hangzik az előadás utolsó, énekelt fordulata, s csupán magára vethet, aki ilyenkor nem Gorcsev Iván férjként magára vett boldog béklyójára gondol.
Városmajori Szabadtéri Színpad, augusztus 13.
